Darvasi Ferenc - Kiss László
Békés megyei alkotók 2010-ben
[Erdész Ádám: Békés megye története] A néhány hete Pauler Gyula-díjjal kitüntetett Erdész Ádám Békés megye története című könyve azon túl, hogy bizonyos protokolláris szereppel is bír, hiszen a Megyejárás elnevezésű megyenépszerűsítő önkormányzati turné záróakkordjaként jelent meg, precíz és szórakoztató összefoglalója a Viharsarok históriájának. Az ízléses, alig kilencven oldalból álló kötet zsebben elfér, bármilyen rövidebb pauza áll be életünkben (bevásárló feleségre várás, postán vagy autómosónál várakozás - ki lett próbálva), előkapható, forgatható pompás kis kiadvány. A Békés Megyei Levéltár igazgatójának munkája hat, közel azonos hosszúságú fejezetből áll, és a „bedekker" műfaj természetének leginkább megfelelő lineáris történelmi narratíva szempontjai szerint épül föl: honfoglalás és Árpád-kor; a török hódításig terjedő időszak; a Hódoltság kora; az újjáépítés és a térség magára találásának évszázada; a hosszú tizenkilencedik század, s végül természetesen a traumáktól súlyosan nem mentes huszadik. Egy ilyen könyv megírását zsákban táncolásként tudom elképzelni, akár egy kisebb település történetét is tisztességesen belezsúfolni néhány-tíz oldalba történészt próbáló feladat lehet - a szerző szerkesztői jártasságát, írói készségét és nem utolsósorban empátiáját dicséri, hogy a Békés megye története az első oldalaktól az utolsókig kiegyensúlyozott kötet lett. Erdész Ádám a megye történetét három meghatározó tényező felől nézi és ábrázolja: figyelembe veszi a természetföldrajzi adottságokat, különösen a folyók „determináló szerepét", hangsúlyozza a megye hányattatását, hogy Békés az országnak mikor melyik részéhez tartozott, s rendre értékeli, hogyan sáfárkodott a megye lakossága a rendelkezésére álló lehetőségekkel, használhatónak bizonyult-e „a kellő személyes kvalitás és erkölcsi erő", ami a térség általános integrációját illeti. A kötet színvonalát növeli, hogy a jó ritmusban beillesztett ismertebb források (Bíborbanszületett Konstantín, Rogerius) mellett olyanokat is olvashatunk, amelyek szélesebb közönség előtt aligha ismertek, mint például a Pesti Hírlapban publikált cikk a 48-as forradalmi események gyulai fogadtatásáról - de a legszebb az a siralmas ének a tizenhetedik század végéről, amely Berekszászi Pál nevéhez fűződik, s amelyben a prédikátor tatár fogságba eséséről, gyermeke elvesztéséről ír. A szerzői előszó szerint a kötet célkitűzése „egy-egy korszak alapvető tendenciáit és legfontosabb jellemző jegyeit" bemutatni. Az eredmény egy átfogó struktúrákban gondolkodó, éles logikájú, olvasmányosan megírt, a mellékletében változatos műfajú képekkel illusztrált történelmi kalauz. Iskolákba vele! (Békés Megyei Önkormányzat) (Kiss László)
[Szilágyi András: Agancsos kóbor állat] Szilágyi András negyedik verseskönyve, vagy ahogyan az Agancsos kóbor állat fülszövege mondja: „verskötete", négy ciklusból álló, gazdag könyv. Gazdag, mert körülbelül öt év verstermésének 118 oldalnyi válogatott anyagát olvashatjuk, mert Szilágyi András szívesen átadja magát a szabadvers csábításának, ennélfogva nagyon sokféle formával, versszakstruktúrával kísérletezik, s gazdag, mert a Szentgyörgyi József grafikáival illusztrált kötet szép, kellemes tapintású, „sokműfajú" könyvtárgy. Ez utóbbi kapcsán ugyanakkor - tekintve, hogy az elülső borítón is, tartva a vizuális színvonalat, Szentgyörgyi-kép látható - érthetetlen számomra, miért kellett a fekete hátsó borítón pirossal, kevés híján olvashatatlanul szedni a címadó verset, a kötet máskülönben egyik húzódarabját, ahogy a gerincen a szerző nevét és a könyv címét is. Furcsállottam azt is, hogy a Lehunyt szemmel vers két ízben is föltűnik a kötet hasábjain, ráadásul ugyanabban a ciklusban, a két szöveg között azonban olyan minimális szerkezetbeli különbség van, hogy nem láttam és nem látom indokoltnak a „kétféle" publikációt. Mindenesetre a vers utolsó két sora (a második variációt idézem: „S kenjétek a festéket / vastagon, időt vakolva.") fontos és jellemző eleme nemcsak a kötetnek, de Szilágyi András költészetének is. Rokonságot mutat a „semmi minden / ha nem a szín tereit nyitja" sorral a Semmi minden című versből, ahogy összekapcsolható az „éljetek a festészetben" felkiáltójel nélküli imperatívuszával is (Elvesztés távlata). Ez a líra ugyanis eltéphetetlen szállal kötődik a képzőművészethez, amit nemcsak a kép-versek, sőt képversek, a bizonyos festményekhez vagy képzőművészekhez (Rippl-Rónai Józseftől Gubis Mihályig) kapcsolódó szövegek bizonyítanak - ezt a „látástól fakulásig" (Fulladt bennem) értelmezhető viszonyrendszert idézi a képzőművészeti kritikusként, esszéistaként is alkotó Szilágyi András versnyelvének gyakran tetten érhető fogalmisága is. Az Agancsos kóbor állat versei hangsúlyos egyes szám első személlyel (személyekkel) dolgoznak, ez a megszólaló én folyamatos önértelmezésnek veti alá magát, hol önreflexív, hol a múltban keresi régi (azaz mostani) önmagát. A kötet legizgalmasabb ciklusának a helyzetdalokban, szereplírában, gyermekkori emlékek felidézésében erős Emberek vidékei címűt gondolom: a szociografikus látás és láttatás, a szociális érzékenység, a nyelvi játékok sokszínűsége és nem utolsósorban az anya-versek tragikus ereje teszi emlékezetessé. (Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház) (Kiss László)
[Péter Erika: A nyakatekert zsiráf] „Ha létezik örömköltészetként definiálható irodalmi képződmény, akkor az valószínűleg (elsősorban a weöresi hagyományokból építkező) rímes-ritmusos gyerekvers", írta a Bárka 2010/3-as számában Lovász Andrea. A fenti jellemzőket figyelembe véve nyugodtan mondhatjuk, hogy Péter Erika örömköltészetet művel. A kizárólag ütemhangsúlyos verselésű, hol páros, hol keresztrímes játékos-kedves szövegek egy vibrálóan sokszínű képzeletbeli faunába kalauzolják a „négy éven felülieknek" javasolt verseskönyv olvasóit. A cím alapján azt gondolhatjuk, hogy ennek az állatvilágnak, állat-kertnek a nyakatekert zsiráf a fő alakja, aki nem csak a borítón, de a belső címlapon is kiemelt helyzetben van. Ám ha ezt gondoljuk, tévedünk: bár az összegubancolódott nyakú szavannai állat egy happy end-del végződő történetes vers szereplője, a kötetben egyenrangú a társaival, az étvágytalanságtól gyötört macival, a teknőccel, aki ejtőernyőzni kényszerült, vagy a dinnyehéj-bukósisakot viselő sünnel - látható, az állatok is más és más közegből vétettek, és szépen megférnek egymás mellett A nyakatekert zsiráf fantáziavilágában. Ez a mellérendelés a kötet szerkezetére is jellemző, mert bár A csigabiga álma felütésnek kiváló, és egy lehetséges verstörténet kezdő akkordjaként is olvasható („Azt