Ughy Szabina
A látás öröme
Szabó T. Anna: Villany
Kezdjük elölről, mondjuk, a haláltól, az egy viszonylag biztos pont. Nagyjából ott fejeződött be Szabó T. Anna legutóbbi kötete, a 2006-ban megjelent Elhagy, amelyben az emberélet legfőbb pontjait követtük végig a születéstől az elmúlásig. De hány halál van az ember életében, és hány újrakezdés? Egyáltalán, lehet-e újrakezdeni vagy csak körbe-körbe forogni? A Villany legfőbb kérdése most már nem az, hogy hova fut ki az egész, mi lesz a testtel, tudjuk ezt jól, hanem hogy addig mit lehet kezdeni önmagunkkal.
Összehasonlítva a kilenc fejezetből álló kötet szerkezetét az ugyancsak kilenc részből álló Elhaggyal, szembetűnő, hogy az új kötet nem olyan világos, lineáris vonalon halad. A Villany sokkal inkább csak két elvontabb erő, a sötétség és világosság ritmusában lüktet. A fejezetek témájukban nem különülnek el élesen, és nem is épülnek olyan tisztán kivehetően egymásra, mint az előző kötetben, bár természetesen így is van íve, kezdő- és végpontja a szerkezetnek.
A Holdfogyatkozás című nyitóvers a kötet fő problémakörét, fény és árnyék viszonyát ábrázolja, amelyből, látszólag, a sötétség kerül ki győztesen, de erre az időtlen kérdésre a későbbi versekben természetesen jóval összetettebb választ kapunk. Addig is a végesség, azaz a halál tapasztalata az, amely megadja a kötet keserédes, szinte már komor alaphangulatát, s gyakorlatilag mindvégig megmarad, még akkor is, amikor később például a gyermekekről olvasunk. Annyit azért előrebocsátok, hogy a kötet mégsem az enyészetről szól, sokkal inkább az életről, de a haláltudat árnyékában: „Még ég a villany, még lélegzem, élek" (Villany).
Az első fejezet (Ördögtrilla) verseiben leginkább határhelyzetekkel találkozunk, gondolok például a Tóth Krisztinának ajánlott Majdnem című versre vagy a 00:00-ra. Jól bejáratott, mondhatni, kissé elkoptatott toposzokkal dolgozik a költő, így például a tükörrel, vízzel, éjféllel, holddal, persze a Szabó T. Anná-s mesteri formakezeléssel és finomsággal. Az egymással dualisztikus viszonyban lévő motívumok közül a fény modern inkarnációja, a villanyfény, azaz „a lélek izzószála" kerül a központba, amely mellett Isten jó szándékú pusztítóként jelenik meg. A feloldozás, a megváltás elmarad, helyét a magány, a „virrasztók tudása", ezzel együtt pedig az újrakezdés kötelessége veszi át: „újra újra újra újra / bújsz gyökérbe bújsz a kőbe / tekeredsz a forgószélbe / állatbőrbe emberbőrbe" (Ördögtrilla). Életigenlés? Mondhatjuk, de a választ könnyelműség lenne ennyivel elintézni, noha az Ördögtrilla nullpontja után a Pordal már sokkal inkább az életről szól, de nem a tiszta ártatlanságról, miként az Elhagy hasonló sorrendben következő versei. Látszólag kisebb kitérőt teszünk a dalok világába, de a könnyedebb hangulatot megütve sem feledkezhetünk meg egy percre sem a halálról. Mégis, szinte mindenhova bekúszik rögtön az élet, a fény is, mintha Szabó T. Anna a két ősi princípium harcát akarná utánozni. Mindeközben ezek a versek teljesítenek mindent, amit a dal műfajából kihozhatnak, egynemű érzéseket fejeznek ki (egyneműségen most egyszerűen az élet édesbússágát értem), miközben különféle foglalkozások, életek, karakterek kelnek életre, így például egy tengerész, katona, vándor, zenész vagy épp a hold lesz a dalok témája.
