Halmai Tamás
„A kert alatt egy másik kert virágzik"
Markó Béla: Tulajdonképpen minden
Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2010
„Minden szonett egy miniatür oltár..."
Babits Mihály: Szonettek
A kritikus, mert ember, szeret álmodni, olykor célirányosan, mert kritikus. Egyik kedves ábrándja egy olyas világ, amelyben a kereskedelmi televíziók magazinműsoraiban olvasó-befogadó emberek készítenek interjút író-alkotó emberekkel, s a főműsoridős filmet akkor szakítja meg rendkívüli híradás, ha - „Szenzáció!" - Vasadi Péter új könyvéről érkezik friss információ, avagy kitudódik („Riporterünk utánajárt..."), min dolgozik éppen Krasznahorkai László. Egy efféle szociokulturális közegben alkalmasint Markó Béla sem csupán mint prominens politikus, hanem mint jelentékeny költő tűnhetne föl a képernyőn. Míg azonban a művelődés jelenkori szerkezete ilyen irányokban rendeződik át, érdemes kedélyes és tartós elfoglaltság után néznünk. S erre az erdélyi lírikus huszonegyedik verseskötete remek alkalmat teremt.
A Tulajdonképpen minden a költő védjegyének számító versformából sorakoztat fel száztizennégyet: a kötet egyetlen, hosszú szonettsorozat. Markó évtizedek óta hű a szonett petrarcai alakváltozatához (négy strófa, 4-4-3-3 sorbeosztással); ehhez nála mértéktartóan lágy beszédmodor, gyanútlan alanyiság („bennem lakik a hullámverés" - Délután az Égei-tengeren; 24.) és klasszikus szépségigény társul. Azaz költészete a nyugatos versbeszédhez, a klasszikus vagy esztéta modernség líranyelvéhez igyekszik visszatalálni - sikerrel. (Bertók László csaknem két évtized előtti mondattani kísérletei vagy Kalász Márton szabadverssé stilizált szonettalakulatai eközben persze azt tanúsítják: a hagyományokat újraíró líra sem jár tévutakon, sőt.)
A kötet alcíme (Szonettek. 2009. július - 2010. február) is utal rá, hogy ezekből a naplószerűen datált, jellemzően egyetlen mondat alkotta versekből személyes narratíva fejlik ki, háttérben a családi élet pillanataival és az évszakváltások rendjével. Az alanyi beszéd több helyütt többes szám első személyű megszólalásba szervesül, s meg-megjelennek a beszélővel egyenrangú lírai szereplők: Anna, a társ és Balázs, a gyermek.
A nyugodt, visszafogott dikció, a görcs nélküli jambusok, a soráthajlásokkal is természetesebbé tett versbeszéd nyomatékosan költői nyelvezetet eredményez. Markó mélyről jövő derűvel hagyatkozik a képes beszéd eszközeire (hasonlatok, metaforák) és a hangzásban rejlő poétikumra (eufónia, alliterációk). A képes beszéd felszabadult találékonysága munkálja ki például az éjszaka tropológiáját is; a sötét napszak egyaránt lehet „fekete macska" (Illesztékek; 54.), „nagy fekete bőrönd" (Annával napról napra;(Anyaggá válik; 120.), mindig az adott mű versnyelvi-világképi logikájából következően.
Markó Béla érzéki lírát művel; olyat, amely egyidejűleg merít az érzékszervi tapasztalás és a misztikus ráérzés élményéből („minden lángol, s minden mozdulatlan" - Nyári egész; 10.). Ebből fakad a tónus gazdagsága is: jóllehet hangnem és hangulat alapvető egységében áll össze a versanyag, az egyes szövegek mégis külön utakra merészkednek, hol elégikus, hol himnikus modorban, egyszer játékos-mesei, másszor erotikus-szenvedélyes szándéktól hajtva. S hasonlóképpen rétegzett és reflektált a művek fölrajzolta világkép, létszemlélet, életérzés is. Markó költészete a világot részek egyensúlyából előálló szerkezetként, a létet találkozások, kapcsolatok, illeszkedések bűvös rendszereként fogja föl („Illeszkedés nélkül nincs széthullás" - De ki?; 57., „csak ott vagyunk, ahol egymáshoz érünk" - Rémült kötelékünk; 73., „mert megmaradhatunk külön-külön, / de együtt: fény a lehajló füvön" - Találkozás; 97.).
A nyitóvers több vonatkozásban is jellegadónak nevezhető, ezért érdemes teljes egészében idéznünk. A cím hitéleti reminiszcenciái, az éjszakai jelenetezés misztériuma, fent és lent egymást tükröző valósága, az állati és az isteni minőség közt önmagára ismerő emberi jelenlét, test és lélek archaikus elválása, a látás és a hallás kitüntetett szerepe, az írás-olvasás önreflexív tematizálása, a fogalmazás poétikussága (alliterációk, metaforák, enjambement-ok), a kompozíció tisztasága (keretes szerkesztés) és dinamikája (mozgást-mozgalmasságot kifejező igék) hatásos bevezetője a továbbiaknak: „Darázs kerülget, pók ereszkedik / finom fonálon, fényes csillagpernye / alszik ki bőrömön, ha beesteledik, / hangyák taposnak könyvemre, kezemre, // míg szétfutnak előlem a betűk, / kinyílik fent az ég, átég a Göncöl / az éjszakán, s világítok velük / én is: szikrák a tűzözönből, // végigvezeti Isten kezemet / a sok parányi szálkás, forró rajzon, / már altatom szemem, s ujjam felajzom, // itt hallgatnak lent, s fent már zengenek / a darazsak, a pókok és a hangyák, / s míg testem alszik, lelkem elragadják" (Kerti stációk; 7.).
