Borcsa János
Minden verbális konvención kívül
Muszka Sándor: Sanyi bá
A mesélés életünk része. Ha mesélhet az ember, érzi, megoszthatja mással a jót és örömöt, miben része van, vagy erejét veheti a rossznak, mi váratlanul rátámad, illetve enyhítheti bánatát. Leginkább ama cudar világ indíthatja mesélésre az embert, amelyről töredékeket, azaz mozaikszerű képet Muszka Sándor székely egyperceseiből kaphat a kortársi erdélyi magyar próza olvasója.
Persze joggal tehető fel a szónoki kérdés, hogy mikor nem volt „cudar” az erdélyi magyar élet, hiszen például jó háromszáz évvel ezelőtt is sanyarúnak mondatott egy emlékiratban. Igaz, ha földrajzi vagy időbeli távlatot kap ehhez az ember, megszépülhet. S távlatot feltételez végső soron a humor is. Kinevetni a cudar világot, lelki erő és távlattartás szükségeltetik.
Kisember számára, akiben eme világ elindítja a mesélést, mondhatni, az egyetlen nyilvános hely a falu kocsmája, ahol saját baját kibeszélheti, s szabadon megtárgyalhatja a világ „menetét”. Ezért vágyik már-már naponta kocsmába, akit még az ág is húz. Szalonoktól vagy döntéshozó palotáktól és hivataloktól ugyanis idegenkedik Muszka kisembere. Egy gyorsan változó világ változatlanságait éli nap mint nap, hiszen különösebb következményeit, előnyeit a „fejlődésnek” nemigen tapasztalja. Ha netán azt nem tekintjük valamiféle pozitívumnak, hogy a főhős ifjú korában immár a világháló által szállított képek alapján tanulja a férfimesterséget. Számára a kinevezett igazgató vagy főmérnök, a magyar faluba helyezett más ajkú rendőr vagy a választott polgármester egyaránt a hatalmat képviseli, s eleve ellenszenves, nemcsak a lefokozás nyelvi gesztusaival illeti őket (hősünk szemébe mondja a polgármesternek, hogy taknyos), de akár testi erejét is bedobja (rádönti az irodai asztalt az igazgatóra, a rendőrre pedig ősmagyar verést tesznek rá). A kisember esetleg a szemétdombon lehet főnök, mint Muszka egyik „hőse”.
Elemükben a kocsmákban érzik magukat. Szabad, nyílt és családias légkör jellemzi ezek világát. Ez a helyszín a nem hivatalos megnyilvánulások csomópontja. Itt élvezheti „kiváltságait” az isten adta falusi nép például mind a hétköznapokban, mind ünnepnapokon. S itt éli ki a férfiember, mondhatni, teljességgel – szóban mindenképpen! – a nőkkel, a fehérnéppel szembeni előjogait, hangsúlyozva a székely családmodell egyik jellemzőjét, a férfi hegemóniát is.
A durvaság sem idegen ebben a „kultúrkörben”, ahol a vélemények ütközését gyakorta valóságos összeütközések, súlyos összecsapások követték és követik mind a mai napig, amelyek híre aztán napokig-hetekig foglalkoztatja a székely falu nyilvánosságát.
A verbális durvaság egyik „szent” helye is a kocsma. A familiáris beszéd enyhébb vagy durvább változata dívik itt, amely nagyban eltér az irodalmi és köznyelvtől, de még a magasabb társadalmi rétegek társalgási nyelvétől is. Nevezhetjük kocsmai regiszternek is, amelyben helyet kap az illetlenség, a közönségesség, útszéliség, durvaság, ocsmányság, trágárság. A verbális szabadosságok főleg a nemi aktusra, az ebből „derivált” káromkodási formulákra, illetve a férfi nemi szervre – Muszka egyik hőse hirdeti, hogy a székelyé világmárka lenne! –, tehát az altesti zónákra és az ide lokalizálható élettani folyamatokra utalnak.
Megjegyzendő viszont – Mihail Bahtyin Rabelais-elemzésére hivatkozva –, hogy amíg például az effajta verbális megnyilvánulások és nyelvi fordulatok, valamint a lefokozó gesztusok és kifejezések a középkori ún. karneváli világkép egészének szerves részei voltak, amikor is utóbbiak az ambivalencia jegyében nyerték el értelmüket és helyüket, vagyis ezekhez a gesztusokhoz és kifejezésekhez egy pozitív mozzanat is kapcsolódott természetes módon, minthogy az altest, a genitáliák zónája egyben a megtermékenyítés és a szülés zónája is, addig ugyanezek egy új- vagy jelenkori világnézeti rendszerben puszta durvaságnak, a legközönségesebb mindennapiság nyelvi változatának minősülnek. Mindössze ennyi maradt ugyanis abból a vásári szabadosságból, ami valamikor pontosan tagolta az időt és a teret, azaz mindennek megvolt a maga ideje és tere. (Vö. Mihail Bahtyin: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1982, 185.)
