„Budapest-Turin-Páris" - utazás az 1889-es világkiállításra
A külföldi utazások lehetősége az 1880-as években nyílt meg a magyar társadalom szélesebb rétegei előtt. Míg korábban a világ megismerését, a regenerálódást célzó utazások az arisztokraták és más, kimondottan vagyonos csoportok kiváltsága volt, az 1880-as évektől mind többen ültek fel a kényelmes vonatokra, hogy meglátogassák közelebbi vagy távolabbi országok nevezetes látnivalóit. A fürdők és más üdülőhelyek mellett vonzó célpontnak számítottak a folyamatos sajtófigyelemmel kísért nagy rendezvények. Először Európában, majd a tengerentúlon is a legnagyobb érdeklődést kiváltós események közé kerültek az 1851-től megrendezett világkiállítások. Az 1873-as bécsi világkiállítást a kiállítóknak és látogatóknak Magyarországról is viszonylag könnyű volt elérni.
A kiállításokat rendező városok mindegyike arra törekedett, hogy az előzőeknél is látványosabb külsőségeket teremtsenek, és különleges rendezvények egész sorával rukkoljanak ki. 1889-ben Párizs adott otthont a nyolcadik világkiállításnak: a város és vele egész Franciaország a világkiállítással ünnepelte az 1789-es forradalom 100. évfordulóját. A kiállítás legfőbb látványossága Gustav Eiffel 300 méter magas acélszerkezetű tornya volt. Hírverésben nem volt hiány, a figyelemfelkeltésben része volt annak is, hogy a monarchiák többsége - nem akarván egy köztársaság megszületését ünnepelni - hivatalosan nem képviseltette magát, és a távolmaradást élénk sajtópolémia kísérte. Kiállítóik magánemberként, saját jó hírük gyarapítása végett jelentek meg a kiállításon.
Az 1889-es világkiállítás - Párizs immár negyedszer adott otthont a nagyszabású rendezvénynek - Magyarországon nagy érdeklődést váltott ki. A sajtó folyamatos figyelemmel kísérte az előkészületeket, s ekkor már léteztek sok száz fős utazások megszervezésére és lebonyolítására alkalmas szervezetek is. 1889 nyarán több különvonat is elindultak a francia főváros felé. E párizsi utazások egyikét a dualizmus időszakában lezajlott legkülönlegesebb és legnagyobb sajtóvisszhanggal kísért utazásnak tekinthetjük. Írásomban ennek az utazásnak a legfontosabb eseményeit szeretném felidézni, a nyomtatott források és a kiváló Békés-Bihar megyei történész, Márki Sándor egykorú naplója alapján.
Az utazás megszervezése
A mintegy 850 személy részvételével lezajlott utazás szervezését az Írók és Művészek Társasága vállalta magára. Az irodalomtörténészek által viszonylag csekély figyelemre méltatott egyesület 1873-ban alakult meg Magyar Írók és Művészek Társasága néven. Tagjai között írókat, színészeket, képzőművészeket és zenészeket egyaránt találunk. A társaság hivatalos céljának az írók és más művészek közötti szorosabb kapcsolat s az állandó kommunikáció biztosítását tekintette. Az egyesület a valóságban erőteljesen támogatta az 1848-49-es elkötelezettségű művészeket a konzervatívabb szemléletű Kisfaludy Társaság tagjaival szemben.