E fölütés azt is előrevetíti, hogy - némiképp elnagyoltan fogalmazva - a kötet lapjain szerelmes közérzettől áthatott kerti természetlíra teljesedik ki. A szerzői olvasat is ez irányba mutat: „Valóban, az Éden kertjétől a Gecsemáné kertig, ahová Jézus visszavonult az utolsó vacsora után, sok nevezetes kert létezik a kultúránkban. Számomra az élet, az élővilág, a lét, az elmúlás, az újrakezdés fontos szimbóluma a kert. [...] A kert azért is annyira kézenfekvő motívum a kultúrákban általában, mert ciklikusságával, gyors változásaival az embert állandóan figyelmezteti az elmúlás és újrakezdés, az öröklét és pillanatnyiság jelenlétére. Lehet látni benne a véget, és lehet látni a kezdetet, újból és újból" (Jönnek a versek, Zelki János beszélgetése, www.litera.hu, 2010. június 9.). A középponti motívumok (fény, víz, hó, sötétség...), a végig jelenlévő témák (természet, Isten, szerelem, versírás, elmúlás, rend, test és lélek viszonya, görög és római úti élmények, a tenger emlékezete), a keresztényi allúziók, avagy a több ponton gyermekinek tetsző létérzés: mind a kerti meditáció tárgya, célja vagy eredménye lesz.
Markónál a kert egyszerre toposz, szimbólum, archetípus - és valóságos tapasztalati közeg, a kozmikus rend megművelt-belakott mása. Egyfelől „tízlépésnyi végtelen" (Kering az égi kép; 12), másfelől az együttlét megragadóan díszes, lelkesítően mitikus kontextusa: „Noé bárkája ez a kert nekünk, / hát előbb-utóbb felkerekedünk, / s legalább verébcsőrben egy fűszálra // sötétedés előtt még rálelünk, / s zöld napernyőnk és tücsökhegedűnk / Balázsra hagyjuk és a kiskutyára" (Késő délután Annával; 31.); „Cseresznyék sugárzó csapágygolyóin / gördül a kert kusza szerkezete, / s mi kézenfogva utazunk vele / tovább s tovább, álmélkodunk lakóin" (Utazás Annával; 40.). Jelenség, amely transzcendens létszinteket ígér („A kert alatt egy másik kert virágzik" - Örök tücskök zenélnek; 14.), s amely az eszmélkedés lehetőségeit is megteremti és meghatározza („Én a kertemből nézem a világot, / míg nézi a világ a kertemet" - Szétáramlik; 68.).
A mögöttes dimenziók („másik kert") e megsejtése szövegszerűen például Nemes Nagy Ágnesig vezetheti vissza tekintetünket: „...egy másik erdő jár a fák közt" - olvasható az Ekhnáton az égben című klasszikus költeményben. Lényeges és jellemző mozzanat az is, hogy mindkét esetben a megfogható anyagi minőség tapasztalata hívja elő a foghatatlan túlsó tartalmak eszméjét; Nemes Nagynál az erdő fái közt gomolygó köd, Markónál a földben várakozó magok, gyökerek. Jelen kötet egyébként is a metafizikus figyelem magas fokával jellemezhető; nemcsak a blaszfemikusan merész és megindító Jézus-versek (Azóta is, Egyetlen öleléssel stb.), de a hit dilemmáit tárgyazó egyéb szöveghelyek sokasága okán is: „ha van folytonosság, / ennyi van csupán: Isten s a kabócák" (Kabócák az Akropolisz tövében; 18.), „a lélek múlik, de a test örök" (Hierarchia;(Anyaggá válik; 120.)...
„Én is hozott anyagból dolgozom, / mint régebb nálunk a legtöbb szabó, / a kertet reggel végigkutatom, / hogy összegyűlne egy versrevaló" - állítja a Kerti ars poetica (42.). „...mert képtelenség, s mégsem lehetetlen, / hogy önmagába csukódjék a testem, / s hogy engem olvass, ne a versemet" - vall az Ars poetica Annának (118.). Ha jól értjük, a költészet ezek szerint mesterség, szakma, kézmű - ugyanakkor a hiteles lét esélye is, szerzőnek és olvasónak egyként. Kár is volna nem élnünk vele.
Végső soron talán csak a kötet címével lehetünk elégedetlenek: a „Tulajdonképpen minden" nyeglén semmitmondó köznyelvi formulája idegen a versek szépségre bátor szellemiségétől. (A töltelékszóba belehallhatjuk ugyan a 'tulajdon-képpen', azaz 'birtok gyanánt' jelentést is - ám meglehet, ez csupán hermeneutikai modorosság volna részünkről.)
A különben finom kivitelezés a borítóért felelős Szulyovszky Sarolta és a könyvet szerkesztő Kovács András Ferenc munkáját dicséri. Utóbbi érdeme a rendhagyó fülszöveg is, amely voltaképpen verses könyvajánló. Érzékeny zárlata egybecseng ragyogásokat konstatáló olvasástapasztalatunkkal: „...versben ragyoghat minden sárba vert / fűszál, virág, ha nyílik, s vár a kert" (Markó Béla könyvére).
Megjelent a 2010/6-os Bárkában.
