Ekler Andrea
Napsugárral átszőtt könnycsepp
Végh Attila: A ragyogás ideje című esszékötetéről
Egy barátom úgy ünnepli a születésnapját, hogy virágot visz az édesanyjának, megköszönve léte lehetőségét. Az alkotó úgy ünnepel, hogy ad. Az alkotó ünnepe az alkotás ünnepe. Az alkotás ünnepe a befogadás. Az alkotó és a befogadó kapcsolata hasonlatos a természet és az alkotó kapcsolatához.
A természet és az író nem találkozik, hanem egymásban élnek, befogadják egymást. Az olvasónak örömet szerez a felismerés vallomása. Végh felismeri szubjektum és objektum organizmusát. Szellemi rokona, Németh László is a görögség bűvöletében élt és alkotott. Az organikus egység nyomasztó és termékeny, nyomasztóan termékeny csodájában. Lét és alkotás ebben az organizmusban válik eggyé. Ez a valódi oka annak, hogy miként Németh László életműve, Végh Attila eddigi alkotásai is organikus egységet alkotnak. A költő ott lakozik az esszéista, prózaíró, műfordító munkáiban, s természetesen tudományos vizsgálódásaiban is. S költészete nincs az előbbiek nélkül. Nem szólva a drámai kötődésről. Tudatos szerkesztés? Építkezés? Ez nem a téglákat egymásra illesztő építkezés, hanem a mondá Isten, hogy legyen és lett gesztusa. Ezért nevezzük alkotásnak. A különbség titka a székláb és a szobor között. Németh László intése nyomán vált világossá a hasonlóság a Magam helyett, azaz Homályból homályba és A ragyogás ideje között. Németh figyelmeztet, nem csak a magunk, de egymás géniuszának tiszteletére is figyelnünk kell, „ne akarjuk szűk normák alá szorítani az Isten szent terve szerint növőt.” Amikor leírom és kimondom ezt a mondatot, mosolyognom kell. Nem kérdezem, hogy lehetséges az, hogy két ember ennyire hasonlóan gondolkodjon a hitről... Sarkos kijelentések Istenről és hitről, tagadás és odafordulás, vallomás és szeretet. A görögök, Nietzsche, Spengler, Hölderlin és mások hogyne kerültek volna mindkettőjük fókuszába. Vannak művek, amelyek találkozásokban élnek, segítik egymás útját. Ha az olvasó egy pillanatra elbizonytalanodna, válassza-e inkább a biztos, látható utat, egyik vagy másik lök rajta egyet, hozzásegítve a zuhanáshoz, mely mindkettő megértéséhez elengedhetetlen. Nem mintha önmagukban nem lenne létjogosultságuk. De egymással is organikus egységet alkotnak. Olyan ez, mint Pilinszky és Németh nyáron öltönyben a strandon. Végh az alkotást a népdalhoz hasonlítja. „Alkotni annyi, mint a középponttól – ahol lét és gondolkodás azonos – az élet felé távolodni. (...) Aki népdalt énekel, az ünnepel: újra és újra visszatér abba az időbe és térbe, ahol minden Egy.” Németh a Magam helyett címében is időtávlatokat nyitó, a lét alaptörvényével szembehelyezkedő, ugyanakkor abba símuló vallomását „szenvedéssel és gondolkozással kivívott átlátszóság”-nak nevezi. Önhittség és alázat egy mondattöredékben – az alkotás útja. Németh szerint több átlátszóságra lenne szükségünk, hogy lelkünk gócai ne gennyedjenek el. Ennek útja, hogy megtanuljunk tágan és nemesen gondolkodni. A ragyogás ideje az átlátszóság. Beteges lenne életrajzi esszékként olvasni akár csak az első ciklust is, mint ahogy Németh műve sem életrajzi regény. Ha történetiségében kellene vizsgálni a két könyvet, léttörténetnek nevezném mindkettőt. De nem kell. Az ismerd meg önmagad nem program, hanem előfeltétele az alkotásnak a más, másik megismerésének és az adni tudás gesztusának. Ha megismerted önmagad, nem veszítesz, hanem adsz, részesítesz, miközben részesülsz. Az idő hármassága a pillanatban egységesül, múlékonyság és örökkévalóság mértékegységében. Ha ez nem így lenne, nem tudnám, sejteném vagy érezném azt, hogy mindketten élveboncolásra hívják az olvasót. Ahogy Németh fogalmaz: „egy ember, aki voltaképpen már meghalt, odaáll a maga letett élete mellé, hogy ezt (...) az emberi gondolkodás javára fölbontsa.” A Homályból homályba cím elsődleges, keserű értelmezése a Németh-életmű látszólagos ismertségére és népszerűségére utal. Második körben sem szívderítő az értelmezés, hiszen a magányra és a hallgatás kényszerére utal. Azonban az amúgy sértődékeny Németh – persze melyik író nem sértődékeny – jóslatot lát a címben. Olyan jóslatot, amellyel a zuhanás után bátran néz szembe, amely „akár a műből s csak a műből merített önbizalom jele.”, vagyis A ragyogás ideje.
