Tóta Péter Benedeknek
Soltész Márton
Dobsirató
Gergely Ágnes hallgatása közben[1]
„Minden rímből jelkép, minden ütemből jel lesz"
(Kosztolányi Dezső)
Tekintve, hogy Gergely Ágnes új kötetének alcíme Versek négy arckép alá, fülszövegírója és kritikusainak többsége egyaránt négy portré körvonalait tapogatta - talán nem is teljesen alaptalanul. Búcsú, elmúlás, fájdalom, számvetés - ezekkel a terminusokkal közelítettek e versgyűjteményhez. A magam részéről azonban már az elején jelezném: a Jonathan Swift éjszakáinak olvasásakor a legkevésbé sem izgatott Gergely Ágnes biográfia-civil személye, létszubjektumának élettörténete, kapcsolata e homályos arcképek tulajdonosaival. Kizárólag kötetének szövegszubjektuma érdekelt, ez az átlagon felüli műveltséggel megvert, a „talált" irodalomban, azaz a költői hagyományban létkulcsot kereső, s e keresés költőisége révén maga is létkulcsot teremtő Én.
No meg persze önmagam - saját képem a költőről. Egy időben Gergely Ágnes neve egyet jelentett nekem a Pompóné könyvével. Ő volt az a poetessa, aki oly mélyen értette, s oly érthető formában nyújtotta át nekem a „képtelen" költészet tudományát, amely néhány éve - Mikszáth szövegközi költeményei és Havasi Attila műfordításai kapcsán - izgatott. Aztán nemrég ő lett nekem Joyce is - a Kamarazene és a Dublini emberek. Ám korábbi olvasmányaim, kamaszkori emlékeim sem homályosíthatják el azt a tényt, hogy a verset - voltaképpen mindegy is, ki írta - magamnak, magamért olvasom. És most, amikor megpróbálok előadást tartani erről a könyvről, e kétségtelenül macher oráció felületén minden bizonnyal ismét fölismerhetővé válnak ennek az őszinte, tiszta olvasásnak a nyomai.
1. (Ki)mondás
Írás közben elsősorban az érdekelt, ami esetleg Önöket is érdekelheti, ami a személyes megváltás ígéretén túl ehhez a kötethez vonzott, valamint az a kétségtelenül súlyos indok, amiért vállaltam, hogy egy olyan bensőséges eseményről adjak számot, mint a versolvasás, ráadásul egy „kedves ismerős" érett kötetének olvasása. Nos, végül is találtam valamit, ami mindnyájunkat érdekelhet, s ami egyúttal mindnyájunkra vonatkozik, mert mindnyájunkat meghív, megszólít a Gergely-lírában. Ez pedig a zeneiség.
Szóval a zenehallgatásról fogok beszélni, melynek közösségisége a költészet eredendő oralitásával, performansz-jellegével függ össze. Utassy írja egy helyütt: „a verset nem írják / a verset élve élek". És valóban, kezdetben - leírás helyet - kimondták, memorizálták, szavalták, s így folyamatosan átköltötték (ha tetszik: életben tartották) a verset. A szellemi anyag tonális formája (a rímrend, a ritmika és a metrika) a mondanivalónak így nem pusztán kereteként, de egyúttal elsajátíthatóságának, azaz létlehetőségének biztosítékaként is funkcionált. Az az érzésem, hogy amikor Genette a forma transztextualitásáról, azaz az architextusról beszélt, talán mindenekelőtt erre, az elsajátításnak, a belsővé tételnek alapot adó permanens újrakódolásra gondolt.
2. Kottázás
Hallgassák meg először A Nyugat centenáriumára című vers egy részletét:
egy nagyálmú fiatalember
az Isten ujján átszakad
száz éve itt élnek közöttünk
ők mozgatják a tárgyakat
Az első két sor hangszínét a vokálisok dominanciája határozza meg - evidensen mollos hangszerelés ez. A második két sorban ezzel szemben erőteljesebb a dúr-érzet: itt meg épp a konszonánsok vannak hangzásbeli túlsúlyban. Ráadásul tonális duplumokkal van dolgunk, egyrészt az „élnek közöttünk" szavak határán, a két „k" formájában - mert ezeket csak a grammatikai kompetencia szegmentálja, a zenei nyelvi kompetencia eredeti percepciós formájukban őrzi meg őket -, illetve az „itt" és a „közöttünk" alakokban. Mintha a mondanivalót valójában ez a tonális antiparallelitás szervezné, mintha ez mozgatná a tárgyakat (Sartre kifejezésével: a dolgokat) - a dolognak tekintett szavakat.
Hasonló a helyzet az Angyal a kertben második versszakában. Miközben hallgatják, figyeljenek itt is a mássalhangzó-kettőződésekre: a valódi hosszúhangzókra és a latensekre:
Régóta sejtem, eljön,
derengve vár rám,
törékeny csattogással
teli a párkány.
