Xantus Boróka
Túl időn és tereken
Karácsonyi Zsolt Igazi nyár és Ússz, Faust, ússz! című kötetéről
Véges és végtelen, lent és fent, szív és test, sötétség és világosság és ezekhez hasonló kettősségek szembenállása és átjárhatósága határozza meg Karácsonyi Zsolt 2010-ben megjelent köteteinek világát. A tér és idő, valamint az emberi létezés kérdéseit körüljáró kötetek az európai kultúra alapmítoszait idézik meg és írják tovább, klasszikusokkal kerülnek párbeszédbe, s mindezt egy sajátos versnyelven jelenítik meg. Egy fiatal költő személyes mitológiáját és filozófiáját látjuk kiépülni egy olyan líra révén, amely epikus és drámai jellemvonásokat egyaránt képes magába sűríteni.
Az öt ciklusra bomló, szimmetrikus szerkezetű Igazi nyár nyitóverse, a Színház a sivatagban a klasszikus dráma kezdőpontját imitálja, a Kart helyettesítő beszélő felvonultatja a szereplőket: a nagybetűs Sivatagi Macska, Egyiptomi Fickó és a többiek a lassú délutánon olyan drámába fognak, melynek nem kevesebb, mint maga az élet lesz a tétje, ugyanakkor a színházhoz kapcsolódó képek megelevenítése a kötet szerepjátszó jellegét is előrevetíti.
A ciklusok mindenike az európai és a magyar kultúra nagy elbeszéléseibe írja bele magát. Villon verseire játszik rá A szív és a test vitája című ciklus, amely a középkori költő életművének sajátosságát, az alantas és emelkedett témák, regiszterek összehangolását fokozza tovább: „Összeszorul menny és pokol / egyetlen röviditalban, / de ameddig iszogatja, / láthatóvá lesz a dallam." (A tánctanár színre lép). Karácsonyinál a fennkölt és az alantas állandó versengésbe kerül, a címadó versben a testhez kapcsolódó ösztönök olyan markáns hangot kapnak, hogy elhiteltelenítik a szív érzéseit és törekvéseit, melynek hangja csak semmitmondó kioktatás lesz a test cinikus replikáihoz képest. Ehhez hasonlóan a kutya szájába adott Ima is az emelkedett regisztert teszi szinte komikussá: „Kutyák csodája, / szép mennyország, / fogadd el / minden bűnömet, / komor komondor / minden ördög, és minden angyalod öleb".
Az Ámor háborúiban a szerelem istene egyszerre jelenik meg dalnokként és harcosként, vértjén „csupa románczománc van", közben a művészet és élet kettős arcát tárja elénk: a mámorszülte sötét és az éberség által uralt világos oldalt. S bár legkisebb a nagy istenek közül, nyila a mélység és magasság, a föld és az ég lakóit egyaránt eléri. A harmadik ciklus Orpheusának alvilágjárása az Albionba való látogatással egészül ki, de megfordulnak a viszonyok: a tenger mélysége átláthatóbb lesz a fenti világ ködösségénél.
Arany János, Ady, Kosztolányi, Babits képhasználata, hangvételének egy-egy töredéke sejlik fel az Esti Metró és a Hídavatás ciklusaiban: az éjfél, a vándorút, az élet-halálra kimenő játék, a lant, a herceg olyan komponenesek, amelyek Karácsonyi verseiben a költészeti hagyományhoz való tartozást és az attól való elszakadást is érzékeltetik, de mindenképpen új felhasználójuk líráját erősítik meg.