A Ritmusban kerül először friss életerő a versekbe. Feltűnnek a korábbi években már megkedvelt anyaversek folytatásai, velük együtt pedig a remény és a hit. Az első vers (Értsd meg) enyhe didaktikus felütése felhívja az olvasó figyelmét arra a szándékra, amelyről egy csecsemő, egy gyermek ugyan még nem tud, de a felnőtteknél biztosabban birtokol, ez a sajátság pedig az egységélmény: „Értsd meg magad, mint libegő, sosem-álló mozgását a fa" [...] „Érezd magad, ahogy a tenger érzi, / értsd meg magad, ahogy az ember érti, hogy érthető legyen az érinthetetlen. / És végre élsz." A parainézisnek is beillő vers nem a gyermekekhez szól, sokkal inkább a felnőttekhez. A mester ilyen értelemben a gyermek lesz, aki számára életének kezdetén néhány évig még magától értetődő, hogy ki ő. Ahogy Peter Handke is írja: „mikor a gyermek gyermek volt /
nem tudta, hogy ő gyermek / mindennek lelke volt még, / s egy volt minden lélek".
A kötetnél maradva a lényeg az, hogy erre az egységélményre való rádöbbenés, az önmagunkra irányított figyelem nyomán a hétköznapok új lendület kapnak, és az eddig jellemző haláltudat átmenetileg megszűnik. Helyét a földibb örömök veszik át: a szeretkezés, az evés vagy épp az anyaság szépségei. Mindeközben eljutunk a könyv egyik leglényegesebb felismeréséig; a halálnál is félelmetesebb teher emelkedik a szemlélődő fölé, az öröklét. A halállal talán megoldódna minden, a végpont hiányának megtapasztalásával azonban új távlatok nyílnak meg: „az öröklét a börtönöm" - írja Szabó T. Anna a Jég című versben. Az öröklét mellett egyre inkább a játék és öntudatlanság hiányából fakadó fájdalom erősödik fel, amikor visszakanyarodunk az Alapzaj és A csoda című fejezetekben a felnőttkor világába. „Átléphetetlen a múlt, mint az árnyék / és élő, mint a fantomfájdalom." (Fiam első képére). A gyermeki látásmód ugyan megmarad ebben a részben, de feltűnik mellette már a család, ezzel együtt a kiábrándulások sora, amikor lehull a fátyol a karácsonyról, az angyalokról és az ünnepekről. A versek hangulata sokszor Háy János hasonló témakörökben íródott novelláira emlékeztet, noha Szabó T. Anna kevesebb iróniával jeleníti meg ezeket az intim pillanatokat. A gyermeki lét ilyen ellensúlyokkal szemben szép lassan felmagasztosul, sőt, egy helyen ki is mondja, hogy csak általuk jöhet el a megváltás: „De te érezted hogy anyád vár, / vérével már megkötözött / sarkával tapossa az ördögöt / általad váltja / meg magát." (Apokrif).
Sajnos a Költői recept megszakítja a kötet eddigi lendületét. A különféle alkalmakra, felkérésekre írt hommage-ok, de különösen a költészetről íródott versek zsákutcának tűnnek. Hogy miért ír az ember?, teszi föl magának a költő a kérdést, „Hát mit tudom én", feleli. Bár mi más is lehetne a válasz egy ilyen kérdésre... Az őszinteség ellenére mégis pont a lényeg hiányzik ezekből a versekből, az élet, noha nagyon is az élet felől közelíti meg őket, a költemények erején ez mégsem segít sokat.
