Hoványi Márton
Tekeredik a líra, kérész akar lenni
Marno János: Kairos
Marno János Kairos című, legújabb könyve a mértéktelenségbe fulladó mestermunka példája lehet. A felbukkanó remekek valamint olykor sekély vagy még inkább egyhangú kontextusuk eredendően egy fontos esztétikai téma, a görög kairos jegyében alkotnak egységet a kötetben. Az egymásutániságot és folyamatot kiemelő görög kronosszal szemben a kairos az idő minőségi aspektusát fejezi ki. Olyan időt jelent a görög gondolkodás számára, amely pontszerű, alkalom voltában, valami kiemelten fontos találkozást, eseményt sűrít össze megtapasztalója számára. A kötet kapcsán adott interjújában a költő hosszasan ecseteli, hogy mennyire fontos kihívás a költészetnek, hogy a történetmondó narratíva kronologikus időrendje mellett felmutassa a kairos alternatív időszemléletét. A gondolat természetesen régi keletű a művészet(elmélet)ben, elég ha a XIX. század máig kiható impresszionista mozgalmára gondolunk, annak minden modernség utáni továbbélésével. A problémafelvetés tehát nem új, azaz a kronologikus elvárásokat kizárva csak a kairotikus befogadás sikerére formálhat igényt.
Az idő egy versben megjeleníthető másik jellegzetességére utalva megjegyezzük azt a fegyelmet, amely az egyhangúság mellett állandóságot is sugározva lehetővé teszi, hogy kimerevített képekként tekintsünk a zömében kilenc szótagos, belső rímekkel és enjambement-okkal építkező versekre. Az állandó szótagszám és a megközelítőleg azonos sorszám csupán néhány vers erejéig változik meg a kötetben (Kelés korán, kelés délben, Augusztus, A barát erszénye). A szótagszám csekély bővítésénél feltűnőbb a kötetet nyitó és záró mondókák rövidsége, amelyek szentenciaszerű alapok kiforgatásával egyszerre mutatják fel az örökérvényűség alapját és a kiforgatás kairotikus megbolygatásával a pontszerű, jelentéses eseményszerűséget (Kései mondóka, Képek). A Képek című alkotás záró versszakai bölcseleti igénnyel indulnak, míg végül megvalósítják bennfoglalt állításukat a felületesség jegyében, amikor, József Attila-áthallásokat mozgósítva (Két hexameter; A Dunánál), érzékelhetően mondani kívánnak valamit, de e helyett tautologikusan egy helyben toporognak. A Kései mondókához hasonlóan különböző rigmusok, állandósult szófordulatok, mondókák fel- és kihasználása vagy megalkotása átszövi a kötet egészét (pl. Egy élelem, egy halálom, Hajak hajnalán, Átra harc, Ficamlások). A nyelvi humorában erős lírai termés rendszerint képes újat is létrehozni a rögzült nyelvi jelek újrarendezésekor. Ez pedig önkéntelenül is a nyelvhez utalja a kötet olvasóját, akár az ilyen explicit kérdések feltevésével is: „Száram, a lábszáram, a vádlim,/ s rajta máris a bomlásjelek./ Mit tekintek jelnek?” (133)
A kreativitásában olykor már túlburjánzó „jelhasználó” kiléte hol férfi, hol női (Földalatti), illetve két vers esetében gyermeki beszélőt (Kelés korán, kelés délben, Filc) sejtet, miközben a versek zömében nemileg vagy életkor tekintetében meghatározatlan a lírai én. Arra is találunk azonban példát, hogy többes szám első személyben szólal meg a beszélő, ami sajátos közösségi vetületet kölcsönöz számos alkotásnak. Ezek között olyan is akad, amely szakrális képviselőként egy spirituális helyzetben közvetítő jelleggel fogalmazódik meg (Fohász, De profundis), de alapvetően profán témákban szólal meg „mi”-ként a lírai beszélő (A csend, A tőke, Érthetetlen, Disznónk, Akácláng) közösségivé tágítva ezzel az egyedi tapasztalat horizontját. Legitimációs gesztusként és rejtőzésként