Demeter Zsuzsa
A foglyul ejtett kőhal
Szabó Róbert Csaba: Temetés este tízkor
„Egyértelmű, gondoltam, egy történetre bukkantam, itt hevernek előttem az alkatrészei, mint egy villamosmotornak, csupán össze kell raknom" - nem vagyok híve annak, hogy könyvkritikát rögvest idézettel kezdjek, de ebben az esetben, úgy vélem, lehetek nagyvonalúbb magammal szemben. Egyrészt azért, mert Szabó Róbert Csaba fentebbi mondatánál precízebb módon amúgy sem tudnám összefoglalni, mi ennek a prózatechnikának/-nyelvnek a lényege, másrészt pedig ez a mondat megerősít abbéli sejtésemben, hogy a szerző új, harmadik novelláskötete, a Temetés este tízkor nagymértékben igazodik az előző könyveihez (Az egész Antarktisz kontinens, Kutyák birodalma). A huszonöt novellát tartalmazó kötet jól illeszkedik a fentebbi idézetben leírtakhoz - amely amúgy a szerző második könyvéből származik, történetesen egy olyan novellából (Az a különös, felhő alakú folt), amelynek motivikája, a terjedő folt története, felbukkan a legújabb kötetben is (A teremtés hatodik estéje). Szabó Róbert Csaba a járt úton halad, korábbi köteteihez hasonlóan itt is történeteket mesél, vagy talán pontosabban, árnyaltabban fogalmazunk, ha azt írjuk, hogy jelen esetben is históriát ír, néha (ál)rémségeset is.
A Bakos-féle Idegen szavak szótára a „história" szóról ezt írja: 1. történelem, történet 2. történetírás, történelemtudomány 3. (kellemetlen) eset, ügy; baj 4. kitalált történet, elbeszélés. E kötet esetében a harmadik jelentés hangsúlyozandó - Szabó Róbert Csabának történetei vannak, méghozzá a kellemetlen fajtájúakból, „eset"-mivoltuk az olvasó számára egyértelmű, ennek a furcsa világnak a hősei a legtöbbször bajban vannak, nagy bajban, sorsukat titkok árnyai fedik be. Az elbeszélő által valósnak láttatott történetek mögött ugyanis rendre felsejlik/felfeslik valamiféle talány, valamiféle titoknak a szövedéke, illetve az annak elkendőzésére tett kísérletek. Ez a kettős, oppozicionális cselekményvezetés adja a szövegek fojtott feszültségét (amelyet nagyban elősegít az érzelmi túlfűtöttséget elleplező szenvtelen narrátori hang), ez az a konceptuális kapocs, amely nemcsak az egyes történeteket fűzi össze, hanem a szerző egyes köteteit is.
A már idézett novellában a históriáról azt olvashatjuk, hogy az adott történet „tulajdonképpen nem is lehet história, mert sehogyan sem állhat össze hiányosságai folytán". Alapszabály tehát Szabó Róbert Csabánál, hogy ne legyenek a történeteknek hiányosságai. S valóban, minden elbeszélés végén elmondhatjuk, a történet összeállt, az olvasó - az igen variatívan kezelt elbeszélő útmutatását követve - megfejtheti ezeket a titkokat, vagy legalábbis eljuthat a bizonyosság küszöbére, az alkotóelemek adottak, nincsenek hiányzó láncszemek, a novellákban az elrejtett dimenziók felfedik magukat, részleteikben mutatkoznak meg. Nemcsak azt tudjuk meg tehát, hogyan néz ki a villamosmotor, de még működési elveit is megértjük, s ez ennek a prózának az egyik védjegye. Hiány esetleg az olvasóban marad, a rendszerint erős felütéseket nem minden esetben tudja az elbeszélés háttértörténete vagy a zárlat fenntartani. (Ilyen például a A Színjátszókör-rejtély című elbeszélés, amelynek tömör, sejtető, feszült felütését a kibontakozó gyilkosságszál már nem tudja fenntartani, erőtlenné válik a szöveg.)
Ezt a néhol-néhol felbukkanó hiányt egyébként a kötet hátlapszövege is erősítheti: eszerint az elbeszélések rejtett vagy látható szerelmi szálról szólnak, a szerelemről mint főszereplőről, mint végzetről - a kötetegész ismeretében azonban igencsak elgondolkodtam, valóban erről szól-e ez a könyv. Mert ha igen, s márpedig a hátlapszöveg behatárolja és meghatározza az olvasást, akkor a kötet nem győzött meg. Úgyhogy tegyük inkább zárójelbe a kötet hátlapszövegét, s nézzük meg, miből lesz a villamosmotor.
A kihagyásos szerkesztésmóddal, a jelöletlen idő-, tér- és beszédmódváltásokkal, az ok-okozati viszonyok felvillantásával, a metaforikus, tömörített beszéddel valójában egyféle nyomozás közepette értjük meg ennek a prózának a működési alapelveit. Néhol balladai ez a tömörség (Matolcsi víziedző halála, Az emberevők), néhol lírai (A szabadság készülékével a hátamon megyek), néhol a mikszáthi anekdotákat idézi (Faluregény), s a nyomozás a hosszabb-rövidebb novellák egymás mellé helyezésével nyer sajátos ritmust. Kérdés, persze, ki nyomoz, hiszen a változó elbeszélői technika más-más szerepet ruház az olvasóra is: néhol pironkodva kukkolunk a kulcslyukon, a főhős legbensőbb titkait látjuk (Akit elfelejtettek, az ér a legtöbbet), néhol egy fotót szemlélve kerekedik ki a történet (Már nem kívánjuk megosztani), néhol azonban magunk is fel kell csapnunk Sherlock Holmes-nak, s Szabó Róbert Csaba induktív nyomozói, prózaírói vagy akár villanyszerelői módszerét elsajátítva kell a históriát összeraknunk, következtetnünk belőle, továbbéltetnünk úgy, mint a hősök: pletykálkodva, kedélyesen, félszavakkal vagy bele-beleborzongva (Az emberevők, Lelkiismeretünk bekötő útjain).