álmodtam lenn a fűben, / csillaglányok közt repültem."), a záró vers, a nevelő szándékú Teodor, a jegesmedve („Medve papa inti - Vigyázz, / vékony jégen nehogy cikázz!") nem visz el semmilyen végponthoz, sőt a pórul járt Teodor ígérete épphogy kifelé mutat a könyvből: „Teodor sír, szipog, makog, / - Papa, máskor szót fogadok! -". A kötet nem egyenletes színvonalú, egészen mulatságos darabokat nem egyszer a könnyű ötletek áldozatává váló, kevésbé sikerültek követnek. Jót szórakoztam a bocistákon és a bolhaboltból hazafelé igyekvő bolhaasszonyon is, aki daxlit intett le taxiként, de bosszankodtam az Egérvásár elsietett csattanóján, és nem értettem, hogy a sokszor szellemes beszélő nevek között (Lajtorja, a gólyaherceg, Durr kandúr) miért bukkan fel olyan suta elnevezés, mint például Gyorsláb Csabáé, akinek tárgyragos alakja a „nyuszicsalád" rímhívóját hivatott megmenteni A repülő nyusziban. Péter Erika kötetét Papp Anikó Míra rajzai illusztrálják, néhol merészen és szabadon, hisz a vörös-fehérre pepitázott mókust vörös-feketének mutatják, ahogy az említett Teodor is inkább barnamedvének tűnik, s csupán a téli öltözet, a maci-hóember és a fagylalt emlékeztet jegesmedveségére. A nyakatekert zsiráf versei „gyerekzetek". Találó, talált. (Magánkiadás) (Kiss László)
[Kiss Ottó: A nagypapa távcsöve] Kiss Ottó legutóbbi, 2009-ben megjelent kötete - a fentiek alapján - olyan könyv, amely nem örömköltészet, mégis nehéz nem annak vagy akként olvasni. A nagypapa távcsöve, ahogy ez Kiss Ottó rímtelen, gyerekszáj-bölcs versei kapcsán gyakran elhangzik, úgynevezett svéd típusú gyermekversek, jóllehet magam közt régóta Kiss Ottó rímtelen gyerekversei típusú verseknek hívom őket. A Csillagszedő Márió évekkel ezelőtti elementáris sikere szinte követelte a folytatást. Az Emese almája bizonyos szempontból az volt, de (?) játékosabbra, oldottabbra, humorosabbra sikerült, amihez Baranyai András rajzai is hozzájárultak. A nagypapa távcsövét újból az a Paulovkin Boglárka illusztrálta, aki a Csillagszedő Máriót is. Ezek a rajzok színesek, árnyaltabbak, és kétségkívül erősek a helyzetek megelevenítésében, de nem tudom megszokni a nagydarab, fura frizurájú nagyapát, és minél többször nézem, egyre inkább szeretném, ha a kötetben fontos szerepet játszó Kovács bácsi (Kiss Ottó egyik legragyogóbb verskaraktere) felcserélhető volna vele, természetesen kizárólag, ami fizimiskájukat, megjelenésüket illeti. A nagypapa távcsöve tehát mintha egy trilógia - esetleg még további részek - harmadik darabja lenne, egyesíti magában a Márió bölcseletét, szomorúságát és az Emese báját, humorát: „Hogy anya fáradt és lefeküdt, / hogy apa reggel óta dolgozik, / hogy Kovács bácsi elutazott a fiához, / és hogy a nagyiék majd csak / jövőre jönnek újra - mind ugyanazt jelenti. // Mert aki nincs velem, az hiányzik, / és aki hiányzik, azt szeretem." (Ugyanazt jelenti); „Nagymamának annyi mindent adott az élet, / hogy soha többé nem szeretne már tőle ilyeneket kapni." (Nagymamának annyi). Akár az Emese almájának, ennek a verseskönyvnek is kisfiú az elbeszélője, mondója - kezdetben ódzkodva fogadott nagyszüleire találását meséli el a könyv, játékaikat, kalandjaikat, beszélgetéseiket - távcsövezéseiket. „Itt vannak a nagyiék, megjöttek!", indul, és okos szerzői fogás, hogy nem az elutazás pillanatával, hanem a távozás nyomán keletkezett reflexiókkal, gondolatokkal, illetve álommal zár a könyv. A hátsó borítón olvasható „prózai" ajánlás - először Kiss Ottó ilyen jellegű munkái között - felér egy verssel, akár a kötetben is szerepelhetne: „A nagypapa távcsöve varázslatos / eszköz. Amikor belenézünk, nemcsak / a távolság fogy el, közelebb kerül / a múlt is, vele pedig az emlékek: újra kicsi / lesz a nagyból, és nagy lesz a kicsiből." (Móra) (Kiss László)
