Megkérdeztük

 Csehy Zoltan-foto kozepes

 

Megkérdeztük Csehy Zoltánt

 

 

Nincs hova visszaBeszélgetésünk apropóját az adja, hogy közel egy időben három könyved napvilágot. Az Illatos kenőcsök háza, Polgár Anikóval közös fordításköteted a középkori latin költészet gyöngyszemeit interpretálja, Szodoma és környéke című vaskos monográfiád a magyar meleg, gay, queer tárgyú és irányultságú költészet, illetve a róla szóló diskurzus tárgyalására vállalkozik, míg Nincs hová visszamennem címmel új verseskötettel is előálltál. S akkor még nem beszéltünk korábbi szerkesztői munkádról, egyéb tanulmányaidról, kritikáidról. Hogyan viszonyulnak egymáshoz pályádon a különböző tevékenységek, műfajok, a tudományos és szépirodalmi kifejezésformák?

 

Remélem, minél szertelenebbül viszonyulnak egymáshoz: árnyalják, korrigálják, cáfolják vagy épp megerősítik egymást, a lényeg, hogy mind a maguk nemében, mind pedig egillatos kenocsokymáshoz való viszonyukban vitaképesek, önálló „egyéniségek” legyenek. Textuális értelemben szerelmes, szenvedélyes és kicsapongó típus vagyok, különféle gyerekeket csinálok. A hangsúly a szenvedélyesen van: mert fontos a vágy is, hogy valamiképp megfogalmazódjon, de a szenvedély ereje nélkül nem tud tartóssá válni. És a gyerekeket is fel kell nevelni. Az ember nem egy, hanem sok: a műfaji, kifejezésformabeli fegyverzet megválasztása viszont különféle elvárásokhoz kötődik, ezért – hogy alaposan megnézhessek bármit – több fegyvernemet, létet is ki akarok próbálni. De vegyük sorjában: az Illatos kenőcsök háza egy bővített második kiadás, az első még 2001-ben jelent meg. A verskötetemet nagyrészt Solitude-ösztöndíjasként írtam Stuttgartban, 2013-ban jelent meg, három évvel a Homokvihar után. A Szodoma és környéke idei könyv: a harmadik ún. tudományos munkám, hét év eredményeit rögzíti a hét évvel korábbi Parnassus biceps után. Ha ezeket a maguk kontextusában nézzük, időben nagyon is kiegyensúlyozott eloszlást mutatnak. De engem is sokkal jobban vonz a felgyülemlés, a torlódás: vajon szóba állnak-e ezek egymással, ez mind én voltam/vagyok, ezek mind rólam (is) beszélnek?

 

A fordításra külön is térjünk ki. Milyen módon illeszkedik költői tevékenységedhez műfordítói munkád? Hogyan hatnak saját verseidre a fordított szövegek? Miképpen tehetők kortárssá azok a művek, amelyeket magyar nyelven tolmácsolsz?

 

A fordítói lét jórészt árnyéklét: viszont megélheted azt, ahogy az alvilágból feljövő lélek fokozatosan testet nyer, megtelik hússal, csonttal, vérrel. A te lelkedből lesz az ő teste, ha sikerül. A megboldogultat nem mindig sikerül visszahozni, természetesen. De ha igen, képes megélni a jég (értsd: kortárs irodalom) hátán is. A kortársaknak a rosszabb, nekik a régiekkel kell versenyezniük, s ők lényegesen többen vannak.

 

Ahogy említetted, Nincs hová visszamennem című köteted versszövegei többnyire Németországban, Stuttgartban íródtak. Hogyan inspirált az említett közeg?