Ez a fajta olvasói érintettség elkerülhetetlen, nélküle bajosan tudnánk megérteni, a rejtett félelmek, elfojtott vágyak, a lefojtott feszültség miként dagad mindent elsöprő, pusztító indulattá. A novellák szereplői személyes ismerőseinkké válnak tehát, s ehhez minden elem adott: Szabó Róbert Csaba hősei ugyanis tetteiken túl neveik átlal vannak. Az aprólékos, realisztikus leírások mellett (a történetek fő sodrát pedig egyre-másra megakasztják a kitérők, az apró helyzetleírások, a mindennapi helyzetet, a szereplők életkörülményeit ecsetelő adalékok, amelyek néhol bőbeszédűvé teszik a szöveget) a nevek lesznek azok a fogódzók, amelyek segítik az olvasót a história összerakásában. Nemcsak a személyesség, a hitelesség látszatát keltik, hanem egyben ezeknek a történeteknek a határait is kijelölik. Itt ugyanis látszólag nincsenek idegenek, ez a világ, a falu vagy a város, néhol rokonsági ágon, néhol bajtársi viszonyokban vagy egyszerű utcabeli viszonyrendszerben is ábrázolható, s az egyes szereplők titka(i) összefügg(nek) ezekkel a viszonyrendszerekkel. Tudjuk például, hogy Bogár Gyurinak Kincses Erzsi a rokona, aki pedig az immár halott víziedző kedvenc tanítványa volt (Matolcsi víziedző halála), s az is igen fontossá válhat, hogy a kötet címadó novellájának egyik hősét, a beszélő nevű Futárt valóban Futár Andornak hívták, „de senki sem szólította a keresztnevén". Mint ahogy az sem mellékes, hogy a Lelkiismeretünk bekötő útjain című novella Telkes Andrisa egyedül él, szülei már nem élnek. Telkes Andris és falusfelei története talán az egyik legerősebb írása egyébként a kötetnek - nemcsak azért, mert a fekete Dacia időnkénti feltűnésével, illetve a közelmúlt eseményeinek párhuzamos felidézésével igazi rémhistóriát olvashatunk, hanem azért is, mert itt érezzük leginkább: ez a mikroközösség nemcsak a kollektív bűnösség révén (az egykori milicista megölése) kényszerül összezárni, de az egyes szereplők titkai is erre a bezárkózásra késztetik a szereplőket. S ennek a zártságnak köszönhető a szövegek fojtott feszültsége, a látszólagos otthonosság mélyén végzetes lépések, elhallgatott, elfojtott vágyálmok, személyes sorstragédiák állnak. Talán nem véletlen, hogy a kötetben azok a leginkább emlékezetes novellák, amelyekben ezek a személyes sorstragédiák beteljesednek, hiszen a zárlatok egyfajta magyarázatot ugyan kínálnak a történtekre, de épp a zárlat kínálta megoldással lendül tovább a história: így Telkes Andris halála lezárja, de tovább is gördíti a fekete Dácia történetét, Az emberevők Pogaceanja végül is nem tudja meg, hogy az általa lelőtt Dumitru emberevő-e vagy sem. A szerelmi szál zárlata is hasonló meg-/feloldást kínál, Mátrai Erzsi (aki egyébként néha Eszterként is feltűnik) és ifjúkori kedvese, Tímár Valentin „találkozása" a fináléban olyan „soha fel nem fedhető" titokra világít rá, „aminek árnyékában most már végre élni is érdemes".
A zárlatnak ez a fajta kettőssége elsősorban azokban a novellákban működőképesebb, amelyek a falu zárt világába kalauzolnak (néhol egyértelmű jelzésként a Szilágyság vidékére), úgy tűnik, mintha ebben a közegben otthonosabban mozogna a szerző; mint aki inkább ismeri ennek a világnak a beszédmódját, működési alapelveit. S talán az sem véletlen, hogy minden realisztikus, datálható, lokalizálható jegye ellenére Szabó Róbert Csaba históriái a falusi közegbe helyezve kerekednek időtlen, mitikus történetekké, ahol nemcsak a nevek válnak archaikusabbá (például az Alakváltókban Seres Andarás, Kedei Mihál), hanem fantomszerűen feltűnnek az emberi sorsokat átszabó, a történeteket uraló állatmotívumok is (a prérifarkas, a hal, a madár).
A kötet leglíraibb és legszebb darabja is ezekből kerül ki: a Mit nézel ciklus harmadik részében, az Azután összeírjuk a holtakat című monológban az emberi és állati világ, az élők és a holtak világa szétválaszthatatlanul egybefonódik, ahol, „ha kőhalat ejtesz foglyul, többé nem igyekszik helyet változtatni, ott marad benned örökké, rágja, zabálja a mellkasodban maradt szerveket." Valahogy így maradnak velünk Szabó Róbert Csaba történetei is.
Bookart, Csíkszereda, 2011.
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