Az Írók és Művészek Társasága rendszeresen szervezett előadói esteket, felolvasásokat; az irodalmi és zenei estélyek egy részét vidéki kirándulásokkal egybekötve rendezték meg. A kirándulásokat kezdetben az ország szép vidékeire szervezték, s ezeken az utazásokon részt vettek az írók és művészek családtagjai is. A hazai kirándulások sikerén felbuzdulva az 1880-as évek első felében már külföldre is szerveztek népes utazásokat. 1882-ben Belgrád és Turnu-Severin érintésével az Al-Dunán jártak, majd a következő évben 146-an különvonattal Párizsba indultak. Az írók és művészek párizsi utazása önmagában is sajtófigyelmet kiváltó esemény lett volna, de a szervezők gondoskodtak arról, hogy a figyelem még nagyobb legyen: Velencén és Torinón keresztül utaztak, s Torinóban meglátogatták Kossuth Lajost. Kossuth három csoportban fogadta látogatóit és este még egy fogadást is adott tiszteletükre. Párizsba sem csupán a francia főváros különleges látványosságai miatt utaztak a társaság tagjai. Az írók és művészek között jó néhányan emigránsként megfordultak Párizsban és jó francia kapcsolatokkal rendelkeztek. Az utazók első számú reprezentánsa, Pulszky Ferenc a Kossuth-emigráció fontos személyisége volt. E jó kapcsolatoknak köszönhetően fogadta a magyarokat Victor Hugo, közös vacsora keretében találkoztak francia írókkal és művészekkel, valamint a Figaro újságíróival, sőt a küldöttség 15 tagját még a köztársasági elnök július 14-i ünnepi fogadására is meghívták.
A társaság gondosan ápolta a francia kapcsolatot, a viszontlátogatás alkalmával járt Budapesten Léon Delibes, Jules Massenet és a híres mérnök, Ferdinand Lesseps. Az Írók és Művészek társaságának igazgatója, Hentaller Lajos 1886-ban megkapta a francia akadémia rendjelét. Ez a tevékeny kapcsolatépítés a formálódó politikai és katonai szövetségépítéssel ellenkező irányban haladt.
1889-ben, a párizsi világkiállítást megelőzően az Írók és Művészek Társaságának szervezésben már jártas vezetői minden korábbinál nagyobb vállalkozásba fogtak. Olyan párizsi utazást akartak szervezni, amely mind a résztvevők létszámát, mind a program gazdagságát illetően felülmúl az előzőeket. A szervezők a Magyar kir. Államvasutak menetjegyirodájával való egyeztetés után különvonatokkal történő utazásra verbuválta a részvevőket. A programot hirdették fővárosi és vidéki lapokban is. Az utazás július 2-án kezdődött s a résztvevők a forradalom emléknapját követően július 15-én indultak haza. Ám voltak, akik a „Budapest-Turin-Páris" útvonalat kiegészítették, és Párizsból július 15-én Londonba indultak. Ők Párizs újabb érintésével Svájcon és Ausztrián keresztül utazva július 25-én érkeztek haza. A programnak a párizsi világkiállítás mellett volt egy másik nagy vonzerőt jelentő része: mint 1883-ban, most is Torino érintésével utaztak, ráadásul a szervezők ezúttal nem elégedtek meg azzal, hogy meglátogatják Kossuthot. A 87 éves Kossuth vállalkozott arra, hogy a népesnek ígérkező társaságnak adott vacsorán nagy beszédet mond. Az utazás szervezését a mára már elfeledett újságíró, Dolinay Gyula, az Írók és Művészek Társaságának titkára irányította. A Kossuth részvételével zajló torinói programok szervezője pedig Helfy Ignác képviselő, Kossuth személyes barátja volt. A „Turin-Páris" út iránt nagy érdeklődés mutatkozott; egyik forrásunk szerint 853-an jelentkeztek, a másik szerint 845-en vettek részt rajta. Kossuth Lajos beszédét - a szöveget publikáló kötet szerkesztői szerint - 845-en hallgatták végig.
