Antall István
Világok világa
Kiss György mindenművész könyve
Kritika helyett kockázatos a méltatás, hiszen gyanússá válhatunk, hogy mindössze elfogultságaink kertjében barangolunk. Csakhogy ezt a triumvirátust nem lehet nem kedvelni, bár kétségtelen tény, egyikük adott okot a másik kettőnek a könyvkészítő munkára. Kiss Bis (ahogy a szakmában ismerik) Kiss György ugyanis nem egyszerűen festő, szobrász, vagy érmész, hanem egy munkás ember. Akkor is dolgozik, ha nem csinál semmit. Merthogy olyan földközeli kétkezi, akinek minden elképzelése, mondata, mozdulata a teremtést idézi, tehát minden cselekedete olyan teljességigényű, amelyben nem szálazható szét a létezés és a kifejezés szándéka. Kiss György világai sokféleségükben egyneműek, a személyiség által teremtődő egység részei, ilyenképpen még az is teljesen érdektelen, hogy milyen műfajban fogalmazza meg önmagát (a világot, a világát, világait) a Mester.
Tehát született egy könyv, egy képzőművészeti album, amelyet azzal is teljes egészében meg lehetett volna tölteni, hogy Kiss Gyuri, későbbiekben és hivatalosan Kiss György, hogyan növesztett ilyen szekérderéknyi szakállt, s milyen tökéletes is az aránya ennek a bozontnak a boltozatos tar koponya és az egész remekbe szabott zömök test arányához képest. A szélesebb közönség okkal igazolhatná, hogy a művész úr úgy néz ki, „mint egy művész", ilyen értelemben is azonos önmagával és a külsőségekben tetten érhető elvárásokkal. Csakhogy a Mester ebben a könyvben megszólal, beszélget a kötetet szerkesztő Krasznahorkai Gézával, és a könyv születése közben nyilván többször szót váltott az általa választott könyvtervező grafikussal: a plakátember Árendás Józseffel is, aki a kedvéért lemászott a falról. (Színházi plakátjainak végtelen sorát nem először szakítva meg a Gutenberg galaxis gyarapítására. Már csak hab a tortán, hogy a könyv főhőse minket is megszólít, előbb szellemesen válogatott és szerkesztett, másoktól kicsiholt róla szóló szövegeivel, személyes családi fotográfiáival, utóbb rendkívül mértéktartóan fényképezett és tapintatosan illesztett alkotásait bemutató fotóival, amelyből azonnal kitűnhet, hogy Kiss György festőnek indult, szobrászként a kisplasztikákban és köztereken is megmutatta magát, hogy aztán éremművészetének mintázott és vert változataival varázsoljon el. És már itt is vagyunk a legnagyobb csapdánál: a sokoldalúság, mint erény, esetleg mint kockázat kérdésénél. Persze nem egyedülálló dolog a művészettörténetben az ilyen termékeny sokféleség. Leonardo technikai zsenije, vagy a Michelangelo által művelt szobrászat és festészet, hogy költészetéről ne is beszéljünk - eléggé közismert. Ám még a mai agyonszakosodott világban is, a közvetlen elődök, mesterek, pályatársak körében is jócskán akadtak remekül akvarellező, rajzoló, író szobrászok, akik kedvük és indulataik szerint cserélnek jelmezt szerepválasztásaikhoz. Borsos Miklós grafikái, muzsikus hajlama és emlékező prózája, Somogyi József lenyűgöző monumentális krétarajzai, Ferenczi Béni, vagy Marton László akvarelljei - csak úgy találomra - igazán említésre méltók. Pályája alakulásának szemszögéből azonban még az is csak életrajzi adalék Kiss György esetében, hogy elsőre nem vették föl a Képzőművészeti Főiskolára. A gyulai rajzkörben ugyanis akkoriban nem volt aktrajzolás és a felvételin kellett tapasztalnia tapasztalatlanságát, miközben az is elképzelhető, hogy (kimondva, kimondatlan) származásából fakadó hátrányai is visszafoghatták az induláskor. Mindenesetre