Ugye, a „vár rám"! Hangzásra olyan, akár a „várrom", a következő sor végére ráadásul két újabb duplumot vonz, s egyúttal előre jelzi őket. Van ezen kívül egy ismétlődő hangalakzatunk is: a második sorban a „derengve" alak teljesen „e"-re hangolt, a „vár rám" pedig teljesen „á"-ra. Ugyanezt ismétli a „törékeny" és a „csattogással", majd a „teli" és a „párkány". De van itt más is: felelgető fonémák, asszonáncok, rejtett hangkapcsolatok egész erdeje. Az első sor végén hallott „eljön" „ö"-jére a harmadik sor első szóalakjának „ö"-je felel („törékeny"), a „törékeny" utolsó szótagjának szoprán kérdésére („-keny") a „párkány" utolsó szótagjának altja - válaszol („kány").
Az örök vonat következő két sorának tonalitását a „hazábbnál haza" szekvencia tőismétlését kiemelő dupla explozívák („tt", „bb") mellett a labiodentális spiráns vonzása-előrejelzése szervezi. Már a második szóalakban jelzi magát a komor végzet (a „vonat" és a „végső") „v"-je, amely a versszak utolsó sorát uralja. Figyeljék csak:
Bárhogy vonzott a hazábbnál haza -
a vonaté a végső éjszaka.
A kötet hangstruktúrájában tehát három alapvető tendenciát figyelhetünk meg: a magánhangzók és mássalhangzók elrendezésének szólamszerű játékát, a mássalhangzó-duplázás hangsúlyteremtő erejének kiaknázását, illetve a vonzás-előrejelzés ősi technéjét. Ezek együttes alkalmazásának remekbeszabott példája Az állomáson című költemény:
A cigarettafüstben,
a dzsesszdobban, a klubban,
a pezsgősüveg alján -
„Figyelnek. Priuszom van."
A dupla mássalhangzók elhelyezése itt olyannyira meghatározza a verssorok lüktetését, hogy a zenei nyelvi kompetencia a „pezsgősüveg" alakot „pezsgő süveg"-gé bontja - az újraszegmentálás során, azaz a megszólaltatás pillanatában tehát a „süveg" fonolexéma nyitó spiránsa automatikusan hangsúlyt kap. Egyértelmű, hogy a versszak centrális szerepű jelölője a „dzsesszdobban" alak, hiszen itt, az „ssz" hangban érintkezik az explozívák („c"), spiránsok („s", „sz") és affrikáták („dzs") teremtette duruzsoló, suttogó, ciripelő tónus az első két sor erőteljes duplázásaira épülő lüktetéssel.
Mindezen - tudva, hogy Gergely Ágnes a Dobsirató című kötet egyik fordítója volt - persze nem lepődünk meg. Sőt, e kétségtelenül magyar nyelvű versek olvasása közben elragadtatva hallgatjuk a nigériai poézis ritmikáját, ezt az idegen, mégis megnyugtatóan harmonikus és ésszerű tamtamot („és nemtelen, és ellebeg" Santa Fé). Ahogyan nem lepődünk meg az olyan verscímeken sem, mint a Cantabile vagy a Fúga. Csakhogy előfordul, hogy már nem elég a fülünk a vers megértéséhez, a Cantabile című költemény sajátosan autoreflexív metaforikája például nem engedi, hogy a ritmust közvetlenül kapcsoljuk össze a szervezésében álló sor szemantikájával: hiszen az estéli nyolc itt nem a nyolc órás esti gyorsra utal, hanem a kétszer nyolc soros, soronként nyolc szótagos vers formájára.
A kék lugas, estéli nyolc,
ami megtörtént, s ami nem.
Úgy dobog a veszprémi gyors,
mint aritmiás szívütem.
A vers címe legalábbis fölteszi a kérdést, hogy a Fúgát, s annak visszatérő sorát - amelyet a kötet értelmezői a legradikálisabban kapcsoltak össze a „négy portré" narratívájával -, olvashatjuk (vagy blattolhatjuk-e) úgy, mint egy zenedarab partitúráját? Mármost a fúga - mint zenei műfaj - az imitációra épül. A szólamok egymást kergetik, s tulajdonképpen egyetlen motívum vonul végig a darab összes szólamában, amelyek kánonszerűen követik egymást. Polifónia a versben? Minden bizonnyal nem erről van szó. Vegyük sorra a műfaj részeit! Az expozíció a már említett, három ízben is visszatérő sor: „De a cipőit nem tudtam kidobni". A kidolgozási rész egyes elemei, így a „Nem tudjuk, / hogy lesz ez a profán részletekkel", illetve a „Memento mori" szekvenciák a reprízben immár egymás mellett térnek vissza, s a coda, mely a zenei fúgákban gyakran hosszabb-rövidebb tonikai orgonaponttal társul, ismét a nyitó sort variálja: „De a cipőit nem, / nem bírtam kidobni, nem bírtam, / nem bírtam kidobni." Nos, bár igyekeztünk beazonosítani a műfaj alkotóelemeit, és ezek mindegyikét hallani véltük a szövegben, e darab inkább csak fughetta, sőt fugato, hiszen egy nagyobb formaépítmény, a Jonathan Swift éjszakáinak alkotórésze. Alkotórésze egy nagyobb egységnek, s közben maga is komplex, szintetizáló „alkotmány", hiszen az 1933-as Kosztolányi-litániát idéző motívumbetétről, a „botoltam" jelölőt még meg sem említettem.[2] Vajon meghalljuk az egyik műben a másikat? Tegyünk kísérletet:
[...] De a cipőit,
a cipőit nem bírtam kidobni.