A Fénysötétben újra visszatérünk a kötet elején található tematikához, fény és árnyék ritmusába. Hangsúlyozott fontosságúvá válik az érzékszervek közül a szem, noha Szabó T. Anna poézisében mindig is fontos szerepet töltött be. Esetünkben a látás a birtokbavétel aktusaként jelenik meg: „Amire nézek, az enyém lesz - / így rakja börtönét a rab. / Ha láthatok más szemével, / csak akkor lehetek szabad." - írja a Winterreise című versében. Egy költő esetében minden egyes vers felfogható egy-egy magáévá tett pillanatnak, ezzel párhuzamosan pedig egy-egy én-megnyilvánulásnak. Ahogy Petri György is írja a Vagyok, mit érdekelne című versében: „Mikor nem írok verset: nem vagyok. / Illetve úgy, mint hulla körme és haja, / valami nő tovább, de nincsen valaki, / nincs centrum, én, nincs »szervező közép«." Ha Szabó T. Anna költészetében nem is ilyen végletesen ábrázolódik a költészet és az én viszonya, úgy gondolom, hogy költészetére igaz az előbbi megállapítás, verseiben az én darabjainak ad formát, így láttatja önmaga világát, építi börtönét. Így vers a lét és a szabadság egyik módjaként fogható fel, ugyanúgy, ahogy a játék is. Ennek kapcsán érdemes kitérni egy kicsit Gadamerre, aki a műalkotás ontológiáját a játék és az ünnep lényegéhez hasonlítja. Szerinte a cél nélküli játék a saját belső törvényei szerint működik, a játékosok teljesen spontán és szabadon ismételnek meg valamit, ugyanúgy, ahogy a műalkotásban, hasonlóan az önmagát szüntelenül megújító természethez vagy az emberi élethez. Szabó T. Anna költészetében a versírás maga mégsem öröm, nála nem lesz egyenértékű a játékkal a költészet: „Én meg itt írok. Valami baj ért? / Az, hogy felnőttem. / Futás játszani!"
Hogy végül is játék és írás, élet és halál egymással milyen viszonyban van, arra a végleges választ egyelőre nem kapjuk meg. Előtte még alászállunk a pokol legmélyebb bugyraiba, a Gyehennába. Ennek kapcsán visszakanyarodva az Elhagy és a Villany kötet összevetéséhez, újabb érdekes hasonlóságot figyelhetünk meg, ugyanis mindkettőben a nyolcadik fejezet jelenti a „mélypontot". Míg azonban az Elhagyban a halál és a halált megelőző szenvedés ábrázolódott kőkeményen, addig itt a teljesen profán hétköznapok. A szennylapok hasábjairól megelevenedett hírekből lesz költészet. Arról, hogy mi a szerepe ennek a résznek, csak találgatni tudok. Talán, hogy lássuk az élet legsötétebb oldalait is. Talán csak más szemével akar láttatni a költő, a művészet előítéletektől mentes látásmódjával. Talán, hogy szembeállítsa és egyesítse az írás két végpontját, újságírást és költészetet. Talán. Folytathatnám a sort, de felesleges, mert ezek a versek, amelyek többnyire szerepversek, egytől egyig szép versek. Legfőbb erejük abban van, hogy egyszerre sikerül a borzalmak mögül a maximális részvétet és empátiát vegyíteniük.
Innét lépünk át a Fénysávba, „az újrakezdés ziháló reményé"-be. Bár a fülszöveg azt írja, hogy a könyv arra ad választ, hogyan lehet visszanyerni a gyermeki, őszinte látásmódot, a válasz látszólag elmarad. Élet és halál, játék és írás viszonyát követtük végig. Láttuk, a gyermekek tudása, a játék az egyetlen, amely feledtethetné a halált, de ha az ember egyszer kinyitja a szemét, már nem csak néz, hanem lát is, mindent megkap, csak épp a játék önfeledt szabadságát nem. Hogy mi menthet meg minket a közönytől, arra a könyv maga a válasz: a látás öröme, a gyönyörködés a gyermekekben, a kedves levágott hajában, a tompa fényekben, Istenben. Erről a törekvésről szól leginkább a Villany, hogy próbáljunk mindent olyan figyelemmel szemlélni, mint egy gyermek. Van, akinek ez például az írás által sikerül: „Aki ír, maga ellen vall. Meg akar szabadulni / magától, így lesz önmaga. Nem tudja abbahagyni. Vibrál, mint a villany. / Üres tárgyalóteremnek hadarja Isten védőbeszédét." (A néző) - és ennek köszönhetően sokaknak akár az olvasással is.
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