[Sass Ervin: Keskeny úton] Az immár 81 éves szerző vékony kis kötettel jelentkezett idén a Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesháznál. A mindössze 73 számozott oldalt tartalmazó könyvet jó kézbe venni - többek között azért, mert a versek olvasóbarát módon, szellősen vannak benne szedve, egy oldalon mindössze egy szerepel belőlük. A borítót Kalmár Zsolt fotográfus felvétele díszíti, belül Csuta György festőművész illusztrációit láthatjuk. Sass Ervin jócskán megkötötte a saját kezét, hiszen a Keskeny útonban végig 6 soros versek vannak; 8 szótagos sorokból megalkotva. Talán mondhatjuk, hogy így még a szonettnél is feszesebb formát alkalmaz, egyébként páros rímekkel - amitől gyakran dalszerűvé válnak a költemények (MS, Zene, Voltak utak, Kettősség). És hogy miért Keskeny úton? A cím egyrészt a hazaérkezés, másrészt a halál metaforája Sassnál. „messziről jött a keskeny út \ mire itt van bealkonyult" - csendül fel a Boldogtalan nyitánya, mintegy Kosztolányi egyik Esti-novellájára utalva, ahol mire a hős ülőhelyet talál magának a villamoson, már a végállomásra ér. De egyszer-egyszer Adyt, József Attilát, Kölcseyt - és konkrétabban a Himnuszt - is felidézik a versek. A szerző az élet rejtélyét, titkait keresi. A középpontban a visszaemlékezés (a gyerekkorra, valamilyen természeti szépségre), a természet(szeretet, a természet viszonya a múlttal, az emberrel, a zenével, a halállal), a megöregedés, a halál és a sors áll. Érzelmes, de cseppet sem érzelgős alanyi költészet ez - a versekben beszélő ént igazából felesleges volna elválasztani a szerző személyétől. Nem mentes a bölcsességtől sem ez a líra, Sass szemével minden állandó, az ember nem változik („vagyunk akik voltunk leszünk"), de mintha az idő sem múltból, jelenből, jövőből állna, hanem minden egyszerre, egy pillanatban lenne jelen. Az alkotó bátran néz szembe a sorsával, s azzal, ami még egy idősebb emberre várhat. Tudatában van, hogy nevetés és sírás, öröm és bánat együvé tartoznak (Kettősség, Mi aztán, Arc). Kritikaként csupán annyit jegyeznék meg, hogy olykor keresettek a rímek (pl.: „tegnap még tudott rólad is \ a nyár igaz volt nem hamis"). Emellett a kötet befejezését tartom kissé elhibázottnak: egy ilyen személyes, vallomásos, alanyi költészetet reprezentáló csokrot szerencsétlen dolog egy hazaverssel (Kérjen hozzá) lezárni; főleg, mert a költeményeknek ez a fajtája egyébként is szinte teljesen hiányzik a Keskeny útonból. (Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház) (Darvasi Ferenc)