Más csoportok is meglátogatták a világkiállítást: július 2-án az írók társaságának csoportja mellett útnak indult egy 450 fős kompánia. A 450 utazó közül 100-an a fővárosi iparos kör tagjai voltak, a többség - a Vasárnapi Újság szerint - a földbirtokosok, tanárok, bírák és kereskedők közül került ki. Ők Svájcon keresztül, a legrövidebb utat választották. Augusztusban és szeptemberben egy-egy újabb társaság készülődött Párizsba. Ebben az időben Svájcon vagy Németországon keresztül már igen gyorsan el lehetett jutni Párizsba. Aki nagyon sietett - és nem kellett az útiköltséggel különösebben takarékoskodnia -, az felülhetett Budapesten délután 14 óra 20 perckor a Bécsbe induló gyorsvonatra, 19 órára Bécsbe ért, onnan 20. 15-kor indult tovább az a vonat, amellyel átszállás nélkül lehetett Párizsba utazni. Ez a vonat az utazás harmadik napján reggel, 6 óra 34 perckor érkezett meg a francia fővárosba. A másodosztály kényelmesebb fülkéit választó utazó az oda-vissza útért 115 forintot fizetett, aki megelégedett a harmadosztállyal, annak 90 forintjába került a jegy. A különvonatok másodosztályt választó utasának - nyolc napi ellátással és szállással együtt - 145 forintjába került a nem mindennapi utazás. Hogy ez sok volt vagy kevés, azt a korabeli jövedelmekkel összevetve ítélhetjük meg. Az utazást naplójában megörökítő Márki Sándor ebben az időben budapesti középiskolai tanárként, a lakáspénzzel együtt, évente 2000 forintot keresett. Évi tanári keresetének 7,3%-át tette ki a nyolcnapos út költsége. Az Alsó-Körösi Ármentesítő Társaság beosztott mérnöke lakbértámogatással és úti általánnyal együtt évi 2200 forintot keresett. Azaz a jobban fizetett tisztviselői-tanári kategóriában elvileg egy ilyen párizsi utazás elérhető volt. A valóságban azért inkább az engedhette meg magának, akinek az említetthez hasonló évi fizetése mellett más jövedelme is volt. Márki feljegyzéseiből tudjuk, hogy külön munkákkal, szerzői honoráriummal, örökséggel 1888/89-ben és 1889/90-ben is megduplázta tanári jövedelmét. A 450 és 850 fős különvonatok arra utalnak, hogy az efféle utazások bizonyos közép- és felső-középosztályi körökben már természetesnek számítottak.
Az Írók és Művészek Társasága által szervezett utazás egészen nagyszabásúnak számított: a mintegy 850 fő két különvonatot töltött meg. E tömeg és Kossuth Lajos találkozása politikai súllyal bírt. Ráadásul 1889-ben Kossuth forma szerint is elvesztette magyar állampolgárságát. Ebben az esztendőben járt le az a tízéves határidő, amely alatt minden külföldön élő magyarnak valamely osztrák-magyar hatóságnál jelentkeznie kellett, hogy nyilatkozzon honosságának megtartásáról. A nyilatkozat az uralkodó iránti hűségeskü letételét jelentette, ezt természetesen Kossuth nem tette meg. Az utazásnak diplomáciai súlya is volt, hiszen a magyarokat Franciaországban hivatalosan fogadták. A nagy sajtófigyelemmel kísért utazás, a hivatalos rendezvények az érvényes szövetségi rendszerekkel szembeni a magyar- francia kapcsolatépítést szolgálták.
Kossuth Lajosnál Turinban
Az Írók és Művészek Társasága által szervezett utazás résztvevői közül 245-en budapestiek voltak, a többiek az ország különböző részeiből érkeztek. Nők és férfiak egyaránt részt vettek az utazáson, a lapok szerint az utazók egyharmada volt nő. A két különvonat július 2-án délután indult el. A rengeteg embert 34, egyenként 25 fős csoportba osztották, 400-an az első, 450-en a második hosszú szerelvényen helyezkedtek el. Márki Sándor naplójában leírta, hogy egy fülkében hatan kaptak helyet. Ő egy kúriai bíró, két táblai bíró, egy törvényszéki jegyző, valamint kollégája és barátja, Szádeczky Lajos történész társaságában utazott. Július 3-án Carmontnál lépték át a magyar-olasz határt, délután érkeztek meg Velencébe. Az utazók között lévő Orbán Balázs gondoskodott arról, hogy a Szent Márk-templom és a dózse-palota már hajnalban nyitva legyen, s a magyarok más velencei látnivalókkal együtt megnézhessék ezeket. Márki naplójából az derül ki, hogy ő és szűkebb társasága nagy érdeklődéssel igyekezett minél több nevezetességet megtekinteni. A korabeli sajtóbeszámolók szerint a többség ugyancsak így tett, a hazai lapok részletesen követték az utat, sőt a Vasárnapi Újság amolyan kalauzként pontról pontra leírta, mi mindent láthatnak az utazók. Az érdekes beszámolók bizonyára kedvcsináló példaként szolgáltak mások számára is. 4-én továbbindultak Milánóba, ahol csupán egy rövid városnézésre jutott idő, mert a szerelvények zakatoltak tovább, és este megérkeztek Torinóba, ahol is nagy éljenzés fogadta a magyarokat.
