Glózik Klára
A Békés megyei turizmus történetéből
A turizmus a magyar gazdaság egyik sikerágazata lehet, amely elősegítheti az elmaradottabb térségek gazdasági felzárkózását, a természeti és a kulturális értékek megőrzését és hasznosítását, a lakosság életkörülményeinek javítását.
Békés megye különösen kedvező adottságokkal rendelkezik a turizmus területén. Az adottságok közül kiemelkedtek a már a múlt században is jelentős értékeket mutató gyógyfürdők. A társadalom rétegződésének változásai mindig is hatással voltak a turizmusra, hiszen az anyagi lehetőségek - diszkrecionális jövedelem - alapjaiban határozzák meg a mai napig azt, ki utazik és ki nem. Nem volt ez másképp a 19. században sem. Sőt! Abban az időben elsősorban a nemesség engedhette meg magának azt, hogy utazzon és a társadalmi változások hozták magukkal azt a tendenciát, mely alapján egyre szélesebb rétegek tudtak a turizmusba bekapcsolódni.
Társadalmi viszonyok a 19. században
Magyarország társadalma a 20. század elején is agrártársadalom volt, amely két egymástól élesen elkülönülő csoportra tagozódott, egyfelől az úri birtokosokra, másfelől a parasztságra. A birtokos parasztságot általában gazdag, közép- és kis-, továbbá törpe birtokosokra szokták osztani. A birtokos parasztság jövedelmében, életszínvonalában jelentős regionális különbségek mutatkoztak. A Dunántúl, a Kisalföld és a Dél-Alföld termékeny, piacokhoz, közlekedéshez közel eső területein, az alföldi agrárvárosokban az 1880-as évektől prosperáló paraszti árutermelés alakult ki, ennek nyomán előrehaladt a polgárosodás. Ez a tendencia volt jellemző Békés megyére is. A parasztság értékrendjében a föld foglalt el központi helyet, de a jómódú parasztság, mint számottevő fogyasztói réteg segítette az alföldi polgárság számbeli és anyagi megerősödését.
Szinte teljesen a korszak szülötte a modern társadalom egyik jellegzetes osztálya, az ipari munkásság. A magyarországi nagyipari munkásság kialakulása eltér a korábban iparosodó nyugat-európai országokétól, mivel nálunk elsősorban a nehézipari ágakban, vas- és gépiparban, bányászatban jártak élen a nagyipari fejlődésben. A kvalifikált, tanult szakmunkások jelentős része külföldről - túlnyomó részben a Monarchia másik részéből - települt hazánkba. Az ipari szakoktatás fejlődésével a század végére már hazai forrásokból nyert utánpótlást a szakmunkásság. A nagyipari munkásság másik számottevő rétegét a tanulatlan segédmunkások alkották, akik többnyire az agráriumból érkezetek és csak alkalmilag idényjelleggel vállaltak munkát a gyárakban. A 20. század elején az ipari munkásság lényegében a kispolgárság életnívóján élt, annak lakáskultúráját, öltözködését és szórakozásait igyekezett átvenni.
Településhálózat
Korszakunkban minden jelentős kezdeményezés, irányuljon az társadalmi változásokra, politikára, kultúrára vagy gazdasági életre a városokból, a polgári átalakulás műhelyeiből indul ki. A városok közvetítik a vidéknek a kulturális javakat, egyidejűleg különféle funkciókat fölvállalva vonzerőt gyakorolnak környezetük és esetenként távolabbi tájak népességére.
A városok osztályozása tekintetében a törvények 1848-ig változatlanul két alapvető fokozatot ismertek, a szabad királyi várost (civitas) és a mezővárost (oppidum), ám az utóbbi kategórián belül - a különféle privilégiumok következményeként - a kortársak számára is alig áttekinthető jogi hierarchia alakult ki.
