Szegő János
A fiatal magyar költészet ön-kritikája
Közelítésvázlatok a fiatal magyar líra belső kritikájához
Szolláth Dávidnak, barátsággal
(a fiatalság dilemmái)
Mit jelent az irodalomban a fiatal? Mit jelent a fiatal irodalom? Ezt a fogalmat nagyon sokszor írjuk le különböző kritikákban, elemző szövegekben, de vajon belegondolunk-e abba mit jelent? Egyrészt természetesen időegységet határoz meg: valaki 23 éves, 32 éves, 47 éves; de mintha lenne a fogalomban egy halkan a jelentésfalra tapadó, minőségjelzői akcentus is. Egészen a közelmúltig fiatal alkotónak számított egy 3-4 kötettel rendelkező író, vagy egy negyvenéves filmrendező. Mintha azonban ez a tendencia változna napjainkban. Talán végre beérik a fiatalság fogalma, és abszolút, értékminősítő meghatározás helyett flexibilis viszonyfogalommá válik.
Az ezredforduló óta az irodalomban, az irodalmi nyilvánosságban, a mind jobban mediatizált irodalmi közegben az akceleráció folyamatjelensége figyelhető meg. Sokkal hamarabb jelentkeznek kötettel a költők, recenziókkal a kritikusok. A blogvilágban a publikálás olyannyira magától értetődő és egyszerű, mint a lájkolás kellően addiktív intézménye. A neten publikálás persze kikezdi, de mindenképpen újragondolásra készteti a szöveg megrögzött textológiai fogalmát. „Próza az, amit kinyomtatnak" - írta Ottlik a Prózában, azaz kinyomtatva. A hálóra feltett szövegek azonban hipertextaulitásuk révén, bármelyik pillanatban megváltozhatnak, méghozzá nyom nélkül; a filológiai háttértörténet, a változáskrónika csakis abban az esetben rekonstruálható, ha az illető szánt szándékkal, úgyis mondhatnánk feltett szándékkal, úgy állítja be az alkalmazásokat, hogy megmaradjon az alakítás organikus szerkezete, ha nem így tesz, akkor síkká válik a processzus, nincsen térbeli kiterjedése az időbeli változásnak.
Néhány évvel ezelőtt ahhoz, hogy egy szöveg megjelenhessen, nyomtatott, tehát valamilyen módon szerkesztett felületet kellett találni a szerzőnek - abban az esetben, ha nem fénymásolatban vagy a faliújságra kifüggesztve akarta terjeszteni írását az illető. (Alighanem Luther Márton se bajlódna manapság a wittenbergi Schlosskirche kapujával sokat, blogján osztaná meg 95 pontját a nyilvánossággal.) A professzianizálódás folyamata gyorsult fel az elmúlt években: az intézményesülés, a szerzői kiépülés mozzanatai. Ennek külön tétele, irodalomkritikai közhelye és iskolapéldája a Telep története.
A fiatal költészet nem feltétlenül jelent generációs lehatárolást. Példának okáért a 38 éves, experimentálisabb kedvű Orcsik Roland inkább tűnik fiatal költőnek, mint a konzervatívabb poétikákkal dolgozó, papíron csupán 31 esztendős Babiczky Tibor. A fiatal költészet tehát esztétikai fogalom is, de közben közösségi azonosságteremtő, és ekképpen azonosságelvesztő aktivitással is rendelkezik. Paradigmában: mi fiatalok vagyunk, ti fiatalok vagytok, ők már nem fiatalok.
(ön-kritika hány malomban?)
A fiatal magyar költők hogyan művelik a kritikát? A magyar irodalomtörténetben szép hagyományokkal bír a belső kritika. Belső kritikának azokat a recenziókat, bíráló-elemző hajlamú szövegeket nevezem, amelyeket írók-költők publikáltak jelen időben alkotó pályatársukról.