egyszerre olvasható ez a megoldás. A közösségi tudat legitimációjával szemben A szél gyomra című szövegben arra találunk példát, hogy az életmű korábbi szakaszában már feltűnő Nárcisz alak gyakorta mindent tudó megéneklője bizonytalanná válik az érzékelésben: „…fején/ most is a barna svájcisapka,/ kifakulva vagy a szénportól/ besötétülve…” (34) Ez az elbizonytalanodás pedig felértékeli a szubjektivitást. A megnyilatkozó más akadályokba is ütközik, amikor a motivikusan visszatérő beszéd- vagy légzésaktusára hivatkozik. Tematikus láncként fog össze féltucatnyi verset ez a motívum (Hajak hajnalán, Azután, Jérce, Földalatti, Hol). A test anatómiai ábrázolásának hátterében a költészetről való indirekt beszéd legizgalmasabb megoldásait azok a pontok jelentik, amikor a csend és a megszólalás képtelenségét a torok bántalmak, a nyáltúltermelés vagy a hangképző szervek rendellenes működése okozza és ez kiragadja tulajdonosukat a kommunikációs helyzetből: „Amikor itt járt a legutóbb/ nálam, torkomon akadt a nyálam.” (79) Annak az ellentmondásos kimondása, hogy nem tudok megszólalni, Marno látványos csatlakozása egy az ókortól Arany Őszikék ciklusán át a napjainkig ívelő hagyományához a szépirodalomnak, különösen is a líra műnemének.
Marno Karios című kötetében hemzsegnek a(z irodalmi) dedikációk és a különféle intertextuális allúziók. A mottók jelentőségét növeli, hogy nem egyszer a cím összeolvashatóvá válik a mottóval vagy a mottó a cím értelmezési lehetőségei közül egy meghatározott interpretáció mellett szól: „Az ember. >>…sárkányfogvetemény<<.” (36) „Mi másra. Meghalni jöttem a világra/ s nem kikelni csupán ellene.” (121) Kétségtelenül a halál az emberi létezés egyik legfontosabb kairotikus élménye, amint erre a Kairos versgyűjteménye is több témaválasztásával utal. Talán a halál az egyetlen kötetbeli tapasztalat, ahonnan nézve egységes antropológiát enged észrevenni Marno lírája. Az elmúlásból vagy az azokhoz közelítő poétikai helyzetekből érthető, hogy a fentebbi Vörösmarty utalással rokon, számvető sorok miként sugároznak lehangoltságot és spleent, szinkronban a könyv szürkés alapú borítójával. A szövegek csak a nyelvi kreativitás, humor és formabontás eszközeivel tudnak távolságot tartani a halálközeli emberképtől.
A tizenöt ciklus kivétel nélkül találó címeket kapott. A sokat ígérő paratextusok csillogása mégis talmivá válik több versrészlet darabossága, erőltetettsége vagy aránytalansága miatt. Ennek eklatáns példája lehet a Repce, amelyben egyrészt a fej-motívum erőltetésének, másrészt a stilisztikailag indokolatlanul archaizáló hívórím teszi kínossá a zárlatot: „… S aranyló repce-/ táblák mentén robogván tova/ horkant ránk a napszekér lova.” (26) Ez a játékos, de sikerületlen vers a nyugatos esztétizáló hagyomány alkonyaként derenghet olvasója elé. Hasonlóan problematikus a Hol a nevetésem aránytalansága, amit az állandó kifejteni akarás nem hagy lezárni. Ennek köszönhetően a költemény utolsó hét sora túl nagy súlyt kap, kibillentve ezzel az első hét sort is saját egyensúlyából. (22) Az sem segít a versen, hogy más címmel (Egy kéz) a kötet végén viszontlátjuk. Mivel azonban a második esetben más címmel és másik ciklusba rendezve találjuk ugyanazt a szövegtestet (153), az ismétlés észrevétlen finomsággal teszi próbára a befogadói figyelmet és ezzel együtt az időkérdést eleven, elméleti szempontból új módon teszi fel: az olvasás linearitásából fakadó időbeliség átugorható-e és a részleges ismétlés szülte távolság változtat-e a befogadáson? Avagy