Július 5-e teljes egészében Kossuth Lajosé volt. A hazai lapok nem csupán a nap eseményeiről számoltak be aprólékos részletességgel, hanem mindenről, ami Kossuthtal kapcsolatba hozható volt. A Vasárnapi Újság július 7-i száma többoldalas, képekkel illusztrált cikkben írta le Kossuth otthonát. A cikk képei Kossuth hálószobáját, dolgozószobáját, növénygyűjteményét is bemutatták. Maga a szöveg is fényképszerűen mutatta be a Via degli Millén lévő lakást; aki a cikket elolvasta, megismerhetett olyan, amúgy politikai tartalmat is hordozó apró információt is, hogy a lakás gazdája dolgozószobájában egy külön kis asztalon tartja az angol munkásoktól kapott Shakespeare-összest.
A magyarokkal való találkozásra délután került sor. Az egyes szcenáriók sajtóbeli leírásait tekinthetjük kultuszt bemutató s egyúttal tápláló dokumentumoknak, ugyanakkor a személyes feljegyzések azt mutatják, Kossuth bámulatos érzelmi hatást tudott kiváltani. Márki Sándor azon szerencsések közé tartozott, akiket Kossuth lakásán fogadott. A már ekkor is neves történésznek számító Márki a következőképpen írta le a találkozást: „Leírhatatlan jelenetek következtek; s a galambősz Kossuth bámulatos fényű szemeiben s a mieinkben egyszerre csillantak meg a meghatottság könnyei. Vén emberek elfogódva csókolták meg kezeit. Mindegyikkel váltott néhány szót. Magamat bemutatva mondtam, hogy mint tanár, fő kötelességemnek tartanom ébren tartani növendékeim közt a hazaszeretetnek azon érzetét, mellyel elválaszthatatlanul összeforrt az ő neve.
»Tegye azt - mondá. Szentebb feladatot nem teljesíthet hazája iránt, mintha a hazaszeretet érzetét csepegteti növendékeinek szívébe.«
A többinek példájára, de patriarchális alakja által is késztetve kezet akartam neki csókolni. Kissé vonakodott. »Kit az egész ország a maga apjának nevez, nem utasíthatja el magától a tisztelet ezen csekély jelét.« Megszorította kezemet, én megcsókoltam az ő kezét, s úgy éreztem magamat. mint 28 évvel ezelőtt a bérmáláskor: a hitben megerősödve."
E szavakat szerzője nem a nyilvánosságnak szánta. Márki nemcsak naplójában őrizte meg a pillanat emlékét: Szekfű Gyula Száműzött Rákóczi című könyvének vitájában - ahol a történészi szakszerűség szószólói és a nemzeti mítoszok védelmezői csaptak össze - Márki 25 évvel később éppen ezeket a szavakat idézte. Azaz, idős korában, egy számára nehezen feloldható dilemmán töprengve a Kossuthtól hallott mondat jutott eszébe: én még éreztem „egy bujdosónak, Rákóczi után a legnagyobbnak, áldókezét a fejemen s hallottam azt az intelmét, hogy a hazánk iránt nem teljesíthetek szentebb kötelességet, mint ha a hazaszeretet érzetét csepegtetem olvasóim, tanítványaim szívébe."