Másként vásári világ az, amely Muszka Sándor egyperceseiben felsejlik. Itt legfeljebb káposztát vagy pityókát visznek a vásárba a komák, juhokat szállítanak eladásra kis terepjárón a szomszéd faluba, erdőről hozzák a tűzifát, hogy kevés pénzhez jussanak, vagy hogy segítsék a betegeskedő szomszédot, de akad olyan naiv fiatal fiú is, aki végül férfiasságát viszi vásárba, így talál ideig-óráig megélhetést egy éltes, perverz hajlamú női „munkaadónál” a magyar fővárosban, hová sorsa sodorta, újabb „üzleti” ügyei viszont már fantázia szüleményei, a népi háryjánoskodás körébe sorolhatók.
Muszka rövidprózái általában egy, esetleg két-három történet „összevarrásából” kerekednek ki, így hozza létre kis terjedelmű írásműveit, amelyek jó esetben tömörek, szerves egészet alkotó szövegek, más esetben viszont szétesőek, nem keltik szerves egész benyomását. Maguk az egyes történetek általában közkézen forognak bizonyos társadalmi körökben a székelyföldi régióban, változatokban élnek, szájról szájra terjednek, kocsmáról kocsmára, faluról falura. Egykor magam is hallottam választott falum tanáraként – sőt hősét is ismertem! – a kerékpáros történetet, miszerint az öreg Bara úgy ért haza Brassóból a mintegy hetven kilométerre fekvő falujába, hogy az eső őt nem, csak biciklije hátsó sárvédőjét érte (Ildikó). Szülőfalumban Józsi bácsiról, a kőművesről is szólt egy anekdota, akitől a gazda számon kérte, hogy az előző napon rakott kemence miért is omlott be, mire a mester kivágta magát, mondván, hogy nem tarthat, míg a világ (Amerika). Egy alkalommal rendkívüli értelmi képességekkel meg nem áldott diákom is büszkélkedett nagyobb testvére sikerével, aki pástétomgyárban kapott munkát a közeli városkában. Érdeklődésemre, hogy ott mivel is foglalkozik az ugyancsak szerény képességű egykori diák, megtudhattam, hogy hát Imrecske a disznyók alól ganyét hord (Laci bá az agyturkásznál)…
Anekdotákat idéző szóláshasonlatok is gyakran beépülnek Muszka szövegeibe, amelyek egy-egy valós személyhez és helységhez kötődnek, de a rövidpróza teremtett világában immár függetlenné válnak az egykori valós személytől. Amint például a gyermektelen férjről szóló történet elbeszélésébe emel át a szerző egy más helyzet által kiváltott emlékezetes mondást, miszerint meg kell fogni az asszonyt, mint a nászéjszakán a szentléleki ember, fáj, nem fáj, de ennek el kell menni, mert a vendégség sokba került (Lóvészen, ott, ahol a csűr a kutyához van kötve). Ugyanakkor egy-egy, például a letűnt rendszerhez kapcsolódó anekdota is helyet kap az egypercesek között, mint amilyen A legtöbb helyett semmilyen című.
Azokat a darabokat tartom leginkább sikerülteknek, amelyek egy-egy kerek egész humoros történetet vagy anekdotát foglalnak magukba, esetleg több lábon állnak, két-három történetből épülnek fel, és a beszédmód, ama kocsmai regiszter tekintetében sem több bennük az útszéliség az indokoltnál, amelyekből hiányzik az öncélú verbális durvaság, s a tájnyelvi elemek hiteltelen használatát is mellőzi a szerző. (Tisztelem, becsülöm; Azt se mondták, heremagos kifli; A legtöbb helyett semmilyen; Az arany az áránál; Fehérnépecske bugyiharisnyában) Ellenpéldaképp a trágárságot különösebb cél nélkül halmozó a Levél; Vazul; Én itt magiknál többet nem dolgozok állítható.
A kötet néhány darabjából Muszka Sándor főhősének, Hegyes Sándornak, azaz Sanyikának, Sanyi bának nevelődésére is fény derül, aki már iskolás korában „kitűnt” társai közül, s tanára „meg is jövendölte”, hogy ha orvos nem is, de úszóbajnok még lehet belőle, merthogy a feje a víz alá nem fogja lehúzni (Iskoláskoromban). Kijárta aztán az élet „egyetemeit”, dolgozott kollektív gazdaságban, gyárban, építőtelepen, bányában, hegyi utak építésénél, faiparban, volt gépkocsivezető, kapus, de mindenütt a munka becsületének lejáratásában, társadalmi értékének degradálásában szorgoskodva. Az ital munkahelyre való becsempészésével tűnt ki például a gyárban, de a gatternél is csak a korpakihordó beosztásig vitte. Megbízhatatlanságának egyik oka egy egészségtelen társadalmi környezet, mely tartósítja az ellenmotivációt tagjaiban, de gyenge elmeállapotának is van némi szerepe, amióta a „csikó megrúgta”, lobbanékony lett, könnyen „kikapcsolódik”, amin az „agyturkász” sem tud igazán segíteni. Egy életet átbukdácsolva éri el a nyugdíjas kort, mikorra – mondja keserűen – boldog lesz, hiszen teli lesz érrel, úgymint: lábában visszér, fejében agyér. Hogy még miféle erek „boldogítják” a nyugdíjas Sanyi bát, megtalálja az Olvasó a kötet 51. oldalán, a 3. és 4. sorban (Ildikó; Tisztelem, becsülöm; Laci bá az agyturkásznál; Én itt magiknál többet nem dolgozok).
