Imre László
Az irodalomtudomány nemzeti jellegéről és feladatairól*
Ezt a kérdéskört elég könnyű abszurdnak tekinteni: a tudomány felfedezései és eredményei (pl. a Cosinus tétel) ugyanis, valamint ezek származékai (pl. védőoltások) éppen egyetemességük, mindenkor és mindenhol érvényes voltuk révén használhatók és fontosak. Érdemes-e ezen túl a nemzeti jelleg és funkció részesedésének arányát mérlegelni, nem valami rossz ízű polémia fedőneve-e ez? Hiszen köztudomású, hogy magas szintű idegen nyelvtudás, széleskörű világirodalmi tájékozottság, absztrakciós készség és késztetés birtokában többen is (bár legtöbbször – tapintatból - nyílt deklaráció nélkül) moralizálásnak, tudománytalan retorikának érzik azt az irodalomértést, amely közösségi, etikai szempontokat érvényesít. És viszont: némelyek öncélúnak és az irodalom irányában botfülűnek, a lényeget körülményeskedő áltudományossággal helyettesítőnek, felesleges vagy félrevezető absztrakciókkal bűvészkedőnek vélik a szaktudomány bizonyos irányzatait. Ez utóbbi esetében nem szabad mindig és válogatás nélkül holmi kisebbségi érzéstől szenvedő féltékenységet tételezni fel, hiszen például Horváth János a maga korában legkorszerűbb tudományos felkészültség birtokában is úgy gondolta, hogy súlyos ballépés külső filozófiai vagy elméleti rendszereket erőltetni rá a magyar irodalomra.
A dolgot tehát nem lehet azzal elintézni, hogy presztizsharcnak és rivalizálásnak, más tudományágakban is honos „kiszorítósdi”-nak minősítve térünk napirendre fölötte. Talán abból kellene kiindulni, hogy az irodalomtudomány (de lehet, hogy a történettudomány vagy más szellemtudományok is) eredendően térnek el a természettudományoktól. Ebből következő (de nem szükségszerű) katasztrofális fejlemény, hogy a XX. században elterjed a humán tudományok kisebbségi érzése, görcsös egzaktság igénye. Ez azon a tévedésen alapul, hogy indokolni akarják létjogosultságukat és komolyságukat, holott emancipációs manőverek helyett arra kellene helyezni a hangsúlyt, amiben az irodalomtudomány más (adott esetben több) mint a földrajz vagy a fizika. Hiszen már a középiskolai irodalomoktatás gyakorlatában megfigyelhető: az irodalomtörténet egyfelől elsajátítandó ismeret. A műveltség része, hogy Goethéről vagy Babitsról alapvető tudása legyen a középiskolásnak éppúgy, mint a kétéltűekről vagy Észak-Amerika hegy- és vízrajzáról. Tehát: az irodalmi műfajok rendszere éppúgy része egy minimális világismeretnek, mint a Mengyelejev-féle peridusos rendszer. Másfelől azonban az irodalomtörténet, az irodalomértés, a művészetek a személyiség egészére hatnak, emocionális, etikai, nemzeti-közösségi értékes személyiség jegyek kifejlődéséhez járulnak hozzá. Ebből pedig az következik, hogy az irodalomtudomány nem elégedhet meg steril tudományos kombinációkkal, hanem a személyiség egészére ható tényezők számon tartása és működésbe hozása is feladata.
Az Arany balladákkal foglalkozó legújabb szakirodalom például leplezetlen ellenszenvvel szól e művek hazafias és erkölcsi jelentésrétegéről, holott a nyelvi, verstani, műfajtörténeti, világirodalmi stb. vizsgálódások után (vagy előtt) akár annak is helye lehet a hatástörténet taglalásakor, hogy (állítólag) 1957-ben az egyik politikai per halálra ítéltjének jóindulattal sugalmazott kegyelmi kérvény ügyében a vádlott a Szondi két apródjá-t idézte:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
S ha igaz, hogy a többszázezer tank védelmében ítélkező, nagyhatalmú bíróság egyetlen pillanat alatt tehetetlen törpék maroknyi csoportjává zsugorodott eme válasz hatására, akkor az erre történő utalás nem „lelkizés”, tudománytalan „szavalás”, hanem elengedhetetlen felmutatása annak, hogy egy elavultnak nyilvánított vers miképpen elevenedik meg, s képes legyőzhetetlen erővé válni művészi és etikai nagyságának köszönhetően.