Délután egy gondosan feldíszített - pár évvel korábban képzőművészeti kiállítóhelyként használt - csarnokba gyűltek össze a magyarok közös vacsorára és Kossuth alkalmi beszédének meghallgatására. Kossuth a harmadik fogás után állt fel és elmondott egy másfél órás nagy beszédet. Ez volt Kossuth utolsó nagy nyilvánosság előtt elmondott beszéde, a szöveg olvasható Kossuth Lajos válogatott munkáiban. Anélkül, hogy a terjedelmes beszédet elemeznénk, megállapíthatjuk, hogy Kossuth 87 évesen is kitűnő szónoknak bizonyult: a racionális érvelést összekapcsolta az érzelmek megragadásával. Nagy történeti íveket vázolt fel, úgy hogy a történeti folyamatok bemutatása szilárdan alátámasztotta a maga politikai mondanivalóját. A beszéd elején hangsúlyozta, hogy látogatóit csupán a világkiállítás iránti érdeklődés köti össze, politikai nézeteik nem azonosak. Ezért - mint mondotta - nem is szónoklatot kíván tartani, hanem csupán gondolatait kívánja elmondani „társalgási modorban". Ezt követően felvázolta a nemzet előrehaladását célzó, reformkorban kibontakozott történeti folyamatokat, majd a jelen politikai helyzet igen pontos kritikáját adta. Negatív fordulópontként - anélkül, hogy túl konkrétan emlegette volna - a kiegyezést jelölte meg. Rendre egymás mellé állította a reformkorban és 1848-ban megfogalmazott és az akkori eseményekből következő célokat és a célokhoz képest halovány valóságot. Ugyanakkor többször is hangsúlyozta, hogy a célok feladása - a kiegyezés - nem jelenti a célok egyszer és mindenkorra való elvesztését is. A múlt és a jelen folyamataiban mindig elhelyezte önmagát - visszafogottan, de nem is álszerényen. Hatásosan élt a hallgatóság egyes csoportjainak, például a jelen levő nőknek a megszólításával, és végezetül sikerült a politikai szempontból valóban heterogén társaságot rövid időre egyetlen érzelmi közösségbe forrasztania.
A Vasárnapi Újság részletesen, a Kossuthoz kapcsolódó toposzokat idézve, számolt be a beszédről. „A próféták, az apostolok beszélhettek így, magukkal ragadva a lelkeket, és kényük-kedvök szerint játszva ennyi szívvel, végig éreztetve azokkal az érzelmek és indulatok egész nagy regiszterét." A szöveg bombasztikus, ugyanakkor Márki naplóbejegyzéséből is az derül ki, hogy Kossuth még ekkor is mesterien beszélt, s valóban ura volt az érzelmek minden regiszterének. Zárásként nagy közös fénykép készült, majd következtek a tiszteletadás akkor bevett - mondhatni sablonos - formái. Kossuth kocsijából kifogták a lovakat, ő azonban, anélkül, hogy kommentálta volna a gesztust, átült egy másik kocsiba és elrobogott.
Párizs - világkiállítás
Július 6-án délután az utazók ragyogóan szép, tiszta időben indultak el Párizs felé. A Kossuthtal való találkozás hatása jó darabig kísérte az utazókat, emellett előző napi beszéde, amelyben tisztelgő gesztusokat tett Franciaország iránt, növelte a magyarok iránti jó indulatot. A francia lapok beszámoltak Kossuth beszédének francia géniuszt magasztaló részleteiről és a kiállítás nagyszerűségét dicsérő passzusairól. Július 7-én Dijonba érkeztek a különvonatok, itt helybeliek sokasága és a polgármester is köszöntötte a magyarokat. Ide már eléjük mentek a Párizsban élő magyarok képviselői is, a ma is ismert emberek közül például Rippl-Rónai József. Rövid városnézés után indultak is tovább, másnap délután négy óra körül érkeztek meg a főváros lyoni pályaudvarára.