Bán Zoltán András pár éve írt, nagy visszhangokat is kiváltó kritikatörténeti pamfletáriájában fogalmazta meg tézisét az irodalom és a kritika intenzív, közeli kapcsolatáról: „Régen, az Irodalomba tartozott a Kritika is. Ady, Babits Kosztolányi, Márai, Szerb Antal - na de elég a nevekből, úgyis kívülről fújod őket - éppoly jelentős Kritikus volt, mint Író." Mindez Bán szerint 1948 után változott meg radikálisan: „Mert a Kritikát mindenki lenézte és lenézi egy diktatórikus korban, legjobb esetben is csupán olyannak tartották, mint a Bélmosást. (Utóbbi hasonlat sajnos nem tőlem, hanem Máraitól származik.)" A megvetés hübrisze mellett a fontos mozzanat egyrészt a monolit diktatúra szapora kiépülése, másrészt - és erre Bán Zoltán András nem tér ki - a szabadpiaci viszonyok teljes felfüggesztése lehet, különben már korábbi történelmi periódusokban is végbement volna a negatív változás.
Az államszocializmus korszakában tehát a szépirodalom és a kritika el lett távolítva egymástól. Az Újhold Nyugaton esztétikai-nevelkedett kritikai kultúrája emiatt is alakult át fokozatosan esszé-kultúrává. A kritikus szemlélet helyét az alkotói műhelyben céhes, szakszerű empátiával szétnéző, formai apróságokra mindig ügyelő kollegiális figyelem, a gondos és pontos műgond vette át. A rendszerváltás után elkezdődött egyfajta visszarendeződés, az újralétesülő hírlapkultúrában megint megjelentek a szépírói kritikák, azok a polemikusabb szövegek, amelyek adott esetben nem vállon veregetnek, hanem dorgálnak, felráznak. A jelenleg szocializálódó fiatal irodalom számára ez már evidencia. A belső kritika pedig már nem szükségszerűen affirmatív, jóindulatú műhelykritika, vagy annak a negatív ellentéte a bestiális-rituális apa-, anya- vagy testvérgyilkosság - lehet egészen más akcentusa is. Bár a térhatásiszony veszélye az adott.
Ugyanakkor a strukturális helyzet miatt a belső kritika nagyobb valószínűséggel és intenzívebben, mondjuk így, hamarabb jut el ama mindenki számára ismerős hermeneutikai vidékre, ahol a recenzens a kritikai tükörben saját kérdéseinek, problémáinak a mélyére pillant. Az ön-kritika elkoptatott, igencsak kevéssé potens szójátéka pedig értelmi kegyelmet nyerhet ezen a ponton. A belső kritika észrevételei és hangsúlyai akkor is rímelnek a recenzens saját poétikai-poetológiai ügyeire, hogyha az illető ennek nincs is éppen tudatában - erre a tudatmódosításra ott van rögvest az olvasó -, esetleg el is akarja kerülni az összeolvasás, a kontextus-összesodrás, a kritikai nárcizmus tárulkozó csapdáit; és akkor is rímelnek, hogyha rímet amúgy szökőévben sem használ a szerző. Egy malom vagy két malom - ez itt a kérdés. Miért ne lehetne külön malomban írni és egy másik malomban olvasni? Az egyikben őrülni, a másikban őrölni? Éppenséggel lehet, hogy milyen hatásfokkal, arra szolgáljon néhány példa, de akkor is tudni kell, hogy a két malom egy névhez tartozik. De nem is ez a legfontosabb.
A puszta névnek és az egyéb rögzítményeknek, elterelő arcműveleteknek, az intellektuális szóbeszédeknek amúgy is kiemelt fontosságot tulajdonít a magyar irodalmi nyilvánosság („Kicsoda Spiegelmann Laura?", „Már megint őt jelölték?", „Tényleg lefeküdtek?", „Még csak nem is feküdtek le?", „Egymással?", „Magával?"), és permanensen Szigligeten tartózkodik a tekintélyes többség. Tehát a belső kritikánál nem az a legfontosabb hogy ugyanaz a név jegyzi a hatodik oldalon a verset, a harmincegyediken pedig a kritikát, lényegesebb az, hogy a versírás és a versolvasás egymásból induló és egymásba térő folyamatait, még ha módszertani józansággal időnként tagoljuk és elválasztjuk, attól ez a dialektika (olvas-ír, ír-olvas) nemhogy fennáll, hanem sebesen halad.