Az idő múlása, változatlansága és a hozzá kapcsolódó mozgást, illetve mozdulatlanságot érzékeltető terek minél változatosabb körüljárása a kötet számos versének törekvése. Tünékeny, nagytestű állatként jelenik meg az emberi életet lepörgető idő, a Hal déli énekéből megtudjuk, hogy „a mulandóság, / mint a víz, úgy áthatol a fércmunkán, éppen úgy, mint / szépen varrott vásznakon", az Igazi nyárban pedig egyetlen villanássá válik a test égi oldala. Az éjfél, az ősz, a hernyólepke, a híd révén megragadott átmenetiség, köztesség erőteljes hansúlyozása viszont kizökkent a múló idő érzékeléséből, és egyre inkább a „dimenziók elvesztése" és az időtlenség felé visz. Ezt az időn és tereken túli állapotot többek között a mítoszokból kölcsönzött elemek: a téli Alba Longa vagy a felejtést továbbgondoló nimfa testesíti meg, de hozzá tartozik az „alkonyégi hajnal" és a „gyorsabb tér, ahol az átváltozást megtanítják". Ide tér vissza minduntalan a beszélő, és ezt összegzi kötetet lezáró Szabadnap is, mert ennek az állapotnak a versbeli érzékeltetése az Igazi nyár /a nyár igazi tétje.
A nagy történetek újraírásának lehetősége láthatóan az Ússz, Faust, ússz! című költeményben is előtérbe kerül. Különösen nagy kihívást jelenthet egy kortárs költő számára a világirodalom olyan figurájához nyúlni, mint amilyen Faust alakja. Marlowe, Goethe és Thomas Mann után azt hihetnénk, már nehéz ebben a témában újat mondani. Karácsonyi Zsolt költeménye azonban jó példája annak, hogy nincsenek túlírt történetek. A Marlowe-tól kölcsönzött mottóval indító Faust ott veszi kezdetét, ahol az Erzsébet-kori drámaíró befejezte: a sátánnal paktumot kötő mágus lelkéért eljönnek a démonok. Karácsonyi Faustja nem kárhozik el, hanem az óceánba kerülve folytatja útját. A négy őselem közül eddig elsősorban a tüzet használó mágus itt a víz segítségét veszi igénybe, ugyanakkor ez a közeg válik újabb küzdelmeinek színterévé is.
Faust folyamatosan úszik az óceánban, hullámokkal való hadakozása akár egy epikus vonal mentén is leírható, miközben saját történetébe alapítás- és utazástörténetek foszlányai szűrődnek be. A vízbe dobott, de egy delfin hátán mégis partra került Ariónhoz fohászkodik a helyes irányért, s képzelete megsokszorozza az antikvitás tengeri szörnyeit: „négy Szkülla, hét Karübdisz szívja, húzza magába testemet." A Világhajó kajütjét bezúzva ablakot nyit a világra, melyen keresztül Alba városában Romulusként látja viszont magát, Róma feltárul előtte, majd Ikarusként hódítja meg az eget, és ő lesz a babiloni szörnyeteg is, amely előtt ezernyi nép rogy térdre. Viharba kerülve pedig szintén ő a győztes Nelson admirális, a Moby Dickhez simuló Ahab és az egzotikus szigeteket felfedező Vasco da Gama.
Faust az európai kultúra történeteit tömöríti az övébe: ahogy a mitikus és történelmi idő eseményei hol élénkebben, hol halványabban tűnnek fel emlékezetében, ugyanúgy a víz előtti életére is néha határozottan, máskor pedig csak töredékesen emlékszik: „régóta szunnyadó memóriámra rájaként lecsapott az emlék, / hogy nem az vagyok, aki még / lehetnék" - állítja, de egy másik alkalommal már elbizonytalanodik: „valamikor a vizek felett éltem / mesébe illő, szárazföldi lény / valamikor, / gyermekkoromba' tán, / de mindenképp e világ kezdetén." Faust idő és időtlenség között hánykolódik. A véges és a végtelen egymásnak feszülése már a marlowe-i drámában is fontos szerepet kap: a mágus Lucifernek múló hatalomért, gyönyörért adja el az örök életét, ez a kettősség a költeményben is jelen van, csak más formában. Az úszó Faust az idő uraként és legyőzöttjeként egyaránt feltűnik: „átalakítom egész múltamat", viszont a végvízben az ellenkezőjét érzékeli: „rángat az Idő. Elkap, visszaszippant." Elhatárolhatónak tűnik a múlt, a jelen és a jövő, amikor konkrét időpontokat nevez meg, viszonyít: „három napja, hogy elhagytam a Zátonyt", ugyanígy a történelmi alakok felevenítésével is az idő átláthatóságát hansúlyozza, máskor meg annyira összekuszálódnak az idősíkok, hogy az is eldönthetetlen, a kezdetnél vagy a végidőben vagyunk.