[Sarusi Mihály: Végig a Corvinkán. Csabai csokréta] Három, korábbi írásokat tartalmazó kötete is megjelent idén Sarusi Mihálynak. A Pinceszer és a Hiábahaza második kiadása a VárUcca Műhelynél jött ki, ezekről Csábi Domonkos írt kritikát lapunk 2010/4-es számába. A Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház Sarusi két 1967-es, két 1978-as és egy-egy 1985-ös, 1996-os és 2000-es szövegéből állított össze egy kötetet Végig a Corvinkán címmel. A szerző erősen csabai vonatkozású munkáiból szemléző kiadvány teljesen más képet fest a városról, mint ahogy azt a kortárs irodalomból - Grecsó Krisztiántól Szilasi Lászlóig - azóta megszokhattuk. Míg a Tánciskolában, de a Szentek hárfájában is a Tótváros, illetve Árpádharagos „fedőnéven" futó megyeszékhely elátkozott és jelentéktelen településnek számít, Sarusi szeretettel beszél Csabáról, „a világ legkedvesebb városá"-ról. Hol a szépirodalmi-fikciós, hol a helytörténeti-valóságábrázoló jelleg dominál. Részletes rajzot kapunk a városról (melynek Corvinka „csak" egy régi, s abban a formájában már nem is létező utcáját jelöli), lett légyen szó a - belülről, az elbeszélő nézőpontjából rendkívül fontosnak, izgalmasnak tűnő - mocsaras Pázsitról, vagy a Zsilipről, ahová a szegényebbek járnak „strandolni". Érezhetően személyes hangvételű, önéletrajzi adalékokat tartalmazó írások ezek. A nyelvezet mindvégig redukált, élőbeszédszerű - teljesen jogosan, hiszen az elbeszélők és hőseik hétköznapi emberek. Az ő emlékeik, vágyaik, örömeik és képzeletük a főszereplő, meg persze maga a város. Mintha a történelmet alulnézetből vizsgálnánk, mintha életmódtörténetről vagy oral historyról lenne szó. A Születtem 1944-ben talán már a címével is ezt idézi, amennyiben Cseh Tamásra és Bereményi Gézára (és a Születtem Magyarországon című dalra) utal, arra a duóra, amely a történelemről éppen így, alulnézetből, a hétköznapi ember perspektívájából és velejéig szubjektíven beszélt. A Szegény ember az árokparton egy kommunista ember története, a Pázsit amolyan Négy évszak Sarusi módra. A Bözsike a zsilipen a női szépség elmúlásának fájdalmas rajza, a Viki néni a beteljesületlen, de örök szerelem már-már balladaszerű megfogalmazása. A Corvinka a legszemélyesebb szöveg, a magyar és román - tehát: kevert - identitású Sarusi családtörténete; míg a kötetet záró Csabai vastag már egyáltalán nem szépirodalomként, inkább gasztro-, mezőgazdaság- és ipartörténetként olvastatja magát. Ha lehet ilyen sután reklámozni könyvet: a Békéscsabát kedvelő, jól ismerő olvasóknak feltétlenül ajánlanám! (Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház) (Darvasi Ferenc)
[Paál Tamás: Boszorkányszél: novellák] Kisprózagyűjteménnyel jelentkezett a Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesháznál Paál Tamás. Írásai történetcentrikusak, a rövidebb, 2-3 oldalas szövegekben is annyi minden megesik, mint másoknál egy hosszabb elbeszélésben. Régimódiak ezek az adomázó textusok, írásmódjukat és tematikájukat tekintve is. A hősök közt gyakran tűnik fel egy-egy pap, bíró, párttitkár, katona vagy városházi uraság, aki nyomban meseszerű kalandba keveredik. Olykor a stílus, olykor a beidézett műfaj teszi meseszerűvé a kisprózákat, lásd többek közt a Jancsi és Juliska a mézeskalács házikóban, A nyíri bíró botja, Az Óriáscsecsemő, a Valahol harmonika szól... és az Ady és Illés próféta című írásokat. Fabulaszerű - állatszereplőket és tanulságot vonultat fel - vagy részben az például a Pisztráng és levelibéka vagy a Groschl atya csodaszere. Paál törekszik a szórakoztatásra, de általában nem ülnek a poénjai. Elragadja a sztorizás, nem dolgozza ki jól szerkezetileg és nyelvileg a szöveget, így pedig a poénok sem érik el a várt