(tipológiák tőszomszédokra)
A kritika és a kritikus nem önmagában áll, mindig egy nagyobb kontextus, összefüggésrendszer szerves része. Ezért beszélhetünk kritikai közegekről. Ezek a közegek folyóiratokhoz és irodalmi központokhoz is kapcsolódhatnak, a lényeg hogy az alkotás és a kritika, az esztétikai teremtés és az esztétikai reflexió egymás tőszomszédságában legyen. Ez a fiatal líra belső kritikája szempontjából azért is fontos, mert a tőszomszédság kontextusában egy alkotó többféleképpen is jelen lehet.
A kritikai közeg lehet centrális, erre kortárs példa a miskolci Műút folyóirat sikertörténete. Ebben a modellben egymást közvetlenül erősíti, egy helyre összpontosul a folyóirat karakteres szépirodalmi rovata, meghatározó, egyre nagyobb presztízsű bírálatblokkja ugyanúgy, mint a képzőművészeti diskurzus, amely példának okáért a kellően szubkulturális, szépirodalmi vonatkozásban zárványjellegű képregény műfaját és műfajait integrálta és dinamizálta. Erre a termékeny talajra épülhet aztán a folyóirat tehetséggondozó, utánpótlás nevelő bázisa a Szöveggyár-koncepciójával. A Műút gyors felívelése egyben annak is példázata, hogyan lehet szisztematikus építkezéssel néhány év leforgása alatt sikeresen létrehozni egy komplex műhelyt. És sajnálhatjuk, hogy az Árgus izgalmas induláskísérlete a vizuális fordulat bejelentése után megtorpant.
Egy másik fajtája a kritikai közegnek a territoriális. Itt a közeg nem egyetlen helyre, egyetlen fix pontra összpontosul, hanem egy régión, egy zónán belül van együttműködés, esztétikai cserebomlás. Ezzel találkozhatunk, részint tradicionálisan, részint jelenvalóan a Vajdaságban. Több központ, több lap, több műhely. Ennek a kulturális közegnek szép metaforája a Sínbusz. A territoriális vagy nem ismer, vagy teljesen másfajta határokat ismer amúgy is.
Ha már tipológia, akkor legyen egy harmadik alternáns is: ez pedig a lépcsőzetes közeg, ahol a lapok és a műhelyek egymásra épülnek, a feladatok és a funkciók pedig elosztódnak. Például Debrecenben a tehetség-felfedezés, pályakezdés, az egyetemi Bildung, és a további ténykedések különböző lapokhoz kötődnek. A portfolióban benne van a Kulter.hu élénk kulturális portálja, az agilis Szkholion egyetemi folyóirat beérése, a szép emlékű Debreceni disputa néhány éves históriája, az Alföld Stúdió kritikusi iskolája, és az Alföld folyóirat teljesítménye.
(élő példák)
A rendszerezés gyakran leegyszerűsítésekhez vezet. Mivel ezt rendszerezés céljából írom most le, valószínűleg metamondatként maga is a leegyszerűsítést érzékelteti. A kritikai gondolkodásnak szüksége van modellekre, kánontípusokra, történeti narratívákra, absztrakt sémákra, ellentétszerkezetekre. Hol újabbakat fabrikál, máskor pedig évszázados toposzokat süt ki újra, akár változtatások nélkül. Éles váltások versus finom hangolások. Igen ám, de a történetinarratíváknak plasztikusnak kell lenniük. Érzékletesen kontrasztosnak.
