Falusi Márton
Ablak a Pokolra
Vázlat Nagy László jelenlétéről és hiányáról a kortárs irodalomban
Ablak a Pokolra: a cserépkályha vaskallantyús nyílása fölött virrasztok. Kétóránként táplálom a tüzet, mint egy csecsemőt, óvatosan visszatessékelem a ki-kiforduló hasábokat, bezárom a parazsat, mikor már a lángok hivalkodó tolldíszei lehullnak, és csak a fűtőérték számít. Mi minden vibrál a tűzben, a tönkök üszkös erezetében! Lelkiismeretem tárgyiasulása? Gyerekkorom óta csodálom ezt a kályhát, fagyoskodón nekivetem hátamat, mielőtt „bedurranna", tikkadtan kerülgetem, ha ontja a hőt. Annyira ismerem, mikor kell megpakolni, mikor elzárni vagy kihamuzni, hogy évtizedek óta képtelen vagyok a mindenséget bevilágító metaforát csiholni belőle. Annyira velem és bennem él, hogy nem tudok róla semmit. De szüntelenül izzó lelkiismeretként örökkön figyelmeztet, hogy a serdülőkor őselemeit, az azóta vulkáni kőzetté szilárdult magmatikus anyagokat valamiképpen, egyszer azonosítani kell.
Számomra ilyen, a személyiség mélyrétegeibe beépült életmű Nagy Lászlóé. Kisgimnazistaként még alig-alig bogozhattam ki dzsungelmélyre vágyó érdeklődésemet a képi szövevényekből, de hozzáfogtam a Rege a tűzről és jácintról memorizálásához, és az osztálytársaktól átvállalt irodalom házi dolgozatokba - egyéb ötlet híján - leleményesen csempésztem be Nagy László-sorokat, mintha személyes misztériumból meríteném tudásomat, amelyhez egyedül én férhetek hozzá. Utólag remélem, hogy tanáraink ráismertek a vendégszövegekre, s csupán bölcs előrelátásuknak köszönhető, hogy nem fedték föl a turpisságot. Sohasem felejtem magyartanárnőm arckifejezését, amikor a Menyegzőt, az az idő tájt hatalmába kerítő világleírást egy szuszra elkántáltam az órán. „Majd csak kinövi" - olvastam le aggódóan fürkésző tekintetéről. Később, a kortárs líra iránt érdeklődve megnyugvással konstatáltam, hogy Nagy László nem csak az enyém. Bella István közismert deklarációját - hogy ti. „övé itt minden" - igazolták a gimnáziumi és az otthoni könyvtárban mohón falni kezdett Szép versek antológiái, mert a válogatások költőinek döntő részét - különbségtevésekben gyakorlatlan fejjel is - könnyedén rokoníthattam az idős pályatárssal. Még később azonban egyre érthetőbbé vált, hogy a rendszerváltozást követő nemzedékek rendre miért feledkeznek meg az ő nevéről, mikor a „kiket tartasz példaképeidnek?" rutinkérdésre kedvenceiket sorolják; annak ellenére is, hogy műveik stílusa gyakran árulkodik ihletközösségről.
Mi változott hát meg a magyar költészetben, miért és mikor? Sokan, sok helyütt boncolgatták már e témát, az én generációmból kevesen. Noha az okokat a filozófia és a politika forrásvidékén kereshetjük, egyik tudásterület sem szolgáltat észérveket. Mi más feladatuk lehetne pedig, ha nem éppen ez? A Nagy Lászlót körülvevő irodalomtudományi diskurzus cáfolata vagyok magam is: bőven a rendszerváltozás után eszmélkedtem, nem származom faluról, fiatal budai értelmiségiként egészen korai, tehát még nem tudatosan választott baráti köröm sem a Nagy László-i értékfelmutatás igézetében nőtt föl. Miért nem volna ajánlatos költőként Nagy László szellemi örökösének vallani magamat? Mert annak vallom.
Petri György egyik versében igazságtalanul támadja költőtársát, s félreértése jellemző félremagyarázás: „»Tyuhahé, rókaprém / más is kurva, nemcsak én« / Nem, Laci. Nem mindenki. / Voltak köztes lények, / voltak igazak is, / meg olyanok is, / akiknek igazuk akaródzott lenni, / igazhatnékuk volt." Emögött az a felfogás búvik meg, hogy a közösségét vállaló, „váteszinek" csúfolt költői szerep társadalmi jelenléte, a „bajvívás" a lírikust elvegyíti a mások között, egyéniségét feloldja a hazug kollektivizmusban. Ez a kritika általában kétirányú: a metaforikusan gondolkodó, az időt a történelmi és a kozmikus felé kitágító költői én a diktatúrában azért persona non grata az újsütetű ítészek előtt, mert a kommunizmus mítoszteremtő szándékának tettestársa (hogy éppen ellentétes minőségben, az szerintük mellékes); a demokráciában pedig azért, mert a mítoszt ab ovo az erőszakos hatalomgyakorlás letéteményesének bélyegzik. Mi legitimálja a költőt, hogy a másokat az övéi közé sorolja? Ezt a jelenséget fedezi a posztmodern episztemológia, vagyis hogy a költő bár stílusát igen, ám személyiségét nem gazdagíthatja, szemléletét nem gyarapíthatja a kulturális közösség hagyományából, mivel a nyelv alkalmatlan az igazságkeresésre, a megismerésre; az egzisztenciális valóság nem az esszenciális lehetőség tükörképe, hanem minduntalan belehullik a horror vacui-ba. Hogy minden összefügg mindennel, éppúgy igaz, mint az, hogy döntően semminek sincs köze semmihez.