hatást. Beszélő neveket (Hering Franciska, Vitális András, stb.) is gyakran alkalmaz a szórakoztatás érdekében - ezek is inkább erőltetetteknek tűnnek. Kedvelt területe a magyar történelem, a múltat akár rávetítve a jelenre - így kerülhet például egy novellába Ocskay és Hofi (Ocskay brigadéros utolsó csínytevése...). A múlt nála is, akár Sarusinál és Kővárynál, nem objektíve, nagy körvonalaiban és általánosságaival érdekes, hanem szereplői szubjektív nézőpontjából. Az élőbeszédszerű novellák hátterében többször felfedezhetjük Békéscsabát, vagy a város „vetélytársait", Gyulát és Békést. És ha már Békést említettem: nem értem, miért szerepel a Kis Magyar Műemlékkalauz és A harangszó legyen a határ! című szöveg is a kötetben, amikor a kettő ugyanazt a történetet szinte ugyanoda kifutva és ugyanolyan módon beszéli el. A Boszorkányszélben nem csak a régi idők, papok, boszorkányok, uralkodók, hanem a jelen valósága is megjelenik emblematikus alakjaival, Győzikével, Csurkapistával. A költők, írók közül Adyt, József Attilát, Déry Tibort, Podmaniczky Szilárdot és Kukorelly Endrét idézi meg a könyv. Narrációját tekintve izgalmas lehetne az Együtt könnyebb (ahol egy telefonbeszélgetésből csak az egyik felet halljuk), valamint az Elfújta a szél (melyben egy nő egy szerkesztőnek mondja telefonba viselt dolgait), de nyelvileg, strukturálisan és gondolatilag egyik sem eléggé mívesen, aprólékosan kidolgozott ahhoz, hogy valóban hatni tudjon. (Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház) (Darvasi Ferenc)
[Kőváry E. Péter: Ütött az óránk. Regény] Az Ütött az óránk a „Drótostót-trilógia" befejező része. Az első két kötet, A szik virága és a Nem jön többé a drótostót a '80-as években jött ki a Magvetőnél. Az Ütött az óránkat még '89-ben fogadta el kiadásra a Szépirodalmi, de pénz hiányában már nem tudta megjelentetni. Eddig tehát csak a regény alapjául szolgáló novellák láttak napvilágot, mégpedig a '80-as, '90-es években a Napóra, a Rónaszél, a Palócföld, a Forrás és a Népszabadság hasábjain (a kisprózák jelen kötetben is olvashatóak, a regény után szerepelnek). A trilógia befejező művére egészen idáig kellett várni - Kőváry, akárcsak A főorvos macskáját, magánkiadásban, a Magyar Akácnál jelentette meg. Az Ütött az óránk egyszerre család-, nevelődési, fejlődés-, emlékezet- és identitásregény. Egy tizenéves fiú az elbeszélő-hős, aki „keverék", magyar, tót és zsidó felmenőkkel rendelkezik. A felserdülés és a szexuális érés könyve is ez, és ha úgy tetszik, távolabbról művészregény, hiszen narrátora egy a pályán a kezdő lépéseit megtevő író. A József Attilától, a Fiatal évek indulójából vett mottó találó, pontos, hiszen éppen egy olyan társadalomról és egy olyan főhősről van szó, amely és aki a szenvedést már megtapasztalta, és szeretne végre boldogulni. Az elbeszélő ide-oda ugrál az idősíkok között, a történetet hol egy anekdota, hol - gyakrabban - egy asszociáció írja tovább. Az alkotó végig játszik az önéletrajziassággal, a szerző és az elbeszélő egymáshoz közelítésével. Kőváry nevű alakot is szerepeltet; de a nevekről folyton kiderül, hogy nem állandóak, nem identifikálnak, csak ellepleznek valamit, például a másik, „eredeti" nevet. A két Kőváry-könyv közül mindenképpen ez a jobb - bár a nyelvhasználat itt is lehetne kifinomultabb, s helyesírási hibából is lehetne