Kimondani azt, „Boldog vagyok.”, vagy szeretet borzongatóan jó érzés, bátorság. Ára van és következménye. Ára az út, a zuhanás, következménye az alkotás, a pillanat, amely visszanyúl a kezdethez. A dzsungel törvénye nyilatkozik meg ebben: egy vérből valók vagyunk. Ez a szeretet törvénye, a boldogságé, ez a szabadság. Amikor Végh játszótérről és dzsungelről ír, nem rosszról és jóról beszél. Nem ítélkezik. Csak jelzi: üveggömbök játéka a lét. A civilizáció önhitt meggyőződése fejlődésének bizonyosságáról a civilizáció szabadsága. Ez a játszótér üveggömbje. Meghatározott játékokkal meghatározott játékot játszani. „A játék. Az különös. (...) Bűvös kulcs és gyertya lángja, / színes árnyék, ördöglámpa. (...) Játszom én és táncolok, / látszom én, mint sok dolog. / Látszom fénybe és tükörbe, / játszom egyre körbe-körbe.” – írja Kosztolányi (A játék). Mert ez csak addig igaz, amíg be nem lép az ember, a gyermek vagy a lényegében gyermekit őrző és azt nem mondja: Én a játszótéren is dzsungelt álmodom. A két üveggömb összekoccan, irányt vált, sérüléseket okoz egymásnak, sosem lehet Egy. Ez azonban nem baj, mert így egész. A fene sem gondolja, hogy annak, aki a dzsungel a léttere, a játszótér is ugyanolyan jó. Ahogy a hegy sem ugyanazt súgja, mint a síkság és a tenger végtelenje is másfelé irányít, mint a folyó medre. A vörösingesek és Bokáék sosem köthetnek békét, soha nem lesznek hasonlóak, mert önazonosságukat veszítenék el és a küzdelem köztes létét, életlendületét. A csúcspont mindig az áldozat, a keresztút vége. Az áldozat megbocsájt, de sosem azonosul a gonosszal. A gonosz nem feltétlenül az őt feláldozó. Az áldozat azonosulást igényel. A lét és a semmi így válik eggyé, mint az alkotásban.
Egy alkotás ne legyen csak szerethető. Legyen provokatív, dühítő, irritáló. Vágjuk földhöz, vitázzunk vele, legyünk hozzá hűtlenek, hogy visszatérhessünk és újra szerethessük. A Miért vagyok démon, nem pedig ember? néhány mondata kiveri a biztosítékot. „Tévedhetetlen vagyok. Soha nincs lelkiismeret-furdalásom.” Ha azonban valami kiveri a biztosítékot, sötét lesz. Idővel a sötét félhomállyá válik, ilyenkor a fő vonalak láthatók, koncentrált állapotban a lényeg. A félelmetes sötétben hozzánk szelídülnek a mondatok. Az alkotás ideje és a megértésé. „A tettem én vagyok, így vagyok tévedhetetlen.” – az alkotás, az alkotó önreflexiója. Az alkotás nem méri, mert nem mérheti magát más értékrendekhez. Az alkotás van. „A démon az elmúlás perverze. Perverz vagyok – írja Végh. – Senki más nem érdekel. Saját perverzióim egy élve felejtett halott reményfutamai azt illetően, hogy van emlékezés. (...) ami a vágyat szellemmé, a szellemet vággyá teszi. (...) nem a halottakkal kell fenntartani a kapcsolatot, hanem még meg nem született önmagunkkal. Tetteimben tévedhetetlen vagyok, mert hallom bennük a nemlétemben elhangzott ígéretet.” Ez a némethi átlátszóság.
Németh és Végh, mint Szindbád, visszatérnek a homályban fel-felcsillantva egy összetört tükördarabot, benne a pillanatot. Végh sem ígér mást az olvasónak, mint Németh: élveboncolást és a magány iskoláját, a beavató csend homályát. A virrasztók alászállását. Vég(h) re akarva akaratlanul értelmezve Németh misztikus körkörös címét: Homályból homályba. A mű születésétől a befogadás mozzanatáig.