Azért mindez további magyarázatra szorul. Nem gondolom Petriről, lévén maga is kiváló poéta, hogy ne értette volna: a Menyegző kiragadott sora ironikus, ahhoz a duhaj lakodalmi népséghez tartozik, a fennálló világrend (kommunizmus?) alattvalóihoz, akikkel szemben a költői én értékes kultúrát szervez úgy, hogy kiszolgáltatottságát az időtlenség távlatába helyezi. Igaz, hogy Petri politikai lírája - pontosabban: poétikájának politikai referencialitása - a Nagy Lászlóétól eltérő esztétikai megalapozottságú, nem a metaforák elvonatkoztató és a metafizika átlényegítő régióiban gyökerezik, tárgyi világa, szcenizáltsága is különbözik tőle, ám mindezek egyike sem támasztja alá, hogy miért kellene a Nagy László-i poétikát hitelteleníteni. Miért helytelenítendő amaz, és vajon emez miért kizárólagos létjogosultságú? A válasz nem más, mint hogy Petri költészetének politikai filozófiája - hangsúlyozottan ez egy vers alapján - tagadja, hogy a közösség tagjait az értéktelített kultúra transzcendentálisan köti össze, valamint azt is, hogy az egyetemes igazság - akár, ha szűken vesszük, a politikában, akár, a költészet valódi irányultsága szerint, a létezés egészében - megismerhető és nyelvileg kifejezhető.
A Petri-vers vége ennél tovább is megy: „Naívitásod örökre hiányzik. / Hogy ennyire ál. Hogy ennyire naív. / Mintha az ablakon át tükörbe." Mitől „naív" Nagy László Petri szerint? Bár a vers igazságtalan, mélyebb rétegeiben egyáltalán nem annyira bántó, mint amennyire foghegyről beszél, gőgös kivagyiságból. Az „örülök, hogy már nem élsz" a nagy elődtől szabadulni vágyó gesztusának lenyomata, aki (Szécsi) Margitot is „drágának" titulálja, csak ne kelljen végre az ő létezésével sem szembesülnie. Petri költői alteregója fél valamitől. Nagy László nevét, mintha tabu volna, le sem írja, még a címben sem (N. L. emlékére), Juhász Ferenc is monogram csupán. Ám kell-e félnünk attól, akit naivnak tartunk? Az elharapott - talán - „rendszerezés" szótól, a világ leírásától? Nem, Petri verse megírásakor, 1978-ban, mikor Nagy Lászlóé volt „minden", egészen mást jelentett, mint ma. Egyedül a diktatúrában rendszerezhető a valóság, osztható „jókra", a kultúraépítés szellemi rebelliseire, akik a metanoia hirdetői, világuk alkotórészei feltámadás utáni képmásukkal azonosak, az „ablak": „tükör"; és „rosszakra", a kultúrát pusztulásba döntő realitás szolgálóira, akik a „kriptáig lehűlő fokozatok" grádicsain lépdelnek a semmibe. Csakis a zsarnokságban van így, sehol másutt - hallhatjuk mindenfelől. Sehol? A szellemi régiókat olyannyira cizellálta volna a jelenkor, hogy bár a naivak mámorosan ábrándoznak róla, de az önsorsrontó lényeglátók elisszák, kilúgozzák magukból, mert kártékony tévhit? Kártékony a megigazulás óhaja? Petri úgy menekült Nagy Lászlótól, akár a zsarnokságtól, az ő poétikája és történelmi ideje elbírta az efféle lázadást, de a miénk nem viseli el. Petri úgy akar szabaddá válni, hogy a diktatúrát is cizelláltnak festi - lásd: „igazhatnékuk volt" -, ahol a helyes magatartás a kivonulásé, a szecesszióé, nem a felülemelkedésé, a metanoiáé; s emiatt erkölcsileg kevésbé kárhoztatandó, mint azok a kortárs próféták, akik Nagy Lászlót a demokratikus nyilvánosság és a posztmodern ismeretelmélet nevében diszkreditálják. A költészet mindenkori iránya ugyanis kultúrkritikai, s ha a valóság posztmodernnek látszik, feladata nem más, mint hogy a látszat selymeit föllebbentse: a lényeg ott rejtőzik. A diktatúra elfödte a lényeg redőzöttségét (lásd: közös ellenség!), a demokrácia pedig bagatellizálja azzal, hogy kifürkészhetetlennek hiszi. Nagy László költői helytállása itt is, ott is érvényes. Hierarchiája nem zsarnoki, benne a rendrakás eredendő igénye munkál. Hogy a megalázottság hagyománya sohasem szakad, legyünk belátóak, Petri 1978-ban nem tudhatta. Fönti verse blaszfémia, egy nagy költő és a mindenható gyalázása; értelmezhető reménytelinek: ha fölszedik a „józsefattilai sínt", talán a vonat sem robog tovább, de reményvesztettnek is: minek a dac, ha eredménytelen.