1848-1849 után a korábbi helyzet nem maradhatott fenn, a változások azonban nem egyetlen fordulattal mentek végbe. A privilégiumokat megszüntető törvények után további rendeletek és többszöri közigazgatási reformok kellettek ahhoz, hogy a tényleges funkciókon alapuló, valóságos településhierarchia láthatóvá váljék. Két új jogi alapkategóriát hoztak létre, a törvényhatósági jogú és a rendezett tanácsú várost. Nagyszámú, egykor mezővárosi jogállású település nem volt képes a rendezett tanácsi státusszal járó kötelezettségeknek megfelelni, és község lett, vagyis jogilag is azzá vált, ami valójában volt. Azok a szabad királyi városok, amelyek az önálló törvényhatósági jogot képtelenek voltak megszerezni, szintén alacsonyabb besorolást kaptak. Azonban mindkét kategóriában voltak felemelkedők is.
Ha a művelődésre szűkítjük figyelmünket, meg kell állapítanunk, hogy a polgári városi jogállás bevezetése csak mérsékelte, de nem tüntette el a kulturális különbségeket, főleg azokat nem, amelyek az alföldi agrárvárosok és más nagytájak urbanizációs hagyományai között mutatkoztak. Például Hódmezővásárhely és Lőcse, vagy Kecskemét és Kőszeg városiasságát tekintve a kisvárosok felé billen a mérleg nyelve.
Ám a városok és nagyközségek közötti különbségek tekintetében sem mindig igazít el a jog. Békéscsaba az 1848-ban megszerzett rendezett tanácsról - költségesnek találva azt - nem sokkal később lemondott és csak 1918-ban kapta meg újra a városi státust. Közben az impozáns városháza mellett járásbíróság, színház, emeletes szálloda, gimnázium, és kisebb katedrálisnak beillő katolikus templom épült a nagyközségben, amiről nagy múltú kisvárosok legfeljebb csak „álmodozhattak". Mindemellett Békéscsaba polgárosultsága (épületállomány, társadalmi rétegeződés, városi szokások, kulturális élet stb.) nem „mérkőzhetett" az említett Lőcséével vagy Kőszegével.
A társas lét: család, rokonság, társasági szokások
A polgárosulás leginkább jellemző területei közé tartozik a széles értelemben vett társas élet. A család, mint a társadalom alapegysége, melynek funkciója a következő nemzedék felnevelése, minden társadalmi rétegben gazdasági egység, sőt a földbirtokkal rendelkezők, kisiparosok, kereskedők nagy hányadánál termelő szervezet is.
A rokonság legáltalánosabb találkozási alkalmai az élet nagy fordulópontjaihoz kötődtek, melyek anyagi helyzettől függően, de mindig ünnepélyesen zajlottak le. A születést szinte azonnal követte a keresztelő, de az ünnepi ebéden csak a szűk család és a keresztszülők vettek részt. Annál szélesebb körben zajlottak a lakodalmaknak, amelyek egyben a család tekintélyének reprezentálására is szolgáltak, sokszor erőn felüli áldozatok árán.
Végül a temetésen erkölcsi kötelesség volt megjelenni, az elhunytnak végső tiszteletet adni, ez számított a rokonok, barátok, ismerősök legszélesebb körű találkozási alkalmának a temetést szerényebb, de ünnepélyes közös evés-ivás, a tor követte. Leginkább a temetési szokások változtak, de nem társadalmi rétegek szerint, hanem falu-város megosztottságban. Míg Békés megyében is a falvakban megmaradt a temetés tradicionális közösségi jellege, addig a városokban megkezdődött elidegenedése, vállalkozók vették át intézését, egyidejűleg a kórházi férőhelyek növekedése magával hozta, hogy mind kevesebben haltak meg otthonukban, a ravatalozás pedig kikerült a temetői épületbe.