már az is sokat mutat habitusából, hogy a fővárosba kerülve, a minden esti szervezett rajzolások mellett kőfaragónak tanult, ebben örökké az anyaggal közvetlenül birkózó, elsősorban alkalmazott műfajban is próbára téve önmagát. Egy majdani festő, aki farag és ebből még szakmunkás bizonyítványt is szerez. Megátalkodottan, vallásos elmélyültséggel kell hinnie annak a munkában, aki nemcsak a kézzel, de a szellemmel fogható eredményben látja önnön jövőjét. Utólag is bennünk élhet a sejtés, hogy nem is stúdiumaiba szerettek bele tanárai, hanem ebbe a mentalitásba, amely már ekkor több volt, mint ígéret. Persze ettől még maradhatott volna ecsettel, vászonnal, színnel bíbelődő ember, túllépve ezen a vágyott felsőoktatási intézményhez vezető lépcsőfokon, csakhogy az egész kötet, annak valamennyi munkája azt bizonyítja, hogy Kiss György szakmai szemlélete már a kezdetektől szerves egész, s a térbeli gondolkodás éppúgy megfogalmazódik korai táblaképein, ahogy festői elemeket és kompozíciós kihívásokat ismerhetünk föl akár körömnyi vert érmeinek mikrovilágában is. S ha ez kevés lenne, akkor festészetének anyagkezelése, a képi építkezés érzelmi telítettsége, színeinek különös mélysége, a rusztikum festékrétegekben mutatkozó vaskossága olyan hiteles alapmagatartás, amely azonos igénnyel és színvonalon jelenik meg köztéren, kisplasztikában, domborművein, érmein. A könyv és annak szerkesztője Krasznahorkai Géza ennek ellenére, vagy éppen ezért a nehezebb utat választotta. Nem egy átfogó tanulmánnyal, egy cizellált esszével összegzi a pályát, a magasabb stíllel egy kissé távol is tartva tőlünk a személyes történetet, a művek elemzését és az alkotás-lélektani folyamatokat, hanem inkább a művész által összegyűjtött kazalnyi különböző műfajú kéziratból, hihetetlen aprómunkával teremtett valami új minőségű egészet, megkoronázva mindezt egy életút interjúval. Így persze külön kihívás volt a munkákat bemutató képek illusztratív kezelése, illetve a reprodukciók sora, amely sajátos logikát követve, egy sorozatként, következetesen a sík felől tart a plaszticitás felé. A könyv történeteiből is kitűnik, hogy Kiss György az a társasági lény, akinek a műteremben való munka éppen úgy egyszemélyes és magányos közdelem, de aki a főiskolai nyári telepek emlékezetes bandázása, mesterekkel való szabadabb beszélgetések óta mindig igényelte közösséget, az érzelmi kötődést és az együttgondolkodás, a napi beszélgetések termékeny közegét. Mivel azonban minden munkájában ott működik a természetelvű absztrakciónak az a tömören és tömbökben fogalmazó, a szerkezetre figyelő, belülről építkező magatartása, arról szó sem lehet, hogy a verbalitás, vagy a könnyű ötletek intellektuális habosítása, a pózok vagy az üres gesztusok, esetleg a mutatványszámba menő manipulációk helyettesíthessék a műveket. Ilyen értelemben teljesen mindegy, hogy figurális, vagy nonfigurális a képi vagy térbeli elgondolás. Kiss György nyírbátori Bethlen szobra - minden karakterszerű pontossága ellenére - éppen annyira monumentális jel, mint gyulai ötvenhatos emlékművének köztéri szimbolikája, kisplasztikáinak alakjai, vagy bronzérmeinek kubusai. A tradíció és a modernitás nem stiláris kérdés nála, nem külsőség, hanem intellektuálisan megélt folyamat, amely a feladatból bontja ki a lényeget, tehát a hagyomány és korszerűség nem ellentmondás, hanem egység. Az anyag is dolgozik, felel az őt alakító embernek, nemcsak a művész szándékai formálják a történetet. Történetet? Igen Kiss György