Az olvasónak azonban résen kell lennie. Ha hagyja magát elsodorni a prózában is költői sorok hullámzásával, úgy jár, mint Heidegger értelmezői, elsiklik a lényeg mellett. A görög drámák egyik tanítása, ne hagyd magad elvakítani a szépségtől. A másik pedig, hogy a lét a szépség által nyer értelmet. Nos, akkor járunk jól, ha hallgatunk az alkotói intésre: „Ne bízz bennem.” Ne válaszd az olcsó megoldást, mert az nem a te utad. Az alkotás követeli, ismerd meg önmagad, hogy megismerhess, hogy felismerhesd bennem a pillanatot, a ragyogás idejét.
Véghet az izgatja, ami Szinbádot és persze Heideggert is: mit lát „Bagolyszemű Pallasz Athéné”? A lét megértésének vágyától ösztönözve erre a kérdésre keressük a választ. A kérdezés a létezés határtalansága. A gyermeki lényeglátás, éleslátás, weöresi nem köntörfalazó szókimondás szükséges a határátlépéshez. Az alkotás ott szólal meg, ahol mindenki elhallgat. Ez azonban nem segítség, hanem kihívás. Végh találóan fogalmaz: „A megdöbbentő az egészben az, hogy hogy ami igazán van, az ugyanúgy hallgat, mint ami nincs.” Az alkotás ezért is a logosz ünnepe. Benne a Végh által remekül értelmezett logosz-fogalom alakulásával, drámaiságával vagy éppen törvényszerűségével, folytonos úton-létével. Ahogy a logosz nem statikus – és ez nem baj, nem drámai –, az alkotás sem az. Végh esszéit a görögség bűvölete mellett a hermeneutika káprázata is áthatja. Azonban mögötte mindig ott találunk egy félmosolyt, jelét annak, hogy nem szédül meg, nem bízik senkiben, nem nyugszik, mert Pallasz Athéné tekintetét fürkészi. Néha megpihen egy pillanatban: az alkotásban, mint Szindbád, aki valamennyi hölgyben és ízben azt a pillanatot keresi. Szindbád egyik tragédiája, hogy több szemtükörből kellene egyesítenie valamit, hogy fut a létéért a léte elől, menekül az olyan szembesítő mondatok elől, mint „Maga jó fiúnak látszik!”, halogatja a zuhanást, miközben ahhoz, amit keres, a zuhanás elkerülhetetlen. Rousseau tanítása igaz, meg kell tanulni meghalni. Szindbád utazása olyan, mint ez a könyv. Mint amit Végh a hattyúról ír, lassú és méltóságteljes, olyan, mint az álom. A költészet nem lehet más, mint a hattyú halála előtti ének. Mennyi különféle és mégis Egy megközelítése olvasható az éneknek ebben a kötetben! Az ausztrál bennszülöttek vándorlás közben dalba foglalt tájai, melyek térképként visszavezetnek otthonukba; a népdal, amelyben ugyanez történik, visszatérés az Egy-be. A népdalok az itt-létet ott-létté változtatják, átlépik a határokat, kivágják magukat az egzisztenciális kényszer alól, felülírják a távolságot, hogy hazatérhessenek.
Végh Attila ebben a kötetben bejárja a hermeneutikai kört emlékezésein, elmélkedésein, társ-alkotók műveinek értelmezésén keresztül, ugyanakkor ki is lép abból, hazaénekeli, hazagondolkodja, hazaérzi magát. Ez szép. A szépség szeretet. A szeretet alászállás és az adni tudás gesztusa. A hit csodás megnyilatkozása. A ragyogás pillanata.
Egy zarándokúton őrködnöm kellett. Nem egészen értettem, hogy ki vagy mi felett kell őrködnöm nekem, aki rettegek a sötétben és amúgy is, teljes fizikai valómat latba vetve is maximum egy nyulat tudnék elriasztani. Viszont úgysem tudtam aludni, mint máskor sem, ezt tudták, ezért ért engem a megtisztelő feladat. Hát őrködtem. Hajnalban gyülekezni kezdtek a szerzetesek. Éppen arra gondoltam, milyen emberiek a nagy szentség terhe alatt is, amikor megláttam egy fiatal szerzetest. A tekintete a távolba meredt. Abban a pillanatban kelt fel a nap, a szerzetes szeméből egy könnycsepp indult útnak. Az első fénysugár átszűrődött rajta. Mosolygott. Csoda történt. Amikor hosszú idő múlva meg tudtam szólalni, csak azt mondtam: Napsugárral átszőtt könnycsepp. Számomra ez a A ragyogás ideje is.
Megjelent a 2012/4-es Bárkában.
M