A munkamorál degradálódása s ama visszahúzó társadalmi környezet az egypercesek más szereplőit is, komák, sógorok, ivócimborák, azaz a kallódó alakok körét bővítik (egyikük például vasutasként hosszú szolgálata alatt állandóan nők után járt, kutyáját állítva oda az alagút őrzéséhez!), akik azt tartják – bár változik a világ –, egy változatlan „szar menet” állít korlátokat számukra. A „beavatást” egy méltó emberlét alatti világba különben már a nagyapa elvégzi öt évet sem töltött unokájával, akit magával visz a kocsmába, s pálinkát rendel neki, hogy úgymond szokjon hezza (Megvettük a beszédet). Nem csoda, ha aztán felnőttként halálba isszák magukat Muszka egyes szereplői (Én hibás nem vagyok).
Így termelődik újjá egy torz és hamis identitású, az értelmes életet nélkülöző társadalmi réteg, akár egy egész faluközösség, amely – hogy újból Bahtyinra hivatkozzam – választott beszédmódja, az argó által is teremti a maga közösségét (Vö. Mihail Bahtyin, i. m., 234.), s egyszersmind beszéde révén is kizárja magát a nagy társadalmi nyilvánosságból és mozgásokból (Ügyesen; Sport; Énekeltünk s ittuk a finom sört). Így konzerválódik az emberhez méltatlan lét, amelynek jobbra fordítása érdekében nem sokat tesz a kocsmák kisembere, egyszerűen csak értékrendjével, életvitelével és beszédmódjával nyilvánítja ki, hogy minden társadalmi konvenciót megvet.
Ama cudar világ, azaz a nyomor, a kiszolgáltatottság és megalázottság, a kudarc mint történelmi s léttapasztalat határozza meg Muszka szereplőinek életről való felfogását. Ezt akár egyetlen jól sikerült szóláshasonlat is magában hordhatja. A kallódó kisember vásáron vett tehene a minimális létfeltételeket sem biztosítja gazdájának, hiszen – figyelem: a magyarázat a távlatot feltételező humorba csap át! – megfejni is csak franciakulccsal tudja, mivel szegény jószág „öregebb a régi magyar határnál”, egy halotti toron pedig a feltálalt bor rosszabb, mint Trianon. A nyelvi kifejezés szintjén és a helyzetteremtés terén egyaránt jelen van a fekete humor, az abszurd.
A humor egyik forrását a népi háryjánoskodás körébe sorolható kis történetrészek jelentik, amelyek nem egy írásműbe beépítve kapnak helyet, s ezáltal egy újabb szinttel bővítik az írásmű szerkezetét, a teremtett írói világ mindennapi, valós szintjét a nagyotmondások és túlzások irreális szintjével (Ildikó; Tisztelem, becsülöm, Én itt magiknál többet nem dolgozok; Mind nálunk egy-egy bikaborjú; Azt se mondták, heremagos kifli; Megöregedtem, de ilyen mesterségről, mint a tiéd, még nem hallottam; Sötét volt, mint az alagútba).
Mindenkori humorforrás a helyzet- és jellemkomikum. Muszka egypercesei közül mindenekelőtt kiemelendőnek tartom ilyen tekintetben az Iskoláskoromban és a Fehérnépecske bugyiharisnyába címűeket.
S végül, de nem utolsó sorban a Muszka-írások humorának forrása a többé-kevésbé sikerült szóferdítések, a népi etimológiás szóalkotás, valamint a hasonlatok és népi „bölcsességek”. Különben Muszka szereplőinek torz identitását és zavaros értékrendjét éppen szóhasználatuk tükrözi pontosan, s teszi őket nevetségessé adott esetben. Az egyiknek például legyengült az ivórendszere (immunrendszere), a megbetegedett s kórházba utalt főhőst a renoválóban (reanimálóban, azaz az intenzív osztályon) kezelik, s három napig permiszion (perfúzióval, azaz infúzióval) éltetik, a magukra maradt kiskorú gyermekek után a gyámoltalan hivatal (gyámhatóság) érdeklődik, az elkeseredett s kivándorolni kész komák úti célja Madagaszka (Madagaszkár).
Bizonyára Muszka Sándor olvasójára/hallgatójára is vonatkoztatható az a felismerés, amit a szegény emberről régen kimondottak, hogy akkor nevet, mikor inkább volna oka sírni. A Muszka által elbeszélt/előadott történetek olyan, sok esetben természetellenes vagy abszurd emberi helyzeteket és sorsokat villantanak fel, amelyek az olvasónak/hallgatónak ugyancsak leginkább sírásra adnának okot. Sírva nevettet, megkönnyeztet Muszka Sándor!
Erdélyi Híradó, Előretolt Helyőrség–Szépirodalmi Páholy, CD-melléklettel, 2012.
Megjelent a Bárka 2013 / 5-ös számában.