Hagyományosan kiemelkedő rokonlátogató idő volt a három nagy egyházi ünnep: a karácsony, a húsvét, a pünkösd. Főként az ünnep második napja, amelynek nincs szakrális vonatkozása. Rokoni összejövetel napjának számított a katolikus templombúcsú és a többnapos országos vásár is. A látogatóba érkező rokonokat a házigazda megvendégelte és gondoskodott a szállásukról. Függetlenül a jeles rokonlátogatási alkalmaktól, legnagyobb sértés volt az ismerős vagy rokon nemes házát elkerülni, ha valaki éppen arra utazott. A nemesi házaknak illett mindig nyitva lenniük és a vendégfogadásra készen állniuk, amivel a vidéki élet unalma és elszigeteltsége ellen is védekeztek. Ez a fontos szempont sokban hozzájárult a névnapok kultuszának elevenségéhez. Névnapra nem hívtak vendéget, ellenben rokonnak, barátnak, ismerősnek illett elmennie köszönteni. A névnap máig tartó divatja valószínűleg a nemesi tradíciókból ered. A születésnapi megemlékezés Magyarországon csak a 20. század elejétől terjedt el szélesebb körben jellegzetesen polgári szokásként. A nemességnél, de a parasztságnál is igen népszerű vendéglátó nap volt a szőlővidékeken a szüret és általában a saját háztartás hús-zsír tartalékait biztosító disznótor.
A polgár a mindennapi életben jóval kevésbé igényelte a szertartásosságot, mint a nemes. A vendéglátás visszafogottságához hozzájárult magánéletének és lakásának zártabb jellege. A polgári családban vizitidőt vezettek be, ebédre, vacsorára, társasági alkalmakra hívták meg a vendégeket.
A társas élet színterei
A társas élet színterei a dualizmus korában változatos képet mutatnak. Elsősorban azok közül a cukrászdák, szállodák közül szeretnék néhányat a teljesség igénye nélkül bemutatni, amelyek a mai napig is üzemelnek, illetve az adott korban is szerepet játszottak Békés megyében.
Cukrászda
A férfiak körében népszerű kávéházak kiegészítőjeként is fölfoghatjuk a bécsi biedermeier jellegzetes szülöttjét, a cukrászdát, melyet a Gasztronómiai Lexikon így határoz meg. „Régi hagyományokra visszatekintő üzletforma. Jellegéből, a vendégkörből adódóan berendezése mindig finomabb, nőiesebb, mint az egyéb vendéglátóhelyeké. Elsősorban saját készítésű cukrászsüteményeit, fagylaltjait értékesítő hely, de kínál uzsonna italokat, üdítőket, minőségi likőröket, pezsgőt is."
Miután a 19. század első felében megnőtt a cukorfogyasztás, és divatba jöttek az édességek, elsősorban a hölgyek és gyermekes családok látogatták. Az 1850-es évek tekinthetők a cukrászipar gyermekéveinek, amikor még csak a nagyobb városokban létesültek cukrászdák, ezekben is főleg külföldi cukrászok dolgoztak, döntően német származásúak.
Békés megye és Gyula városának egyik nevezetessége a "Százéves Cukrászda", amely a város történetének beszédes tanúja. Gyula első cukrászdája 1840-ben nyitotta meg kapuit, jelentősen hozzájárulva a város társasági életének fellendüléséhez. Maga az épület az 1801. évi tűzvész után létesült. 1839-ig gyógyszertár működött benne. A cukrászdát 1840-ben alapította Salis András cukrászmester.
Salis András 1841-ben vette feleségül Reinhardt János német gyulai cipész lányát, akinek rokona, Reinhardt József 1854-ben átvette a cukrászdát. Reinhardt József 1887-ben bekövetkezett halála után özvegye, Kontúr Róza vezette tovább az üzletet 1900-ig. Segédje, Balaskó Béla 1900 és 1907 között vitte tovább a hagyományokat. Az ő segédje, Lázár János 1907 és 1924 között gondoskodott a Reinhardt Cukrászda hírnevéről, majd özvegye, Lázár Jánosné 1947-ig működtette tovább. Ekkor szintén segédjének, Jánosi Imrének adta át az üzletet, aki egészen 1984-ig vezette azt. Nem lévén leszármazottja, 74 éves korában eladta a városnak és azóta önkormányzati tulajdon. A cukrászda nevét 1952-ben változtatták Százéves Cukrászdára.
A ház copf és empir stílusú elemekkel épült, de magán viseli a korai klasszicista jegyeket is. A díszítő festések által meghatározott termekben korhű és eredeti biedermeier berendezési tárgyak láthatóak. 1840-ből maradt fenn a sarokterem fali polcállványzata a két aranyozott favázával és a fedeles cukorkásüvegekkel, valamint a régi edényeket őrző vitrines pult is. Mivel a cukrászda mindig is közösségi hely volt (a boltozatok közepén feltárt falképek töredékei bizonyítják) az 1984-1986 közötti helyreállítás során igyekeztek a reformkori hangulatot visszaidézni.