Az éjszaka és a nappal és az őselemek hasonlóan szétválasztódnak és egymásba mosódnak Faust utazása során. Alakjához eredetileg az éjszaka és a tűz kapcsolódik, hiszen mágiával foglalkozott és eladta a lelkét a sátánnak. Az óceánba kerülve azonban a nappal és a víz is sorsa meghatározó részévé válik, mindkettő a démonok ellensége, segít legyőzni őket, és új utakat nyit meg Faust előtt. Az első egység során egyértelműnek látszanak az éjszaka és a nappal attributúmai: a felejtés, változatlanság, lassúság az éjé, az emlékezés, felfokozottság, hadakozás a nappal tulajdona. Később kiderül, hogy a nappal elrejti a dolgokat, és a fénylő sötét formát ad nekik. Ezen kívül az elemek is egyre inkább keverednek: az óceán szívében el lehet égni, benne érezhető az anyaföld, és a lent és a fent legvégső pontjai is itt tapasztalhatók meg: a vizek legmélye, ahol „nincs gond, nincs vágy, / se akarat" és a végvíz, amely képessé teszi Faustot arra, hogy „a legfelső kapukat átszakítsa".
Marlowe Faustjában a jó és a rossz világosan elkülönül, a keresztény világszemléletnek megfelelően bűnhődik a doktor, mert emberi mivoltának határait feszegette, és a sötétség erőit hívta segítségül, az úszó Faust azonban olyan világba kerül, amely apokalipszis utáni, Isten által elhagyott világnak tűnik, és amelyet teljesen ő tölt ki. Itt nincsen sem kárhozat, sem üdvözülés, nincsen tétje sem a bűnnek, sem az erénynek: „Minek pusztítsam el az ördögöt, és minek ússzak az angyalok után?" Faust kikerül a moralitás törvényei alól, akaratának csak az elemekkel való harc sikeressége illetve sikertelensége szab határt, így maga építi fel énjét, és új életet is ő hoz létre önmaga számára. Ébredése nemcsak a megérkezést, hanem az újjászületést is magába foglalja, melyet a harmadik egységben a mágia hatalmával és a vizek segítségével valósít meg.
Nem véletlen, hogy a végtelen óceán, amely a közös emlékezetet jelképező Világhajót és a személyes életút Bárkáját egyaránt elringatta, anyagiságában is hozzájárul Faust új életéhez: a mélyén lévő anyai vizekből száll fel a földet megtermékenyítő esőcsepp, a hosszú vándorlás és küzdelem véget ér, a mágus Nimfaustként lép a partra. Faust újjászületése Vénusz születéséhez hasonló, képi megjelenítése az olvasó emlékezetében a közismert ábrázolást, Boticelli festményét is előhívja: „Felmagasodsz. Mint kagyló nyílik ajakad". A partot ért lény androgün jellege nem is annyira meglepő, hiszen kétneműségére a költemény előző egységeiben is akad utalás: „én is két ember vagyok", „saját ikrem vagyok" - mondja, Nimfaustként való megnevezése azonban bizonyossá teszi ezt. Az újjászületett lény egyszerre nő és férfi, a víz és a föld, a sötétség és világosság gyermeke, a teljesség hordozója. Alakjában nemcsak a görög mítosz és a középkori legenda találkozik, hanem az őselemek is összhangba kerülnek, s amikor előtte hódol Velence népe, olyan érzésünk támad, mintha a világrend állt volna helyre. Ezért halkul el a zaklatott, számtalan szimbólumot magába tömörítő versnyelv is, s a Faust utazását elénk táró költemény néhány egyszavas sorral zárul.
Megjelent a 2012/1-es Bárkában.