A lépéseit utcákon, tengerparton,
levegőben. Ahogy a hegyoldalban
megy előttem, és elbotlom, ő kiegyenesedik.
És a szeme fölsegít. A keze mozdulatlan.
[...]
Elévülhet az áldás?
Vagy él, akár a törvény? Vagy mint a sors,
Átokra váltható? S akár a lépést,
fölissza a homok, megfogja a betonba ékelt
lábnyom, hogy el kell botolni,
örökösen el kell botolni? Nem tudjuk,
hogy lesz ez a profán részletekkel.
Memento mori.
[...]
3. Hall(gat)ás
Végül még egy fontos dologról szólni kell, mielőtt átnyújtanám a kötetet. „A rémület szünetjelét az ember hallja csak" - írja Gergely Ágnes a Ballada című versben. Jelet hallani? - tehető fel máris a kínálkozó kérdés. De hiszen a szünetjel írásban van, azaz a partitúra része! Hogyan lehetne azt hallani? Ám ha saját versolvasói pozíciónkra gondolunk, arra, ahogyan némán (belső fülünkkel) vagy hangosan olvassuk, hallgatjuk és interpretáljuk a verset (ritmikájának, metrikájának szuverén jelentéstartalmat tulajdonítva), máris nyilvánvalóvá válik, miről is van szó. A rémület szünetjelét, amely a vers hangtesté(be)n van - csak a versolvasó ember hallja meg, hiszen egyedül az ember tud verset olvasni, egyedül az ember tudja dekódolni a másik embertől származó, jelekben rögzített létbizonytalanságot, szorongást, halálfélelmet. A versnyelvi hangjelelés, amelynek eseteit fentebb kiemeltük - bár tágabb értelmezésükre nem tettünk kísérletet -, a vers hangtestébe helyezik a költői létmegnyilvánulás értelmét. Ezek a jel(zés)ek egyaránt sorolhatók a forma retorikájához és a líra auditív aspektusához is - a választás csupán megközelítés kérdése. Ami itt a legfontosabb, az a kimondás és a meghall(gat)ás pillanata (és pillanatnyisága), azaz a nyelv lírai működése.
A szavak azonossága, maradandósága, hovatovább halhatatlansága tehát nem a kőbe vésésben áll, csakis a mondás, az újramondás, az újraolvasás költői pillanataiban: „Vésheted kőbe, elhull / ház, kút, bűn, út, erény. / Egy pillanatig éltem, / akár a fáklyafény." - írja a költő (Sámson). Hogy visszatérjek előadásom bevezetőjéhez: ne a búcsúra, az elmúlásra, a fájdalomra és a számvetésre - a kései versek kapcsán szajkózott közhelyekre - összpontosítsunk e kötet olvasásakor! Az ugyanis, hogy Gergely Ágnes, a költő meddig fog még élni, nem azon múlik, hogy Gergely Ágnes, az ember, ebben a kötetében (vagy bárhol máshol) számot vetett-e a halállal, hogy magára hagyták e régi szerelmei. Egyedül azon múlik, hogy versei meddig élnek, azaz hogy meddig őrizzük meg szavait emlékezetünkben, meddig hordjuk nyelvünkben verse sorait.
(Gergely Ágnes, Jonathan Swift éjszakái: Versek négy arckép alá, Bp., Argumentum Kiadó, 2011.)
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
[1] Az itt olvasható szöveg egy eredetileg (a Bárka folyóirat fölkérésére született) méltató-könyvbemutató írás, amely végül esztétikai előadássá érett. A váltás magyarázata éppen az írás alapgondolatában rejlik, amely a lírai nyelv működésmódját a (meg)hallgatásban és a (permanens újra)megszólaltatásban jelöli meg. E logika értelmében ahhoz, hogy a recenzens, a kritikus, az irodalmár lényege szerint szólaltathassa meg az új költészetet, elsősorban az olvasói beszédpercepciót (hallást) és beszédprodukciót (megszólalást) kell késztetnie. Ennek a célnak pedig kétségtelenül az előadás műfaja felel meg a leginkább. A szöveg elhangzott a Pest-Budai Esztétikai Kör 2011. november 3-i ülésén.
[2] Kosztolányi Hajnali részegség című versének egyik sora: „hol lelkek és göröngyök közt botoltam".