Az eredeti használati eszközökkel felszerelt cukrászműhelybe, amely ma cukrász múzeumként is üzemel, betekintést nyerhetünk a korabeli cukrászműhelyek készítményeibe, az ottani fogyasztásba.
Ebben a műhelyben, akárcsak a többi korabeliben, cukorkák különböző fajtáit, fagylaltot, parfét, teasüteményeket, kelt- és vajastésztákat készítettek. A múzeum-műhelyben fennmaradt ónformák tömege megőrizte a fagylalt-, parfé csendéletek nagy divatját.
Szállodák (a reformkortól 1945-ig)
A szálloda még ennek a legújabb kornak a kezdetén is főként átmeneti szállás volt, mely az utazó hosszabb vagy rövidebb idejű tartózkodásának lehetőségét biztosította. A kor szállodái elsősorban az átutazó kereskedők és polgárok kényelmét szolgálták, mai értelemben vett üdülésre nemigen használták őket. Ugyanakkor sok szállodát úgy alakítottak ki, hogy azokban báltermek is helyet kaptak, így a települések társasági életében fontos szerepet játszottak. A teljesség igény nélkül szeretnék bemutatni néhány békés megyei szállodát.
Több kisebb településen lehetett a megyében is szállást találni: Szeghalmon a Kutasi szálloda és a Vasúti szálloda, Dévaványán a Vadkacsa fogadó, Füzesgyarmaton a Hangya szálloda és a Központi szálloda, Gyomán a Vasúti vendéglő és szálló kínált szálláslehetőséget.
A közeli Békésen is volt már egy nagy vendégfogadó az 1830-as évek végén. A település központjában, 1885-ben építették fel a Magyar Király Szállodát, eklektikus stílusban. Az 1941-es szállodai névjegyzékben szerepel a nyolcszobás Békés Szálloda, a mindössze kétszobás Hungária szálloda, a négyszobás Otthon szálloda és a kétszobás Vasúti szálloda.
Gyulán a reformkori Korona fogadót, a millenniumi idején a 18 szobás Komló szállodát - amely az előkelőségek találkozóhelyeként ismerték -, a negyvenes évek elején pedig a Park szállodát említhetjük.
Szarvason a millenniumi ünnepségek alkalmából 1895-96 között szecessziós stílusban épült Árpád szállót kell kiemelnünk, amely Békés megye egyik legszebb szállóépülete. Nevét honfoglaló vezérünkről, Árpádról kapta. A szálló díszes épületét cifra homlokzat, csodálatos szépségű erkélyek és az épület sarkán lévő kisméretű torony teszi különlegessé. A szállóban kialakítottak egy impozáns méretű dísztermet is, melyet gazdag stukkódíszek és velencei tükrök ékesítenek. Ma is számos bál és esküvő csodás helyszínéül szolgál.
Tótkomlós szállodája, a Komló szálloda 1881-ben épült, a város központjában található, a település első emeletes épülete volt.
Battonyán a város főterén áll a hétszobás Korona szálló, amely neoreneszánsz stílusban épült emeletes épület. Eredetileg is szállás és vendéglátás céljára terveztek, 1885 óta fogad vendégeket. Dísztermének oldalfalait hatalmas tükrökkel borították, nagyterme pedig bálok és színi előadások tartására is alkalmas volt.
A békéscsabai Fiume Szálloda Sztraka Ernő városi főmérnök terve alapján 1867-68-ban, 123.000 forint költséggel épült föl. A neoklasszicista stílusú, egyemeletes épület földszintjén boltíves üzlethelységek is helyet kaptak. 1871-ben készült el a Nagyvárad-Fiume vasútvonal, amely Békéscsabát is érintette. Az új vasútvonal oly mértékben megnövelte a város jelentőségét, hogy 1870-ben a megnyitó ünnepségen az épületet a "Fiume" névre keresztelték. 1894-ben Ádám Gusztáv főmérnök (Sztraka hivatali utóda) átterveztette a földszintet és a homlokzatot. Wagner József csabai építési vállalkozó munkája nyomán nyerte el az épület mai, koraeklektikus stílusú műemlék jellegét.
A fürdőjéről ismert Orosházán a reformkort követő időszakban felépült néhány szálloda, amelyek közül a legnagyobb a 30 szobás Alföld szálloda, de nyolc szobája van a Korona fogadónak és a Vasúti szálloda is rendelkezik 12 szobával. Orosháza-Gyopárosfürdőn üzemelt a Községi szálloda 55 szobával, a Pannónia szálloda 14 szobával és a Jankó Vasúti szálloda 16 szobával.
Egy kis fürdőtörténet: Gyopárosfürdő, az „Alföld Gyöngye"
Gyopárosfürdő több mint 140 éves múltra tekinthet vissza. A fürdőélet alapjait a 2,5 km hosszú, észak-déli irányú, keskenyen induló, középen kiszélesedő, majd ismét elkeskenyedő szikes tó képezte. A tó közvetlen partján egy településrész már korábban is lakott volt: ez Orosháza-Gyopárhalma, melyet a feljegyzések szerint 1846-ban alapítottak. „Orosháza helység közelében van a Gyopárnak nevezett tócsa, inkább csak nádas mocsár; ebben fürdeni szoktak" - írja Gyopárosról Hunfalvy János A magyar birodalom földrajzában, 1886-ban.
A tó köré épült település és a környék lakói először a tó vizét kenderáztatásra, ló fürösztés céljára használták. A Gyopárosi tó egyre kedveltebb fürdőhellyé vált, és a víz gyógyhatását is hamar felismerték. Az ott megforduló fürdőzők már az 1860-as évek vége fele tapasztalták a víz gyógyító hatását. A fürdő dr. László Eleknek köszönheti létét, aki 1869-től 1896-ig volt a község orvosa. A derék orvos az Orosháza közegészségi viszonyai 1869-től 1896-ig című művében részletesen megörökíti az utókor számára a fürdő első éveit. 1869-ben fedezte fel Dr. László Elek, hogy a Gyopárosi tóhoz a környékről emberek érkeznek. A tóban megfürödve a tó iszapjával, s napon sütkérezve, pár napot a környező tanyákban töltve sokkal jobb egészségben távoznak. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a tó vizében gyógyító anyag van. Kérést intézett az akkori községi elöljárósághoz, hogy egy évre bocsássák rendelkezésére a tavat gyógyítási kísérlet céljára. Megvizsgálta a tó vizét, felismerte a nagy sótartalmát, feltételezte gyógyhatását és népfürdő létesítését javasolta. Kezdeményezésére 1869-ben társadalmi összefogással megépült a kezdetleges fürdő. A tónak nincs forrása, medrét az összegyűlő eső- és talajvíz tölti fel, amely a meder sziksó tartalmát táplálja.
A kedvező gyógyhatás, a település bővülése megkövetelte a névváltoztatást, így 1870-től Gyopárhalmából, Gyopárosfürdő lett. A gyógyító funkciót sejtető elnevezés ellenére a tó gyógyfürdővé nyilvánítását a község képviselő-testülete nem szavazta meg, így a gyógyulni vágyó betegek fürdőkezelése mellett a tó nagy része kenderáztató maradt.
Ennek ellenére a tó körül egyre több „vetkőző-kabin" épült és 1883-ban megnyílt az infrastruktúrát jelentő „Simon féle vendéglő". A tó gyógykezelés céljából történő látogatottsága egyre jobban fellendült, s ehhez hozzájárult a tó vízének igen kedvező eredményt nyújtó vegyelemzése, és ez már minden ellenvéleményt elnyomott, a korábbi ellenzők már nem tudták meggátolni a tó gyógyfürdő jellegének elismerését.