 

Egészen rendkívüli módon. Régen dolgoztam olyan intenzitással, mint Stuttgartban. A város teljes kulturális hangulata, kínálata magával ragadott: színvonal, színvonal, mindenütt, mindenben színvonal, az operától az alsógatyáig. Ez egy kisebbségi közegből jövő ember számára szinte sokkoló. A Solitude Akadémia a párbeszéd, a vita terepe: művészeti ágak sokfélesége keresi autentikus formáit, inspirálódik a másikból, nyelvek és kultúrák kavarognak, művészi elképzelések a tapintatos megértéstől a radikális konfrontációig. Amikor én ott voltam, épp a nagy zeneszerző, Tan Dun volt a város vendége, akkor épp a víz filozófusa és teológusa. Káprázatos koncertek sorát élvezhettem (Jaroussky!!!), sőt, egy teljes zeneszerzői szemináriumba is belehallgathattam, írókkal, szobrászokkal, operarendezőkkel találkozhattam, könyvtárazhattam, sőt futhattam, úszhattam, túrázhattam. És ami a legérzelmesebb volt: a város (a dialektus) újra rádöbbentett „németségemre“ is, hiszen anyai nagyapámék még németül beszéltek. Ezek az egzisztenciális kérdések, létszorongatottságok minden eddiginél nyíltabban szakadtak fel bennem.

 

CSEHYhomokviharMár előző kötetedben, a Homokviharban is hangsúlyossá vált kapcsolódásod a zenéhez. Milyen módon épülnek be a versalkotás folyamatába zenei élményeid és tapasztalataid?

 

A legkülönbözőbb módon: szövege válogatja. A Webern-versemben az ő elgondolásait, a Cage-szövegben Cage ideáit követem: a közelebbről nem behatárolhatóknál magam komponálom meg a szöveg zeneiségét. És most itt nem elsősorban a hexameterekre gondolok: ott minden tiszta és evidens. Az időmérték olyan, mint a pulzus, mint a vér mozgása: alapvető lételv, nem agresszív vagy tolakodó, egyszerűen és természetesen van. Bezzeg a rím: az már egyenesen agresszió! Most az elvontabb zeneesztétikai és kompozíciós megoldások érdekelnek inkább. Illetve az operai teátralitás, ez a különösen bizarr, olykor egyenesen camp világ.

 

Hogyan alakult ki az új verseskönyv szerkezete?

 

Az idegenség és az otthonosság dinamikájára épül, miközben sejteti, hogy ez is, az is csak látszat vagy féligazság. És hogy ez a vers nyelvén „lekottázható“. Most elhagytam minden radikális utalás- és műveltséganyagot: keresetlen, és szinte triviális akartam lenni.

 

Szodoma és környéke című munkádról nem beszéltünk még. Mi ösztönzött arra, hogy a homoszocialitás, a barátságerotika és queer irányultságok jelenlétét vizsgáld a magyar irodalomban?

 

Alapvetően két dolog: sok ilyen tárgyú, vagy e problémakörbe tartozó verset fordítottam, és egyre jobban észleltem az egyes mozzanatok összefüggési rendjét, vagyis a sok apró csillagokból kialakult előttem egy konstelláció, és ezt mszodoma es kornyekeeg akartam rajzolni, hátha mások előtt is világos lesz. A magyar irodalom és a róla szóló irodalomtörténeti beszéd túl agresszív, teátrálisan maszkulin, és néha még öntudatlanul is kizárólagos. A hagyomány másfajta elbeszélőségéhez kerestem egy „szélsőséges“ nézőpontot. Másrészt ok a kisebbségiként megélt tapasztalatok rokonsága a mindenfajta másság iránti „gyengéd“ vagy nyílt agresszióval és az oly gyakori bődületes értetlenséggel vagy elvárt cinkossággal kapcsolatban. És ez a fókusz nem az emancipációs irodalmak fókusza: ez több annál, ennek történetileg véresen komolyan vehető egzisztenciális tétjei vannak, és olyan mintázatai, melyek többségi nézőpontból nem fogalmazhatóak meg, sőt, sokszor nem is érzékelhetőek, holott a többségről csakis e mintázatok ismeretében formálható hitelesebb kép. Ugyanakkor ez nem harcoló könyv, hogy Pázmány szavát használjam: egy lehetséges, elgondolható hagyománymintázat, mely megmutatja, hogy egy-egy szöveg alkalmi identitása mire képes, illetve, hogy nem konstruálható meg egy koherens, mindenki számára elfogadható mintaidentitás az ún. nemzeti irodalom elemeiből, mert ha megpróbálják, az nem csak tragikomikus, de végzetes is lehet. Az irodalomnak egzisztenciális tétjei vannak: és pontosan a legkülönfélébb létesztétikák privát megfogalmazásaira és kimunkálására kellene ösztönöznie. Természetesen a tárgyválasztással kapcsolatosan olyan triviális okokat pedig, hogy szeretem és tisztelem Pilinszky János, Faludy György, Nádasdy Ádám, Gerevich András vagy például El Kazovszkij művészetét, már nem is sorolok fel.