Előfordulhat, hogy az ezredfordulóra a Szondi két apródja újraértelmezői sikeresen dekonstruálják a művet, s például a „meleg” motívum idevonásával meglepetést és „csiklandó” újdonságot produkálnak. A domináns történelmi és etikai, nemzeti értéktartományok negligálása – természetesen – nem üldözendő, ám (lévén szó a XIX. századról) olyan, mintha Beethoven szimfóniák vagy romantikus festmények interpretálása során szexuális jelképekkel kombináló pszichoanalitikus kérdésirányok kedvéért bizonyos meghatározó szempontok szorulnának háttérbe. Az elszegényítő, veszteséget okozó, szenzációra orientált „újat mondás” divatja „globális” tendenciákkal is kapcsolatban lehet. Tagadhatatlan, hogy a XX. században a nemzeti közösségi ideál túlhajtása, a nácizmus rémtettei folytán nem indokolatlan a bizalmatlanság, a gyanakvás reflexe. Hosszabb távon mégis szűkítő és értékpusztító előítélet ez, mint ahogy öncsonkító elfogultság volna, ha a tömeggyilkos bolsevizmus tettei miatt örökre diszkreditálnánk az egyenlőség, a közösségi szolidaritás (egyébként keresztény eredetű) princípiumait. Mindennek nem mond ellent ugyanakkor, hogy a hatásvadász, „polgár”- vagy még inkább „nemzetpukkasztó” értelmezések némelyike is elvezethet maradandó igazságokhoz, miközben a nemzet centrikus irodalomértés gyakran önismétlő, nívótlan és unalmas, s ezzel mintegy életre hívója, provokálója az előbbinek.
Nos, van-e hát az irodalomtudománynak nemzeti jellege és feladata? Induljunk el onnan, hogy bizonyos esetekben a természettudományoknak is. Hallani arról, hogy miután a munkahelyi előrejutás, s a hosszú távú karrier minél több publikációt, külföldi idézettséget, felgyorsított disszertáció megvédést ír elő, azok járnak jól, akik külföldi kutatóintézetekben (teszem azt) molekuláris biológiai, többé-kevésbé „elvont” témákban jutnak előre. Így aztán a speciálisan magyar érdekű növénynemesítési, a hazai viszonyok között létfontosságú talajgazdálkodási vagy állategészségügyi kutatások (melyek legtöbbször több munkával, vesződséggel járnak) lassúbb előrejutást biztosítanak, s szükségképpen háttérbe szorulnak. Ezek a munkálatok sem nélkülözhetik, nyilvánvalóan, a nemzetközi metodológiai és egyéb vívmányokat, bizonyos mértékig mégis nemzeti jellegű és funkciójú tudományosság ez az agráriumban.
Meteorológiában, földtudományokban és sok más területen is elképzelhető tehát a legfrissebb külföldi eredményekkel lépést tartó, de hazai célzatú tudományos irányultság. Ennek tudatában különösen nehéz volna vitatni ennek súlyát és értelmét az irodalomtudományban, a zenetudományban és más szellemtudományokban, ha nem merülne fel olykor (s nem is alap nélkül) az előítélet, hogy a nemzeti feladatvállaló irodalomtudósok lebecsülik, elhanyagolják a szaktudomány friss eredményeinek megismerését és hasznosítását, mintegy világirodalmi és módszertani tájékozatlanságukat igyekezvén leplezni nemzetpedagógai ambícióikkal. Ki tagadhatná, hogy erre is akadhat példa, elvileg és történetileg azonban semmi nem igazolja azt a feltevést, hogy a nemzet centrikus irodalommagyarázat tudományosan megalapozatlan egyszersmind. Gyulai Pál, akit pedig szokás a konzervatív, sőt nacionalista irodalmi tudat képviselőjének állítani be, kora még élő legnagyobb tudósaitól tanult, Julián Schmidt-től, Gustave Planche-tól. Horváth Jánosról nem is beszélve, aki Párisban Brunetiere-t hallgatta és Diltheyt olvasta. Axiómának tekinthető tehát, hogy a nemzetcentrikus irodalomszemlélet párosulhat európai tudományos szinkronitással, mint ahogy a közösségi, nemzeti, erkölcsi értékrendet messze kerülő absztrakt tudományosság is lehet színvonaltalan és inadekvát, sőt haszon és eredmény nélküli.
Az irodalomtudomány nemzeti jellege azonban nemcsak ilyen tekintetben szembeötlő, megvannak ennek következményei a szóhasználatnak, a fogalmaknak adott nyelvhez kötődő meghatározottságában is, amire már nehéz volna példát találni a kémiában vagy a műszaki tudományokban. Az angolok egy irodalomtörténeti korszakot és ízlést az akkor uralkodó királynőjükről neveztek el (pl. viktoriánus regény), amely kategóriával azután elég sokat bajlódtak a nem angol nyelvű regényelmélet korifeusai. Bahtyin fogalmait sok esetben rosszul érti az orosz nyelvben és kultúrában járatlan teoretikus, mert Bahtyin ugyan a „szó” esztétikájáról beszél (ha magyarra fordítjuk a „szlovo” szót), ez azonban nem olyan jelentésű, mint a magyarban vagy a németben, mert mondát, dalszöveget, megszólalást is jelent, lásd: Szlovo o polku Igorjeve=Ének Igor hadáról.) A francia irodalomtudósokat sem nagyon feszélyezi, hogy a szimbolizmust a nyelv zeneiségével, Mallarmé esetében a képek vizuális asszociációnak kapcsolódásával azonosítják, miközben más irodalmakban nem könnyű boldogulni ezzel a szimbólumok nélküli szimbolizmus fogalommal. Az egyes nemzeti kultúrák szaktudományossága tehát olyan eltéréseket mutat, amelyek elkerülhetetlenül az elméleti szövegeknek is (korlátozott mértékű) nemzeti arculatot adnak.
Ténynek vehető tehát, hogy mindenhol egyformán érvényes és teljességgel identifikálható tudományos szaknyelv nem is nagyon létezik az irodalomtudományban. (Nem véletlen, hogy a szakma német és francia óriásai ritkán értenek egyet, sőt talán ritkán értik egymást igazán.) Az irodalomtudománynak tehát nemcsak tematikája és funkciója, hanem fogalomhasználata is sok tekintetben „nemzeti”. Ez azonban nemcsak hogy nem gyengíti, hanem éppen megerősíti a magyar kutatót abban, hogy csak a friss nemzetközi szakirodalom alapos elsajátításának birtokában fogjon a nemzeti feladatokhoz, ahogy ez Gyulaitól, Horváth Jánostól, másoktól eltanulható már hosszabb ideje. A „helyi” megoldás nyilvánvalóan csak differenciált arány beállításokkal érhető el, amit igen találóan fogalmaz meg Szegedy-Maszák Mihály: „Nem hiszem, hogy segíti a magyar irodalom vagy művészet alkotásainak megértését, ha egyszerűen másik kultúrából vett címkével látjuk el őket, de az sem üdvös, ha nem veszünk tudomást nemzetközi összefüggésekről.”
A sok-sok érv és példa mellett, ami az irodalomtudomány nemzeti jellegét és feladatait bizonyítja, említendő lehet a műfajtörténet nézőszöge. Úgy tudjuk például, hogy annak a műfajnak, amit a régi magyar irodalomban históriás éneknek neveznek, nincs európai megfelelője. Hazai utóhatása annál inkább: Kölcsey és Vörösmarty történelmi vízióiban éppúgy tovább él, mint Juhász Ferenc „eposz-dóm”-jaiban, ahogy a Toldi sem születhetett volna meg Ilosvai, az Egri csillagok meg Tinódi Lantos Sebestyén nélkül. Tehát egy speciálisan magyar műfaj több száz év epikájának jellegét és nemzeti önszemléletét szabta meg. Eléggé ismeretes tény, hogy a két világháború közötti magyar szociográfia, majd ennek a XX. század második felében megújuló változata (Anyám könnyű álmot ígér) szintén eléggé társtalan műforma európai összehasonlításban. Az sem sokat ért a magyar posztmodernből, aki Esterházyt Wittgenstein- és más analógiákra redukálja a magyar epikafejlődés (Mikszáth) műfaji egyediségének variációi nélkül.
S végül: mint oly sok más esetben is, az elmélet igazát csak a praxis támaszthatja alá. Az irodalomtudomány nemzeti jellegének és funkciójának ügye végül is gyakorlati kérdés: csak az igazolhatja, ha tényleges gazdagodáshoz és értékgyarapodáshoz vezet (mint a már többször emlegetett Horváth János és Gyulai esetében).
*Az Irodalmunk visszahódítása. Irodalomértésünk helyzetéről és a nemzeti szempontú irodalomértés esélyeiről címmel a Könyves Szövetség által a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2012. 11. 14-én rendezett konferencián elmondott előadás írott változata.