A feltételezett gyógyító hatást hamarosan Kiss Ferenc szeghalmi gyógyszerész 1870-ben és 1885-ben végzett vegyelemzései támasztották alá. A tó vizét felküldték az Országos Vegyelemző Intézethez is szakvéleményezésre 1886-ban, dr. Lengyel Béla egyetemi tanár vegyelemezte minőségileg a gyopárosi vizet, s vizsgálatának eredményéről azt nyilatkozta, hogy a vegyelemzések alapján a Gyopáros tó a Palicsi tóval, a konyári s nyíregyházi Sóstóval, sőt részben a Fertőtóval hasonlítható össze, amelyeket azonban felülmúl erőssége, illetőleg szilárd alkatrészeinek mennyisége által.
1906 nevezetes dátum Gyopáros életében. Beindult az Orosháza-Szentes vasútvonal, amely érintette Gyopárost is. Ez lehetővé tette az Orosháza-Gyopáros különjáratot. 1908-ban a község a már fás ligetben ártézi kutat fúratott. 1909-ben, tehát a következő évben "fiókpostát" nyitottak Gyopároson. Beindult a fürdőorvosi szolgálat, amely a fürdő közegészségügyi követelményeire nagy gondot fordított. A tó körüli építkezés a század elején indult rohamos fejlődésnek.
1910-ben cölöpökön álló kabinsor, egy év múlva vendéglő, szálloda, majd kádas fürdő épült a tó gyógyhatású vizének kihasználására. A századforduló változásai: Orosháza község vezetői mintha többet törődnének dr. László „csodatavával". Építkezni kívánnak, a községi mérnöki irodában tervrajzok születnek. A megyei levéltár őrzi ezeket, melyek közül az első 1910. május 20-án készült el és „Gyopárosfürdő tervé"-t, a „czölöpös" kabinsorok műszaki rajzait tartalmazza az előírt nézetekben, 1:50 méretarányban.
A gyopárosi vendéglő tervét 1906-ban készítette el Jávorcsík és Dénes nevű tervező, 1911-ből való a fürdő bővítési terve (kabinsorok és kádfürdő), 1912-ből a gyopárosi községi szálloda terve, Szél István mérnök munkája, és 1925-ből a víztorony terve, szintén Szél István mérnök rajzai szerint. Ebben az időszakban, az 1920-as évektől kezdődően Orosháza elöljárósága mind erőteljesebben érdeklődik Gyopáros fürdő iránt.
1925-től a fejlődés újabb lendületet vett, a tó északi partján megkezdődött az úgynevezett "Hősök Ligete" telepítése, a területre szebbnél szebb fákat, bokrokat ültettek. A tó déli partján szép üdülőket, "villákat" építettek. A gyógyfürdő megnevezést 1925-ben engedélyezték, öt év múlva már gyógyszertárat, postát, cukrászdát, vendéglőt és öt szállodát találunk itt. A 40 kádas fürdőben orvosi ellátást kaptak a betegek.
1939-től a fürdő katonai elszállásoló hely lett, és az épületek 1945-ig szinte teljesen tönkrementek. Csak az ötvenes évek végén kezdett feléledni a gyopárosi fürdőkultúra, majd a hatvanas évektől vett erőteljes lendületet az újjáépítés és fejlesztés, amely a mai napig is tart.
IRODALOM
A Hónap. Kulturális Havilap, 2007. november-december. Főszerkesztő: Fülöp Béla.
Fülöp Béla: Orosháza és környéke. Orosháza, 1995.
Fülöp Béla: Gyopárosfürdő (fürdőtörténet, emlékek, nyaralási lehetőségek). Orosháza, 1998.
Gyula - Százéves Cukrászda. Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára 290. sz.
Magyar művelődéstörténet. Szerkesztette: Kósa László. Budapest, 1998.
Magyarország története. Főszerkesztő: Romsics Ignác. Budapest, 2007.
Rubovszky András-Szigeti Andor-Walkó Miklós: A magyar vendéglátás és turizmus újkori története. Budapest, 2009.
Somi Éva: Aranypor - a Békés megyei irodalom kézikönyve. Békéscsaba, 2007.
Tanulmányok a kétszázötven éves Orosháza és vidéke történetéről. Szerk.: Hévvizi Sándor-Szabó Ferenc). Orosháza, 1995.
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