nem retten az irodalmiasság, az elbeszélés, a képzőművészet esztétikai szabályain kívüli motívumaitól. Csakhogy ez művein soha nem didaktikus és könnyen tetten érhető külső narratíva. Ez a „szolgáló": történelmi, vagy szakrális munkáinál is minden esetben - a már emlegetett erőteljes lényeglátás, tömörítés által - szimbolikussá, áttételessé válik, a képzelet által formált térben történik, amely a maga természetes módján minden kétséget kizáróan a művészet világa. Ez a puritanizmusában, expresszív drámaiságában is érzékeny és finom rendszer ismeri és használja, megteremti a hiányt. A kihagyásos módszer látásmódja legerőteljesebben festményein érhető tetten. Ha elszakadunk attól a nagyon is kézenfekvő értelmezési módszertől, hogy a Sopron környéki kőbányák szikláiban keressük e látásmód mozgató élményét, gyökerét, akkor a terek fülsiketítő csendje fog meg legerőteljesebben. A létező figurák távolléte, hiánya. Ez a különös látásmód áthatja plasztikáit is, még olyan estben is jelenvaló, amikor megjelenik a figura. Egy sajátos térbe való kerülése, egyedülvalósága, befelé fordulása, mozdulata emeli át ebbe a kihagyásos világba alakjait. És ez már több mint módszer, ez egy sajtos, egyedi szemlélet, megszólalási mód. Pedig kétsége sincs Kiss Györgynek, hogy munkájára szükség van, ezeket teremtő folyamatát éppen annyira mozgatja a belső alkotói kényszer, mint a társadalmi elvárás. Ilyen értelemben nemcsak művész, de bevallottan, tudatos vállalásként mester is ő. A szó legklasszikusabb értelmében, ha úgy tetszik a költő szerepében. Aki mindig csak önmagát tudja mondani és ezáltal az egyetemeset.
Mindez pedig minden különösebb erőfeszítés nélkül, kellő türelemmel, szemlélődő érdeklődéssel alámerülve a Kiss György által teremtett „világokba" a könyv egészéből sugárzik. A kötődés és a kapcsolódás a természetes és termékeny alapmagatartás ebben az életműben, az öröklött és kiművelt igényességgel együtt. Mondhatnánk, hogy a képzőművészeti album ugyanúgy Gyulán fogant, ahogyan ez az emberi, művészi pálya is. Ám Kiss György a székesfővárosba utazott megszületni, mégis minden élménye, gyermekkori gyökere, művészi mintája ehhez a kisvároshoz köti, olyan nevezetessége ő ennek a közegnek, mint a százéves cukrászda, a vár, a tó, vagy a harangszó. És ahogyan ez az otthonosság soha nem fullad provincializmusba úgy kell nagyvonalúnak európai rangúnak elfogadnunk ezt az albumot. Közben persze töprenghetünk azon, hogy a borító betűmérete, és az ott használt plasztika finom festőisége elég jellegzetessé, erőteljessé válik a mély tónusú borító közepén. Hogy a szobrászjegy textúrává alakítása a belívek nyitása és zárásaként nem teszi-e túl komorrá mindazt, amit emelkedettnek szántunk. Hogy erősítette volna-e a kötet képi világát, ha egy-egy színes, vagy monumentális munka a mai divat és elvárás szerint kifut a képes oldal széléig. S elmélkedhetnénk azon is, hogy Kranszahorkai Géza kicsiholhatott volna egy átfogó esszét vagy tanulmányt (önmagából vagy egy művészettörténészből) a kötet kedvéért. Ezek a felvetések azonban nem haladják meg a „mi lett volna, ha" sehová sem vezető fanyalgását. Ez a könyv, ez az album így teljes, így érvényes, így harmonikus egész. Ahogy a szerkesztő, a könyvtervező egyedi, különleges, de mindig háttérben maradó munkájához hasonlóan a Dürer nyomda pontos és rendkívül magas színvonalú teljesítménye is az életművet szolgálja, ezt a kifinomult tartózkodást vállalja.
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