Talán az a legszerencsésebb konstrukció, ha úgy jár el az irodalomtörténeti műveleti területre tévedt kritikus, hogy egyszerre próbál karakteresen, monumentálisan megkülönböztetni egy jelenséget (műalkotást, beszédmódot, problémafelvetést, satöbbit) egy másik fenoméntól, de közben éppen az átmenet momentumos stációt, a színeváltozás tarkafolyamatát is érzékelteti. Ezt a kettősséget Friedensreich Hundertwasser bécsi házain lehet szellemesen felfedezni. Ezek a lakóházak belsőszerkezetükben, statikai realitásukban ugyanúgy néznek ki, mint egy átlagos ház. Azonban Hundertwasser a külső homlokzaton felborította az emeletek megszokott szinteződését. Horizontálisan és vertikálisan is az a benyomása a házra pillantó járókelőnek, hogy a második emelet fele átlóg a harmadikba, az egyik szoba fele pedig már a szomszédnál van, hogy hullámzik a padlózat, és lyukacsosak a főfalak.
Az elmúlt években lezajlott lírafordulatot, a mai értelemben releváns fiatal líra térfoglalását, a kritika hajlamos volt közvetlen közelről összeolvasni a megelőző hullám ténykedésével. Avagy: megterem-e a Sárkányfű a Telep betonosabb vidékein? Nem igazán. Egy lehetséges kritikusi protokoll lehet a két nemzedék/trend szisztematikus összevetése, azzal a fenntartással, hogy még egy-egy szerző egy-egy művét is baljós vagy veszélyes homogenizálni, tömbszerűsíteni, nemhogy magát az alkotót hozzácsapni egy adott generációhoz vagy irányzathoz. Bedecs László 2009-es Keresztény és közép című Lanczkor Gábor-tanulmányában így járt el, amikor a Sárkányfű esztétikájával (játékosság, irónia, komolytalanság) veti össze a Lanczkor-verseket. Ez esetben a kontextus mindig lejt valamilyen irányban.
Míg a közelmúltban az új lírát a kilencvenes évek és az ezredforduló szemüvegén át olvasták, addig most megfordulhat ez az irány: itt az ideje, hogy a mostani fiatal magyar irodalom kezdje el olvasni (azaz újraolvasni, értelmezni, tájolni) az egy vagy két brossurával korábbi fiatal irodalmat.
Nemes Z. Márió 2009-ben így járt el, amikor Peer Krisztián erős első kötetét, a Belső Robinsont olvasta újra a József Attila Kör Tanulmányi Napjain. A Megtört közvetlenség az összpontosított gondolkodás eklatáns példája. Nemes Z. a személyesség alakzatait vizsgálta ebben a szövegben. Történeti áttekintéssel kezd. Peer a „költői eredet ideológiai megtisztítása" után lépett a pályára. Tehát a játéktér megtisztításával kezd, és utána ezt folytatja. Tanulmányában igen pontosan világítja be a Peer-líra zsákutcáit. Zsákutca, de zsákmányolás is. Nemes Z., miközben relevánsan megérti, közben meg is eszi Peer Krisztián költészetét. A számára fontos elemeket, a költészetét foglalkoztató tropológiai kérdéseket bekebelezi, a költői eredet filozófiai-esztétikai megtisztítása zajlik tehát.
Ugyanitt adott elő Krusovszky Dénes is, aki Győrffy Ákos líráját vizsgálta. A szakadás bensőségessége című tanulmányában az én közvetíthetőségének kérdésére helyezte a hangsúlyt. Míg Nemes Z. a közvetlenség, addig Krusovszky a közvetíthetőség nyomába eredt. Krusovszky először zárójelbe teszi a Győrffy-értelmezés megszokott gondolatait. A tájlíra helyett az én feltérképezése lesz a fontos. A bezártság mellett a kijárat. Hogy aztán újra elveszhessünk. És megtalálhassuk ennek az esztétikai tapasztalatát.
(Elhangzott a szegedi Térhatás-konferencián.)
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