Párizsban nagy fogadtatásban volt részük a magyaroknak: a pályaudvaron ott voltak a francia szellemi élet azon képviselői, akik korábban jártak Magyarországon, a budapesti kiállításon. Így a fogadóbizottság tagjai között volt Delibes, Massenet, Ferdinand Lesseps és Ratisbonne, a nemzetközi írószervezet vezetője. Mellettük Párizs városi részéről két tanácsos is megjelent, egyikük meg is hívta valamennyi magyart a párizsi városházára, ünnepi fogadásra. A Lesseps mérnök, Ratisbonne, valamint az egyik város tanácsos által elmondott, „vive la Hongrie" kiáltásokkal kísért beszédekre Helfy Ignác képviselő, az ellenzéki Függetlenségi Párt tagja válaszolt. A válaszbeszédben benne volt az az üzenet, amelyet a küldöttség politikus tagjai újra és újra elmondtak: Nyolcszázötvenen vagyunk összesen, képviselve társadalmunk összes osztályait, rang, faj és valláskülönbség nélkül, kik eljöttünk, hogy tanúi legyünk a francia munka és szellem expanzivitásának, és hogy önökkel együtt megünnepeljük az 1789-i forradalom százados évfordulójának ünnepét, amelynek visszhangja elhatott hozzánk is." Helfy kiemelte, hogy Kossuth áldását hozza, majd a a következőképpen fejezte be beszédét: „Franciaországgal szemben Magyarországnak csak egy politikája van, és ez a szív politikája."
Több hivatalos rendezvényre is sor került. Július 11-én a párizsi városházán a város vezetői hivatalosan fogadták, majd megvendégelték a magyarokat. Ugyanaznap díszelőadást rendeztek tiszteletükre az Operában. A következő nap, vagyis péntek éjjel a párizsi írók és művészek társasága éjjeli ünnepélyre egy elegánsan kivilágított szép parkba invitálta a magyarokat. A rendezvények közül kiemelkedett a városházi fogadás. A hivatalos rendezvény súlyát emelte az, hogy nagy tömeg lepte el a városháza előtti teret, és éljenezték a magyarokat. A községtanács elnöke köszöntőjében utalt Kossuth beszédére, majd kiemelte, hogy a magyarok párizsi látogatása bizonyság arra, hogy mindkét nemzet ragaszkodik a nagy forradalom eszméihez. Utalt az 1848-as párizsi és pesti forradalom párhuzamaira, kiemelve hogy a teremben összefűzött francia és magyar zászlók a két nemzet testvériségét jelképezik. Ismét Helfy Ignác válaszolt, a pályaudvari köszöntőjéhez hasonló gondolatokkal: „A politika nem érinti rokonérzésünket. A francia kiállítás, mely az egész világé, főleg a demokrácia a munkaszeretet és a rend ünnepe. Nincs hivatalos küldetésünk, de hazánk érzelmeit hozzuk, mondván: »Vive la France!«" Minden, a politika nyelvét értő hallgató világosan érthette Helfy szavait: a hivatalos magyar politika más úton jár, de szeretnék ezt ellensúlyozni, és amolyan társadalmi diplomáciával más kapcsolatmezőket megnyitni. Kölcsönös gesztusok következte, a köztársasági gárda eljátszotta a Rákóczi-indulót, a magyar cigányzenekar a Marseillaise-t. A hatás nem maradt el. „Rogytig éljeneztünk, mintha szó sem volna orosz-francia szövetségről" - kommentálta az eseményeket Márki Sándor bizonyos szkepszissel. A fogadás a források egybehangzó leírása szerint egészen nagyszabású vendéglátásba torkollott. Folyt a franca pezsgő, Márkit kommentárja rögzített egy-két olyan mozzanatot is, amelyek a lekes újságcikkek beszámolóiból kimaradt: „A karaván az asztaloknak rohant, s ételek és pezsgők közt oly pusztítást vitt véghez, mintha már napok óta nem evett volna. Valóban nem mindnek jutott eszébe, hogy reprezentálnia kellene, s később, midőn a fényes szalonban sétálgattunk, s Fehér Poldi csárdásokat kezdett húzni, egyik-másik nagyon is őszintén tárta fel belsejét a városház folyosói előtt."