 

Mire készülsz most? Milyen munkákban vagy benne?

 

Jelenleg két nagyobb munkám születik: mindkettő ismét szerelemgyerek. Egy kortársopera-kalauzt komponálok, hogy a magam irodalmi nézőpontjából próbáljam meg e műfaj szépségeire én is ráirányítani a figyelmet. A cím vélhetőleg az lesz, hogy Experimentum mundi. Ez egy Giorgio Battistelli-opera címe: a világ leírásának kísérletére céloz. Egy sokak számára idegen világhoz kellene térképet rajzolni: szorongatom is eleget a ceruzát. A másik már lényegében készen van: Stuttgartban jött az ötlet, hogy újrafordítsam Petronius Satyricon című regényét – ámde versben! Hexameterekben! Hiszen mai szemmel nézve ez a mű tulajdonképpen a lehető legtökéletesebb eposz! Nélkülözi az unalomig ernyesztő sémákat, a dinamikája és a tárgya szinte kortársi. Gazdag és műveletlen idióták, költők és álköltők, szekták és vallás, perverzió és perzekúció, helyezkedő és lázadó értelmiségi, politikai hatalom és érzéketlenség, tragikomikus tettetés és tettetett tragikomikum. Hogy a butaság, a képmutatás nem tüntethető el, hanem a létezés, a történelem, a politika permanens, folyton visszatérő eleme, s mire az ember befelé menekülne, akkora már odabenn is csak űr van. Ami viszont ennél is jobban izgat (ahogy például Fellinit is ez izgatta): a lemeztelenítés utáni életöröm félelmetes szépsége. És, persze, ennek a munkának a műfordításra vonatkozó közlendője is van: a mai fordítók egyre inkább feladnak ezt-azt (versformát, reáliákat), s ezt különféle tetszetős magyarázatokkal indokolják. Mint impotens vőlegény a nászéjszakát, „rekedt” popsztár a magas C-t. Én most hozzáadok, dekorálok és hitvallást teszek: hiszek a hexameterben.

 

Ménesi Gábor

 


 

Főoldal

 

2014. február 21.
Egressy Zoltán tárcái Banner Zoltán tárcái Gömöri György tárcáiVöröskéry Dóra tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Lakatos-Fleisz Katalin: HáthaFarkas B. Szabina novellái
Fogyatkozó fagyosszentekTerepi tapasztalat és turbolyológia kezdőknek
Závada Péter: Az illúzió gyarmatosításaPéter Erika verseiMolnár Dávid verseiNyerges Gábor Ádám: Kedves ismerős
Nagy Koppány Zsolt: Nincs már balzsam GileádbanEgressy Zoltán: Legyen akkor, ahogy te akarodMindák Dániel novellái Káli István: Túrókoktél
Zalán Tibor: MiskaGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: A gyulai vérfürdőMárton László: Nibelungok – Ötödik felvonásMárton László: Nibelungok – Negyedik felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA