Tarján Tamás
Grundom, a Népstadion
Mivel a labdarúgás – egyéb jellegzetességei mellett – harci játék, két fiútestvér számára a legkiválóbb lehetőségek egyike, hogy szembefeszüljenek egymással. Nem csupán a labdatéren, hanem a szurkolásban is. Amikor a sport valamennyi formájától idegenkedő, az újságolvasást sosem a sportoldalnál kezdő apánk először felejtette nyitva a rádiót meccsközvetítéskor, a szpíker szavaiból ugyan keveset értve, de nagy határozottsággal és ellentmondást nem tűrően, a már majdnem nyolcéves elsőszülött jogán a vezetést megszerző Ferencvárost neveztem meg az én csapatomként. A rögtönzött döntés felért egy életre szóló esküvel. Épp hatéves öcsém némi várakozást – és az eredmény megfordulását – követően kijelentette, hogy az Újpesti Dózsa tántoríthatatlan drukkere. Lefoglalhatta volna magának a Fradi felét, hogy vállvetve szurkoljunk, ám ő a másik együttes egészéhez szegődött.
Mindez 1957. május 12-én történt. A dátumra nem emlékeznék pontosan, de az eredmény (sajnos 1:2) alapján korán elhunyt fradista barátom, Nagy Béla Randevú rangadókkal (1992) című krónikájának második kötetéből könnyű a tájékozódás az aznap zajlott Ferencváros–Újpesti Dózsa mérkőzésről. Az összeállítás felsorakoztatja a Népstadionban lebonyolított meccs játékosait: Gulyás, Dalnoki, Kertész, Borsos, Vilezsál. – Török, Várhidi, Borsányi, Szusza, Aspirány., és a többiek, egyik és másik térfélen. A klubválasztáskor, másodikos elemistaként már nyilván pontosan tudtam, hogy mi a IX. kerületben, a Ferencvárosban lakunk, tehát az FTC zöld-fehér színeire kell felesküdnöm (később jutott tudomásomra: az 1956. november 1-én újraalakult csapat csak nemrég kapta vissza 1899-es létrejötte óta viselt nevét és klubszíneit. 1949 és 1956 között politikai nyomásra Bp. Kinizsi kényszerült lenni, piros-fehér színösszeállítással).
Az azóta eltelt majdnem fél évszázad alatt öcsém nagyjából ugyanannyiszor örülhetett újpesti bajnoki győzelemnek, mint én ferencvárosinak, viszont – többek között – az én oldalamon tündököl a Vásárvárosok Kupája-siker 1965-ből. Elég régen esett a torinói Stadio Comunale gyepén a Juventus ellen a mindent eldöntő egyetlen Fenyvesi-gól, melynek közvetítését még klasszikus módon, az éjszakában összehajolva, az első emeleti gangon a kicipelt rádiókészülékre tapadva hallgatta az egész ház. A Fradi–Dózsa-rivalizálás gombfocicsapataink toborzásakor a nevekben is tükröződött. Az én legjobb, máig meglevő, bármikor játékra kész gombom Kökény volt és maradt (Kökény József Dálnoki után, Friedmanszkyval és Fenyvesi II-vel felváltva, Karába és Szőke előtt játszott a Fradiban a csatársor jobb szélén). Fényes, fekete, szolidan díszes kabátgomb. Gomblyuktörzsét lereszeléskor valamivel magasabbra hagytam a peremnél, ezért a játékos kiismerhetetlenül pörög tengelye körül, viszont a célzást követően tartja az irányát, bár forog. Kiismerhetetlenül, csavarva lő. Világklasszis.
Érdekes, hogy egyetemi felvételemet is részben ennek a gombcsapatnak köszönhetem. Egy középiskolai magyar irodalmi előkészítőn ugyanis a második évre elfogytak az érdeklődők a napjainkban is fáradhatatlan nagyszerű vezetőtanár, a széles látókörű, dinamikus Márton János körül. Neki is – fiatal középkorúként – bevetésre kész gombcsapat állt rendelkezésére. Dózsa. Amint egy véletlen folytán kiderült foci- és gombfociszeretetünk, vittem az én Fradimat, és egy zuglói iskola tanári asztalán játszottunk. Még egyetlenegy maradék nézőt (reménybeli bölcsész lányt) is elkápráztathattunk a gólokkal, s miközben a gomb-zöldek és a gomblilák a trafikban vásárolható pici műanyag labdácskát kergették, rengeteget tanultam a modern irodalomról a szakkör alapcélkitűzéseit sem feledő Mártontól. Egy Dózsa-szöglet, egy röpelemzés az Iskola a határon értékeiről. Egy FTC próbálkozás, hozzá Tandori-versek ügyetlen ajánlgatása a tanár úrnak.
Testvéremmel mindmáig kitartottunk a klubhűségben, bár egy ideje már nem megyünk ölre, melyik a patinásabb gárda – és nem nagyon megyünk meccsre sem. Öcsém futballügyekben egykor alig behozható bennfentes előnyt élvezett: keresztapja ugyanis Borosnyay Pál építészmérnök volt, a Népstadion egyik tervezője. Bár az én keresztapámat, egy szarkasztikus humorú jogászt is derék embernek tartottam, a családi fülektől távol nemegyszer bátorodtam keresztapa-cserére („egyformaságukat” tanúsította, hogy azonos generációba tartoztak, és mindketten későn nősültek), illetve némi hencegéssel úgy fogalmaztam: keresztapánk tervezte a Népstadiont.
Pali bácsinak nem elsősorban a Népstadion hozta meg „a nagy középületek tervezésében sok éven át kifejtett színvonalas tevékenységéért” az Ybl-díjat (1971). Keresztapai funkcióinak apadásával és saját, folyamatosan bővülő apai tennivalói közepette lassacskán eltávolodott tőlünk, de hosszú élete végéig sokszor összetalálkoztunk, beszélgettünk. Sosem a sportról, fociról. Ő addigra már egyébként egyházi műemlékvédelemmel, restaurálással foglalkozott. Úgy láttam, a Népstadion sorsa nem izgatta, hiszen az építmény élt, állt, mintha soha semmi nem veszélyeztethetné fennállását.
Ha nem tudnám, Zeidler Miklós remek új könyve, A labdaháztól a Népstadionig megerősít: a magyar sport e szív-épületét, központi pályáját Dávid Károly tervezte, mások mellett elsősorban Harmos Zoltán, Fecskés Tibor és Borosnyay Pál bevonásával. Az 1896-ban már remélt, 1913 tól (még nem a mai helyére) tervbe vett – és elsősorban a budapesti olimpia-rendezés 1911-ben komolynak látszó lehetőségét, majd folyamatos illúzióit szolgáló – stadion 1953. augusztus 20-án nyitotta meg kapuit. Zeidler kötete – mely a Sportélet Pesten és Budán a 18 20. században alcímet viseli, és az önmagában könyvnyi terjedelmű Népstadion-tanulmány mellett például felvilágosodás-kori testgyakorlási nyelvemlékeinkkel is foglalkozik, s a 100ak könyve: Magyarország legkedveltebb sportolói 1927-ben című sportszociológiai elemzést is tartalmazza – még nemigen számolhatott azzal, hogy 2012 augusztusában, nyilván célzatosan az olimpiai játékok idején, eredményt hirdetnek a Népstadion környékének rendezésére kiírt tervpályázaton. S azonnal vita is kerekedik: szükséges és reális elképzelés-e a ma a Puskás Ferenc Stadion elnevezésű objektum övezetének a nyertes vagy bármelyik más pályázat szerinti át- és kiépítése. Az Istvánmezőn az „Új Nemzeti Stadion” mellé rendelt-képzelt komplexum hasonlóképp építészfantáziát mozgósító lehetőség, mint volt – összes előzményével – a Népstadion, Hajós Alfréd, Maróti Géza, Nádas Ödön, Árkay Géza, Bierbauer Virgil és oly sok, egymással is viaskodó, akár önkéntes elköteleződéssel is dolgozó tervező számára. A jelenlegi elképzelésekről majd a (közel)jövő dönt (ha dönt), magam azonban élénk érdeklődéssel követem a fejleményeket, hiszen részben az én stadionomra megy ki a játék. A grundomra. S mert a pakliban a Népstadion lebontása is benne volt (van?), a magam érzelmi (sőt ima-) szintjén az emocionális tiltakozás valamennyi legitim formájára kész vagyok.
Pali bácsi személyes nimbusza a Népstadiont hajdan valamiféle elérhetetlen különlegességként, távoli bástyaként körvonalazta képzeletemben. Sokáig csupán közlekedési eszközök (legtöbbször a gödöllői vonat vagy HÉV) ablakából láttam a monstrumot, mely mintha hatalmas hajóként el akart volna úszni a helyéről. Egyetlen, balsikerű, élményszegény meccslátogatástól eltekintve érettebb kamaszkoromig nem léptem be szektoraiba: csak a gimnáziumi osztálytársakkal kezdtünk kijárni a kettős rangadókra, a fővárosi nagycsapatok egymást követő mérkőzéseire, a felső 18-asba, 19-esbe. Pedig az ügyetlen kisfiú, aki a rádió mellett elkötelezte magát a Fradinak, szégyenkezve, hogy a téren és az iskolában mindig utolsóként választják be a játékosok közé, egy-két év leforgása alatt a kelendőbb gólszerzők szűkebb körébe tornászta fel magát. Sőt: már ő választhatott csapatot. Ráday utcai otthonunkat kilenc tér vette körül. 1956 novemberében ez a felsorakozó tankok és egyebek miatt nem számított ideális helyzetnek, később viszont jó lehetőség nyílt a futball-önképzésre. A Kálvin, Bakáts, Csarnok, Dimitrov (ma Fővám) és néhány másik beépített, forgalmas téren persze nem, de főleg az Úttörő (ma Markusovszky) téren és a napjainkra sajnos eltüntetett Kinizsi téren igen. Sőt, annyiban a Kálvin is kitett magáért, hogy az elhúzódó metróépítés a Kálvin téri metróállomás számára pár házzal odébb felvonulási helyszínként nyitott meg egy óriási udvart, ahol tizenhárom- tizenöt évesen is minden délután rúghattuk a labdát, senkinek sem voltunk útban. Az Úttörő tér – és annak legjobb, tűzfalra festett kapus pályája – után ez a Ráday-telek lett a lakóhelyi grund.
Meredeken felfelé ívelő labdarúgó-karrierem szinte egyetlen komolyabb kisfiú-ábrándommá tette, hogy bejussak a Népstadionba. Nem a százezres közönség előtti játékra vágytam – annyira azért nem kápráztatott el, hogy tereinken több iskola felsősei között ott voltam az első tízben –: egyszerűen szerettem volna bebarangolni a terepet. Megtekinteni, amiről másnak nincs tudomása, amit más nem látott. Egyedül mászkálni, a mászkáláshoz történeteket költeni. Gondolatban lobogót húzni a zászlórúdra, betűket és számokat kiírni az eredményjelzőre, bekapcsolni a villanyfényt. Ez a romantikus álom teljességgel lehetetlennek tűnt: egy mega-szentélybe nyilván nem lehet belépni, nem lehet falai közt kóborolni – és az álom egy stiklinek köszönhetően mégis megvalósult. Igaz, addigra épp betöltöttem a tizenhatot.
1965 augusztusában Budapesten rendezték a főiskolai világbajnokságot, az Universiadét. Akkor már, mint a Piarista Gimnázium egyik jeles kosárlabdacsapatának tagja, pompás magas szárú kínai tornacipővel rendelkeztem (irigyelt lábbelinek számított, kenterbe verte a régimódi tornacsukákat), és Cs. Autó feliratú vörös melegítővel is. Gimnáziumi csapataink egy-egy pártfogoló, saját utánpótlását nevelni igyekvő klub égisze alatt játszottak – minket a hosszú éveken át NB I-es Csepel Autó patronált –, tőlük kaptuk a felszerelést, és minden mérkőzésünk végeztével kettő forint nyolcvan fillér „hüsipénzt”. A sportöltözék és az üdítőitalra rendszeresített juttatás mutatta diáksportolói profizmusunkat: meccsek után úgy ittuk a hűsítőt, mint a legnagyobb sztárok.
A nyári melegben kényelmes viseletnek nem nevezhető cséautós tréningruhát felöltve, edzésidőben hanyagul és izgatottan elsétáltam a Népstadion egyik bejáratához, s az ott nem túl nagy buzgalommal szolgálatot teljesítő őr kérdésére azt mondtam: ruházatom felirata „Csehszlovákiai Autót” jelent, nekem is csatlakoznom kell az Universiade résztvevőihez. Az őr – nyilván nem ejtették a fejére: elkopott, figyelmetlen vagy éppen derűs lélek lehetett – simán beengedett. Nem kért igazolást (egy életkorban kissé meghamisított sportigazolvány azért lapult a zsebemben – de ezt a tizennyolc éven felüli filmek megtekintéséhez használtam inkább), nem lógott a nyakamban fényképes azonosító lap. A versenyek, mérkőzések valamennyi helyszínére gond nélkül bejutottam minden alkalommal. Nem is igen faggattak, kiféle-miféle vagyok. Tényleg segített, védett, repített a szerelés?
Láttam játszani a kosárpályán, testközelből az Amerikai Egyesült Államok ötösében az NBA-ig jutott Van Arsdale ikreket, a némiképp csalódást okozó, nem túl ponterős szőke Tomot és Dicket, és a sokkal nagyobb csillagot, az 1964-ben olimpiai aranyérmes Bill Bradley-t (ő viszont nem jutott el az NBA-be), aki később politikusként az amerikai elnöki tisztségért is ringbe szállt. (Ma is jelen vannak a neten mindhárman.) Neves atlétáktól söpörtem be egy noteszre való autogramot, számos nemzet híres fiaitól és leányaitól; kár, hogy később az autogramgyűjtést gyerekségnek bélyegezve kidobtam a kincset ugyan nem érő, mégis dokumentum értékű füzetkét. Egy japán sportoló(nő) pedig elirigyelte a csuklómon fityegő – vélekedésem szerint sportolói mivoltomat még inkább nyomatékosító –, bordó színű műanyag Miki egeret (akkori szerelmem papája fröccsöntőként hatalmas mennyiségben állított elő giccset), s erőnek erejével, máig emlékezetes dadogó angol társalgás keretében elcserélte velem saját kabalafigurájára, egy „japoón babó”-ra. A csecsebecse-cserét követő napon is kerestem őt, újabb plasztik kegytárgyakkal feltöltekezve, ám sajnos nem találtam. Nem ismertem fel a többi japán hölgy között, s azt kellett hinnem: ő sem ismer fel engem. Ázsiai arc és európai arc huszonnégy óra leforgása alatt elfeledkezett egymásról, jóllehet előző délután lehelet- közelbe kerültek. A három centiméter magas, alig lepattogzott festésű, mosolygós japán baba a mai napig útikönyveim polcán vigyázza Japán bedekkerét.
A grundért harcolni kell. Én nem harccal: csatangolással áldoztam a birtokolni vágyott, birtokba vett célpontnak. Befogadóként (honnan ismerhettem volna akkor még e szakszót?), mint aki képzőművészeti alkotást, irodalmi művet, színházi vagy mozielőadást él magáévá. Évtizedekkel később szinte zavarba jövök: miként csellenghettem órákig – a versenyek előtt és alatt is – a Népstadion épületében, a pályákon, valamint a közeli Sportcsarnokban? Öltöző, társalgó, játékoskijáró, fürdőhelyiség: minden tárva-nyitva állt előttem. Nézelődhettem kedvemre, ha kerültem a feltűnést, és a Cs. Autó vörös alapon fekete betűire és jókora üres sporttáskámra bíztam magam. Gödöllőre kizötyögve az Universiade-faluban el is szemtelenedtem, mint a nyarakat ott töltő, sokakat ismerő helybeli, s úgy jártam-keltem, mint egy versenyző. Hagyták.
A Népstadionban még kétszer érezhettem, hogy az egész mindenség az enyém, csak az enyém: hogy egymást fogalmazzuk meg Pali bácsi épületével. Egy sporttársam összeköttetései révén nyári ráadás kosárlabdaedzéseinket (az úgynevezett ,,rajongásokat”) 1966-ban (talán 1967-ben is) a Népstadion-kert hatalmas szobrai közé felfestett szabadtéri pályán, jó minőségű palánkok gyűrűit célba véve tarthattuk. A „rajongás” – más szóval: „hintés”, szabad játék, kötetlen kosárra dobások tömkelege – eredetileg kritikus csengésű kifejezés volt. Szilágyi Géza gimnáziumi testnevelő tanárunktól, felejthetetlen kosárlabdaedzőnktől eredt. Mivel a Mikszáth Kálmán téri piarista tanintézmény akkoriban mindössze kicsiny, alacsony tornateremmel bírt, kora ősztől késő tavaszig a két udvaron kosárlabdáztunk a tornaórákon. Aki tehette, délután és tanulás helyett is. A legjobb tíz (lényegében a Cs. Autó) a téli fagyok idején nem veszélytelen, mindig csúszós sárga keramitos udvaron, a közepesek a gyengébben felszerelt földes udvaron, a ,,süketek, hülyék, rajongók és a Czár” pedig ott, ahol helyet leltek maguknak. Géza bácsi katonás férfi volt; mint e szavaiból is kitűnhet, a korszerű pedagógia szóhasználati finomságaival nem törődött, és a kosárlabdázni kevéssé tudókat – külön néven nevezve a különben közkedvelt, kistermetű Czár Pistát – kitaszította a közösségből. Nekik maradt a saslengés. Öt saslengés ötös, négy négyes stb. Czár Pista szerencséjére imponálóan saslengett. A kosarasok a meccsen nyújtott teljesítményük alapján számíthattak osztályzatra. Elsőben az októberi rovót (saslengéseim száma: nulla) így válthatta fel már januárra a félévi jeles. (A magas kort megért Szilágyi Géza játékosként 1935-ben magyar bajnok lett a Testnevelési Főiskola csapatával. Sportberkekben máig emlegetik: utóbb nemzetközi kosárlabda-játékvezetői karrierjét a Szovjetunió egyik mérkőzésén hozott, „legmagasabb helyről” kárhoztatott ítéletei törték derékba. Eltiltották. Ma is úgy emlékeznek rá, mint kiváló utánpótlás-nevelőre. A Budapesti Kosárlabda Szövetség nemrég emlékkönyv kiadásával kívánt tisztelegni előtte; a terv sajnos meghiúsult.)
Érettségi után és egyetem előtt, vízfogyasztás-vizsgálóként (magyarán: vízóra-leolvasóként) 1968 tavaszán én kaptam meg egyszer a Fővárosi Vízműveknél a Népstadion vízóráit. Tömött táskányi űrlap várta a friss adatokat. Az adatgyűjtés, óra-ellenőrzés egész napi elfoglaltságnak számított a mérők szétszórtsága miatt. Akkor is felfedező kalandozásokra nyílt lehetőségem. Eleinte egy derék segéderő – amolyan Pál utcai Janó – igyekezett tájékoztatni a vízórák elhelyezkedéséről, épületen belül és kívül, aztán rám hagyta, mondván, én vagyok a szakember. Mentem, mentem, amerre kedvem tartotta, s vagy beleütköztem egy vízórába, vagy sem. Amelyiknek az aktuális állását nem sikerült rögzítenem, ahhoz saccolt számot írtam be: a korábbi fogyasztási átlagokból következtetve nem volt nehéz eltrafálni a nagyságrendet. Összehasonlítást téve: csak a Farkasréti Temető és a lipótmezei ideg- és elmeszanatórium vízóráinak becserkészése szerzett hasonló kaliberű élményt. Amikor munkavégzés céljából ott jártam, a Lipót népes, nyüzsgő, meglepően barátságos képét mutatta. Együtt is ebédeltem az ápoltak egy kis csoportjával. Nem győztem köszönni a váratlan szíveslátást az egyik alagsorban. Furcsa ezt állítani, de a temető is népes volt. Vízórától vízóráig bandukolva sokakkal lehetett nem is csupán bánatos szóba elegyedni a sírkövek, keresztek előtti padokon.
A stadion végtelen ürességével, csendjével nyűgözött le. Mintha rejtőző vízórákon kívül nem is lenne benne és körülötte egyéb.
Ha Magyarországot szimbolizáló épületet kell mondanom, nem a Halászbástya, a Mátyás-templom, az Országház, nem az esztergomi bazilika vagy a hortobágyi kilenclyukú híd, hanem azonnal a Népstadion jelenik meg lelki szemeim előtt. Holott e stadion annyi mindenre emlékező és emlékeztető otthonos masszivitása voltaképp nem portyázásaim nyomán él bennem. Egyfelől maradandóbb az elmosódott szuggesztió: Pali bácsi mesélése az örmény módra főzött török kávé gőzében, odahaza – másfelől a frissnek maradt élményfürdő, amelyet a Fradi Öregfiúk Asztaltársaságnak köszönhetek a múlt évszázad utolsó két évtizedéből. E társaság nem cserélendő össze a különféle periódusokat megélt FTC Baráti Körrel! Ebbe a közösségbe Pataky Jenő színművész, atyai barátom plántált. Nagy Fradi-szurkoló, noha tehetséges ifjú atlétaként az ezerkilencszázharmincas években az MTK-ban gyűrte a rövidtávot. 1956-ban kezdődő hosszas franciaországi tartózkodására pontot téve (nevezetes adat: odakint ezernégyszáznyolcvanszor játszotta el színpadon Sztrogoff Mihály neki írt szerepét), hazatérésekor rögvest kereste az utat szeretett Ferencvárosához, az Üllői úthoz is. Hamarosan, fiatalítás címén vitt magával engem, amolyan kültagnak hatodik, hetedik, nyolcadik X-ben járók közé. S úgymond azért is: legyen valaki, aki nagyon szereti, de a lét modelljének, az ország kulcsának nem tekinti a sportot, a focit, s ha az asztaltársakat nagyon elkapná a drukkeri és múltba merengő hév, lehűti őket. Hogyan is vehettem volna ehhez a bátorságot…? Szükség sem volt rá egy alkalommal sem.
A havonta egyszer, egy hétfői napon a Fradi Klubház vendéglőjében összegyűlő közösségbe főként egykori neves zöld-fehér focisták és törzsszurkolók tartoztak (s remélem, tartoznak máig, bár én visszahúzódtam). Élen a napjainkban is a Ferencvárost: a klubot megtestesítő, a nyolcvanöt felé ballagó sportvezető, sportdiplomata Springer Miklóssal, valamint testvérével, a már régen eltávozott Springer Ferenccel. Aki tudja, hogy az Üllői úti Albert Stadiont a Springer-szobor őrzi és jelképezi, tudja azt is: a két Springer a Ferencvárosi Torna Club egyik alapítójának és első elnökének, dr. Springer Ferenc ügyvédnek az unokája.
Velük együtt kebelezte be az összejöveteleken az estebédet Mészáros József mesteredző, 1997-ben bekövetkezett haláláig az asztaltársaság feje, ama VVK-siker kovácsa. Megrokkanva is keményen tartotta magát, elegáns, ezüstös türelméből arra is tellett, hogy időnként kis irodalmi körképet rendeljen tőlem, amelyet a tagok – úgy éreztem – őszinte figyelemmel hallgattak végig, ha nem szabtam hosszabbra, mint fehér asztal mellé, étkezés elé illik. Mészáros féken tartotta a túlzott klubszeretet megnyilvánulásait is: ő a Fradi előtt játszott a Pesterzsébeti MTK-ban és sokáig a Kispestben, nemegyszer szerepelt együtt kölcsönjátékosokkal külföldön. Tudta becsülni a vetélytársakat is. Persze a kisfröccsök, pohár sörök azért leggyakrabban felülmúlhatatlan Fradi-sikereket hívtak elő a kivétel nélkül remek mesélőnek bizonyuló, olykor kaján emlékezőkből. S a „jelszó” hasonló volt, mint amit Kőrösi Zoltán új rövidtörténet-füzérének (Az utolsó meccs – történetek a titkos magyar focikönyvből) egyik darabjában olvasok: „Lehet, hogy léteznek olyan mérkőzések, amelyeknek látszólag nincsen története, ám az biztos, hogy nincsenek olyan történetek, amelyeknek ne lenne köze a futballhoz”. Persze előkerültek „bundameccsek” is, de nem olyan kíméletlen formában, mint annál a kiváló (történetesen nem fradista) focistánál, aki tisztelgő látogatásomkor sorra megcsókolta lakása szép bútordarabjait, és fintoros nevetéssel rámutatott mindegyikre: „Fradi-bunda…”, „Dózsa-bunda…” etc.
Csak néhány nevet említve még: egyszer-egyszer Háda József, az 1938-ban világbajnoki ezüstérmes kapus fizette ugyancsak válogatott hálóőr utódjának, a vékony pénztárcájú Csikós Gyulának a kispörköltjét. Ha jól emlékszem, a korelnök focista Papp Lajos László volt, a korelnök szurkoló Kovács Endre (egyéb érdemein kívül kiváló kártyakönyv-szerző; már kilencven körül járt, amikor még kezet szoríthattam vele). Mészáros oldalán a legnagyobb tekintély a híres bekk, Rudas Ferenc (aki immár a kilencvenkettedik életévét tapossa). Csakis a legmelegebb szívvel szólhatok az ékszerész, ötvös Elek Gyuláról, aki megszámlálhatatlan Fradi-emléktárgyat készített jutalmul és ajándékba (egyet a régi Fradi-címerrel számomra is), a minden hivatalos ügynek végére hatoló Hélisz Józsefről. Schlegel Oszkárban elhunytakor nem csupán az olimpizmus eszméjének felkészült szellemi munkását, a rendíthetetlen fradistát, hanem a mindig segítőkész beszélgetőtárs tanár kollégát (címzetes sportiskolai igazgatót) is meggyászoltam. Szívesen szereztem be könyvet az olvasni szerető Ombódi Imrének, ki váltig fájlalta, hogy egyszer sem lehetett válogatott. Aggódtam az egykori half, Dékány Ferenc dr. hanyatlását észlelve, imponált a maga idejében fejelőkirály, szintén doktori címet viselő Orosz Pál nagy szavaktól óvakodó hűvössége, az egy-egy délutánon bekukkantó Rákosi Gyula embersége, a váratlanul érkező legenda, Varga – Varga Zoltán – feszült csendessége. Felbukkant néha-néha Albert Flórián is; ő inkább másutt látta vendégül az „öregfiúkat”.
Általában a „szurkolói karéjban” üldögéltem, de például egy alföldi kirándulásunkon a fél Duna–Tiszaközét belovaskocsizhattam, átbeszélgethettem Mátrai Sándorral. A nyolcvanszoros válogatott hátvéd, a becsúszó szerelések utolérhetetlen mestere egyébként is sokáig a Ráday utcában üzemeltetett egy kis vendéglátó-ipari egységet, épp a grundunk szomszédságában. Vele és az ugyancsak a Ráday utcában – talán egy műhelyben – érdekelt Honvéd-, majd Vasas-játékossal, Machos Ferenccel „rádays” köszönő viszonyban lehettem. (Nem azért mondom, de a Ráday utca mindig hemzsegett az ott lakó hírességektől. A matuzsálemmé szépült Istók János szobrászművész mára emléktáblát kapott. Kálmán György színművész reggelente háta mögött összekulcsolt kézzel, magányos blazírtságban indult útjára abból az épületből, amelyet a környék majdhogynem valamennyi polgára felkeresett olykor, hiszen ott működött a „Kossak utóda Komáromi” fényképész cég. Kollár Béla – neki konyakozó törzshelye szentelt emléklapocskát a Mikroszkóp Színpad épületében –, az epizódszínész, a Thália Színház tagja idősödve is farmerben, csizmában, mindig cigarettázva lódult neki a velünk szemközti házból. Aztán Kleiberné Kontsek Jolán, olimpiai bronzérmes diszkoszvető, Simonffy András író… Nem folytatom. Ámbátor Petri Györgyig, Várady Szabolcsig, Várady Székek a Duna fölött című, a Ráday utcát megemlítő közismert verséig juthatnék.)
Az Üllői úti asztalnál sűrűbben folyt a szó Népstadionbeli emlékekről, mint az Üllői úti pályáról. Annak a locusnak ott a vendéglőben épp mi is részei, atomjai voltunk – miért beszéltek, beszéltünk volna róla? A Népstadion egyre-másra felmerült. A Fradi a nagy közönséget vonzó rangadók folytán, továbbá saját stadionja átépítéseinek időszakai miatt rengetegszer lépett a gyepre a Népstadionban. El-elszontyolodva hallgattam, volt játékosok és rettenthetetlen szurkolók mennyi kifogásolnivalót találnak az építmény fekvésében, adottságaiban, küllemében, felszereltségében. De nem hagytam, nem hagyom magam lebeszélni a Népstadionról, ahol az FTC 1957 tavaszán 2:1 kikapott az Újpesti Dózsától, ahol a 18-as, 19-es szektorba behunyt szemmel is eltalálnék, és a lelátó cseppet sem ideális dőlésszöge mindig megbabonázott lejtésével. Eljutottam már Európa sok nagy stadionjába, olimpiai és világbajnoki meccsek, versenyek színhelyeire – számomra a Népstadiont egyik sem veri. A legszebb, legkorszerűbb sem.
Egyszer fiatalon kiszaladt a számon: három dolog érdekel. Katedra, teátrum, stadion. Három görög eredetű szóba igyekeztem befoglalni, hogy a tanári hivatást, a színházi érdeklődést és a sport iránti elköteleződést szeretném egységbe fogni mindazzal, amit tenni próbálok. A szavaim valamiképp ráragadtak a világhálóra, gyakorta visszahullanak rám. Nem baj, legfeljebb jó lenne kiegészíteni még a sort.
A katedra a budapesti bölcsészkar oktatói katedrája lett. A színház a Peter Brook-i, mindenkori üres tér. A stadion – a grund – a Népstadion.
2012. augusztus 12-én,
a XXX. Nyári Olimpiai Játékok zárónapján
Megjelent a Bárka 2012/5-ös számában