Nem az.
Nagy László azon költők egyike, akiktől nem a természetes belső vívódás, a folytonos önvizsgálat volt idegen, hanem a poézis lefokozása; számára a költészet teljes világmagyarázat, mely a maga eszközeivel a tudományosét is kész mozgósítani, vagy akár vetekedni a technika barbár megszállottságával. Mítoszteremtő igénye felismeri, hogy a kultúra egyéni teljesítményekre épít, amelyeket a közösségi gyakorlat erősít meg, ruház föl egyetemes érvényességgel. Nagy László nem vonja vissza szellemi csapatait onnan, ahol az uralkodó elméletek mára kapituláltak. Életművének gyakran felhánytorgatják, hogy foglyul esett a zsarnokságnak, amiért állóháborúra rendezkedett be, beásta magát lövészárkaiba, amik hadtörténeti emlékek csupán egy szabad világban; amint azt is, hogy a paraszti kultúra környezetéből, rekvizitumaiból, szokásrendjéből táplálkozó lírai univerzum mára korszerűtlenné vált, a hagyományvesztés szükségszerű. Ám a nagy költészet nem azért örökérvényű, mert valakik őrzik a hagyományt, hanem azért marad élő hagyomány, mert örökérvényű, egyetemes. Kimutatja az emberek, korok és a mindenség közti kapcsolóelemeket, ám helyre is pattintja azokat. Minden nagy költő felveszi a kesztyűt a létező kultúrával szemben, mely nem más, mint kihívás, provokáció, s ez nem a társadalmi berendezkedés politikai mibenlétén, a tudomány állásán vagy a filozófia világképén múlik. Nagy László kanonizáltságát nem az határozza meg, hogy esztétikailag minőséget képvisel-e, hanem hogy az emberi kiteljesedést gátló ideológiák ma is, mindig is tőrbe csalják a hivatalos politikát és filozófiát. A költészet sohasem válhat a hivatalosság eszközévé, sem a torz ideológiák illusztrátorává.
Mert nemcsak a politika, de a filozófia is áldozatul esett a rendszerváltozás utáni sematizmusnak. Ki volna képes észérvekkel cáfolni, hogy bizonyos politikai ideológiák önigazoló törekvéseit szolgálják a mindenkori esztétikai és filozófiai kizárólagosságok? A Nagy László-i esztétikum fölött nem járt el az idő, máig ható és érvényes, csak politikai és filozófiai utalástermészete nem illeszkedik egyes, a társadalomról gondolkodó értelmi rendszerekbe, sokak hatalmát veszélyezteti. Emiatt persze annál időszerűbb!
Valóban nem volna tapasztalatunk olyan hatalomról ma már, legyen az politikai vagy tudományos természetű, mellyel szemben szuverén személyiségeknek kulturális közösséggé kell szerveződniük? Csak azért, mert a demokratikus hatalmi viszonyok bonyolultabbak, mint a diktatórikusak? Valóban egy letűnt, patriarchális valóság eszményítő eszköze a metafora, melynek az urbanizált-technicizált környezetben nincs hatóereje? Hiszen éppen a Nagy László-i disszonanciák példázzák, mi minden bízható a szóképekre, s hogy a gondolatiság az érzéki ábrázolással, az intellektuális a plasztikussal kiegészítik egymást. Jártam én is a természetet egy-egy új metaforáért, ám hamar rádöbbentem, hogy a költészet hagyománya akkor is tovább építhető, megújítható, mert folytatásra és termékenységre ítélt, ha a történelmi változások alapvetőek.
Látjuk, hogy mivé válik az a világ, amelyből a művészet visszavonul: személyiségőrző felelősségét a tudományokra és a szórakoztatóiparra, közösségformáló hatalmát a bürokratikus szakpolitikákra, világmagyarázó erejét, holizmusát az ideológiák opportunizmusára ruházza át. Filozófiai megközelítések is inaskodnak ahhoz, hogy mindez így maradjon, mindenki végezze a maga dolgát anélkül, hogy a másikéra rálátna. A művészeté itt a puszta dekoráció.
Mire papírra vetem rövid gondolatfutamomat, ideje, hogy megint tegyek a tűzre, mert a parázs pislákol, s ha végképp elhamvad, nehéz lesz begyújtani. A gyújtós papírján ide-oda korcsolyázó lángocska könnyen elbukik, a ház pedig hamar kihűl.
Aprítsak fát az éjszakai hideghez? Kitárjam ablakomat a kénköves Pokolra, vagy szeszektől szédülten jussak a közönyösek sorsára?
Az enyém, a miénk a felelősség.
Megjelent a 2011/4-es Bárkában.