léphetünk-e kétszer majdnem ugyanabba a folyóba? Fontos kérdéseket generál ezzel az eljárással Marno kötete. A Pókban az enjambement-okban amúgy kifejezetten erős kötet, kudarcot vall a szóban forgó soráthajlások és belső rímek tekintetében. Az első hétsor versfői hol tisztán, hol kevésbé, de egybecsengenek (pl. Holland–pókra, nőre–tőle, póknak – vakolaton), ami a megszokott sorvégi hangsúly helyett önmagában is erős eltolódást eredményez. Ehhez csatlakozik az említett kifejezések enjambement-os kiemeltsége is, ami további nyomatékot ad a sorkezdő szavaknak. Ez a kettős nyomás azonban oda vezet, hogy a hétből legalább négy esetben az áthajlás megsínyli a rímkényszer okozta vonzást, ami azt eredményezi, hogy a szoros koherencia helyett darabos kapcsolat áll fenn a sorok között, amit a közbevetések, így például a harmadik sor „skandinávra” szava is, tovább erodálnak. A közbeékelés a javuló tendenciát mutató második hétsor végén rosszul hat, pedig éppen az utolsó előtti sorból az áthajlás felettébb szépnek ígérkezik, beleértve az utolsó sor valóban remek képét is, de a „végig” szó beékelése, miközben fenntartja a szótagszámot, megöli a mondat és vele a kép lendületét.
Igazságtalanság lenne azonban, ha nem emelnénk ki a kötet számos (rész)megoldásának költészeti bravúrját vagy ne említenénk azokat a verseket, amelyek egy befutott költői életmű méltán értékes darabjai lehetnek. Ide sorolható a Változat odaátra nemcsak címe, hanem a vers vége felé szereplő „toronyiránt” kifejezés kettébontásáért is. De a remekek közé sorolandó a Szavazás is, amely nyelvi humorában és kreativitásában a banalitásoknak váratlanul sokféle jelentését képes kiaknázni és új módon értelmezni. Az Ikrek sorai egészen gördülékenyen vannak ki- és összedolgozva, rendkívül lágy hangzást és a töredezettségben is folytonosságot biztosítva ez által a befogadónak. Ugyanebben fedezhetjük fel A kéz emelkedettsége című alkotás poétikai erősségeit is. A Szag is a legjobb versek egyike, képes ugyanis rendkívüli sűrítettséggel komplett történetmesélésre anélkül, hogy elveszítené pillanatszerű kimerevítettségét. Úgy hoz létre magányosból társas helyzetet, hogy eszköztárával a leírt történésekhez hasonlóan az olvasót is szövegbe „bújásra” készteti az egyre intimebb környezethez egyre több ajakhangot használva fel. Ez a fajta vonzás alapozza meg a kötet legszebb versét, az S-t is. Az első kötet nyitóverseként álló S olvasható képversként is, méghozzá éppen a címet alkotó, tekeredő S betű kibontásaként. A soráthajlás technikája itt működik a leginkább egyenletesen és magas szinten, ami lendületet, megtorpanást, újraindulást kölcsönöz az (újra)olvasás élményének. A szöveg egészének tekeredése ilyen módon lefesthető, tehát összesűríthető a vers címében. A lírai én átváltozása a mitológia fává alakuló hőseit megidézve lehetőséget teremt, hogy metaforikusan a beszélő is azonosuljon az S-alak görbeségével, amely görbeség a csemetefa kiszáradására vezethető vissza, de a metamorfózis új célt is ad, amikor görbeségében útmutatóvá válhat a fává változott lírai én. Az utat mutató, íves tekervény pedig tökéletes nyitánya lehet egy olyan kötetnek, amely az átváltozást is kairotikus eseménynek tételezi. Marno János legújabb, egyenetlen színvonalú kötete így válhat minden egyhangúsága és kérész jelleg ellenére is több ponton a kairosról érdemben újat mondani tudó, figyelemre méltó szövegegyüttessé.
Marno János, Kairos, Palatinus Kiadó, 2012, 168 oldal.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