A szervezett közös rendezvények közül még egy emelkedett ki, a magyarok meglátogatták Victor Hugo sírját a Panteonban. Itt is francia és magyar nyelvű beszédek hangzottak el és elmondták Bartók Lajos alkalmi költeményét. A beszédekben és a versben is a magyar és a francia történelem közötti párhuzamokat, főként a forradalmi hagyományokat emelték ki a megszólalók. A hivatalos rendezvények mellett a magyar utazók nagy figyelmet szenteltek a kiállításnak és a főváros látnivalóinak. Az újságcikkekből és Márki Sándor naplójából is az derül ki, hogy a magyar látogatók kimondottan nagy érdeklődéssel fordultak a sok látnivaló felé. Nagy hatást tett a látogatókra a hatalmas Gépcsarnok, amely építésénél is forradalmian új technológiát használtak, például 115 méteres távolságot áthidaló tetőelemeket építettek be. A látogatók villanymotorral működtetett tíz méter magas erkélyről tekinthettek szét a hatalmas kiállító teremben. Természetesen sok érdeklődőt vonzottak a gyarmati pavilonok is. A hazai sajtó, különösen a Vasárnapi Újság nagy figyelmet szentelt a kiállításnak, terjedelmes, képekkel illusztrált cikkekben mutatták be az érdekességeket. S nemcsak a kiállításról, hanem Párizsról is sok szó esett. A Vasárnapi Újság cikkeiben várostörténettel kiegészített leírásokat találtak az olvasók a francia főváros nevezetes épületeiről, tereiről és intézményeiről, a városi forgalom megoldásáról. A magyar látogatókat megragadta a frissen létrehozott parkok és zöld területek látványa. Olyan hétköznapi dolgokról is beszámoltak a lapok, mint hogy milyen szállodában vannak elhelyezve az utazók, minek mennyi az ára. Az írások szerzői szinte kivétel nélkül nagy respektussal, olykor csodálattal mutatták be az európai fővárosok sorából kiemelkedő Párizst.
A forradalom évfordulójának esős napját még Párizsban töltötték a magyarok, majd egy részük indult haza, mások London felé vette az irányt. A Londonból Franciaországon, Svájcon, Ausztrián keresztül hazatérő nagy utazók július 25-én, mintegy 5000 kilométer utazás után tértek haza. Márki naplójegyzetei szerint az útnak ez a második fele is az előzőhöz hasonlóan sok élményt adott, de ez az utazás már inkább az éppen elterjedő turista utak közé tartozott.
*
A 850 fős párizsi utazás a magyar turisztika történetében különleges fejezet. Az utazás tovább táplálta az ebben az időben amúgy is magasan lobogó Kossuth-kultuszt, a szervezők francia kapcsolatokat erősítő diplomáciai törekvései azonban nem értek célt. Magyarország külpolitikáját nem az ellenzék, hanem a kormány irányította, és ekkor már javában formálódott egy más irányú szövetségi rendszer. Volt azonban az utazásnak más eredménye: mintát adott és kedvet csinált szélesebb rétegek számára az európai utazásokhoz. Másrészt megerősödött a magyar művészvilág Párizs iránti figyelme, az írók, színészek és képzőművészek közül sokan szereztek személyes élményeket, sőt a rendezvények közvetlen kapcsolatteremtésre is alkalmat adtak. Hogy az Adynál oly erőteljesen megjelenő Párizs-képet az olvasói a magukénak érezték, abban része volt a fentiekben leírt közvetlen, illetve közvetett élményeknek is.
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