kevesebb (igaz, messze nincs annyi, mint A főorvosban). Az Ütött az óránk egy újabb békéscsabai várostörténet, amely felidézi Tar Sándor halhatatlan művét, A mi utcánkat és Sarusi Mihály A csabai Szajnán című könyvét is. Akár Sarusinál vagy Paálnál, a történelmet alulnézetből, kisvárosi, szubjektív perspektívából láthatjuk. Jó, hogy a főhős külső nézőpontból is bemutatásra kerül - így egészen más információkat is megtudhatunk róla, mint „önarcképéből". A könyv alaptapasztalata, hogy „semmi sincs úgy, ahogy van", „illetve minden máshogy van", mint ahogy elsőre látszik. Kőváry kötete valódi fejlődésregény, zárlatában a főhős annyi-annyi szenvedés után felülemelkedik a kudarcokon. (Magánkiadás, Magyar Akác) (Darvasi Ferenc)
[Kőváry E. Péter: A főorvos macskája] A '80-as években folyóiratokban, a Forrásban, az Új Aurórában megjelent elbeszéléseit gyűjtötte össze új kötetében Kőváry E. Péter. A 6 szöveg a Magyar Akácnál, szerzői magánkiadásban jelent meg. Azért hangsúlyozom ezt, mert nem lehet szó nélkül elmenni a könyv igénytelen kivitelezése mellett. Az még a kisebb dolog, hogy a színes, bulvárlapokba illő illusztrációk mennyire nem illenek egy szépirodalmi kiadványhoz. Sokkal bosszantóbb a tengernyi helyesírási hiba, ami rendkívüli módon zavarja a folyamatos olvasást. A kötetkoncepció viszont rendben van, egymással párbeszédbe lépő írásokból áll A főorvos macskája. Móricz hatása erőteljesen érződik a szövegeken. Az állandó jelleggel mulatozó, uram-bátyám világban élő urak, akik korlátlan hatalommal rendelkeznek környezetük felett, korruptak, többek között az Úri muri és a Rokonok figuráit idézik fel. Kővárynál bárki - a legtisztább lélekkel induló ember is - megvesztegethető; az elbeszélő nem hagy illúziót afelől, hogy az általa bemutatott világ a velejéig romlott. A szexualitás is fontos szerepet kap - mivel véglényekkel van dolgunk, egészen közönségesen. Sajnos Kőváry is gyakran használ beszélő neveket (a legrosszabb ezek közül, olyannyira direkt: Góleáth Dávid), egy-egy típussá silányítva figuráit. A kötetet A zsabai láma című antiutopisztikus példázat nyitja, amely egy naturalista leírásokban bővelkedő, az emberi primitívséget részletgazdagon bemutató mű. A Padlásszoba ismét egy példázat, mégpedig arról, hogy az igazság zavaró, nincs szüksége rá senkinek sem. Szerbantal Mihály (ismét egy szörnyű beszélő név!) egy eltűnt szökőkút után nyomoz, sok embert meghallgatva, akiknek a válaszain át közvetve az bizonyosodik be, hogy ahányan vagyunk, annyiképpen látjuk vagy akarjuk látni a valóságot. Az Ásatásban Attila sírját keresik, miközben a szöveg játékba hozza Arany János A hamis tanú című balladáját is. A telefonrongáló „egy porfészek" és egy párkapcsolat lehangoló rajza. A Lebbencs (ez az egy szöveg jelent meg később: 2005-ben, a Népszabadságban) és az Idegosztály Gogol A revizorját idézi meg. Előbbiben egy felmérő érkezik a statisztikai hivataltól, hogy mélyinterjút készítsen a vidéki lakókkal; utóbbiban egy ellenőr jön az idegklinikára, megvizsgálni annak működését - mindkét esetben korrumpálás a végeredmény. Hogy tényleg semmilyen illúziónk ne legyen, a kötet utolsó szövegében, az Idegosztályban az egyetemen frissen végzett fiút is bedarálja a rémes kórházi rendszer. (Magánkiadás, Magyar Akác) (Darvasi Ferenc)
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
