Lőrincz György
Sohasem feledkezhetünk meg erről*
Tisztelt emlékállító gyülekezet, kedves Barátaim, Hölgyeim és Uraim!
A felkérés úgy szólt Szálasi Feri bátyám hangján, hogy mondanék néhány emlékidéző szót ezen az adventi ünneppé magasztosuló napon, emlékjelállító ünnepségen, Sikaszóban, Sütő András választott szülőföldjén, a székelyföldi írók nevében. Nos, csak miután letettem a kagylót, döbbentem meg, hogy porszem létemre, ilyen magasztos dolgot cselekedhetek, köszönthetem a Nagyfejedelmet, az elődöt, a tűzfelelőst, akinek a szállóigévé röptetett igazságai: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk"; „az író dolga, hogy figyelje a gondolatot a közösség homlokráncában", számomra is példa és általam is vallott s felismert valóság volt. Viszont az igazság az, hogy én bármilyen más minőségben emlékezhetek, csak éppen a székelyföldi írók nevében nem. Először például, emlékezhetnék a magam nevében is, erre is találhatnék okot, megoszthatnám az egyik legjelesebb emlékemet Önökkel, itt voltam, voltunk a feleségemmel és Bartók Lajossal az udvarhelyi Építészeti Vállalat igazgatójával és feleségével akkor is, amikor a regnáló kommunista hatalom nem engedélyezte Sütő Andrásnak és Éva néninek, hogy ott lehessenek az Advent a Hargitán budapesti bemutatóján. Itt virrasztottunk és hallgattuk - még a kommunista időkben, a Kossuth Rádióban és nem az MR1-ben - a szárnyas szavakat, a gyémántporral is szórt bibliás, zsoltáros mondatokat, amelyek fényezték az éjszakai csillagfényt a sikaszói ég boltozatán, Sütő András tollából Sík Ferenc rendezésében. De beszélhetnék más okból is, egyik kezdeményezője voltam például, Ferenczi Ferenc akkori polgármester mellett, az udvar közepén álló székely-kapu felállításának is. Ahogy együtt kezdeményeztük Ferenczi Ferenccel az olyan felkéréseket is, hogy legyen vezérszónok az olyan ünnepségeken, mint az Orbán Balázs szoboravatás és a Tompa emléktábla avatása is. És beszélhetnék úgy - és ez lenne szerintem az egyetlen, amelynek okán megszólíthatnám Sütő Andrást - mint hűséges olvasója, mert mindig is csodáltam Sütő András szavaink nagyfejedelemségéből megidézett gyöngyházfényű metaforáit, emlékeim közt ott van a Szuzai menyegző, amikor még Perzsák címen, mint esszé jelentkezett az irodalmunk mennyboltozatán. Emlékezhetnék, mint a Sütő András Baráti Társaság egyik közkatonája is, de íróként csak az olyanok, emlékezhetnek, akik úgy röptetik a szavakat, mint Csoóri Sándor, akinek már hangsúlyától is fényt, csillogást kapnak a Károli Gáspár és Szenczi Molnár Albert által a zsoltárokban megfürösztött szavak, mert csak Csoóri Sándor szavai súrolják azt a magasságot, ameddig Sütő Andrást keresve elkalandozhat a tekintet. Igen, ezek és sok más apró emlék adna okot az emlékezésre, például, amikor még alig ismertem és hazafele menet szembejöttek Bözödi Györggyel Székelyudvarhelyen, a Tábornegyedben, s én azt hittem nappali csillaghullás van. Gyurka bácsi nikotintől fénylő sárga ujjai, ahogy a szűrőnélküli Kárpáti parázsló csonkját fogja az ujjai közt, még most is ott villannak az emlékezetemben - mert akkor én, aki még csak próbálgattam a szavak fűzését, még fiatalon, megálltam és megkövültem attól, hogy ott láthatom őket. De maradjunk csak az Advent a Hargitán szomorúsággal átitatott, de egy üveg vörösborral fényezett csöndjében. Ültünk a konyhával szemközti szobában, s csak kóstolgattuk az üveg vörösbort, amennyit az ünnep ellenére Éva néni engedélyezett, mert egy üvegnyi bor volt az az adag, amit egy-egy ilyen látogatáskor fogyaszthattunk, bár kiszáradt a torkunk és tüzelt a bánatunk nagyságától a síralom ház mélységű nagy szomorúságban. Mert ott röpködtek körülöttünk a szebbnél szebb szavak, amelyet Kubik Anna, Sinkovics Imre, Agárdi Gábor, Bubik István röptettek a sikaszói éjszakában, s a szívünkben, s még csak pislákolt a várakozó remény, s az adventi gyertyák fénye. Forgattuk a Tiszatáj megkopott lapjait, mint a bibliát, ha reccsent a rádió, és nem hallatszott a szó, mert a kor és a hely, amelyben éltünk a hóhérok holdudvara is volt, s mi nyakig ültünk a Nagy Romlásban, a Nagy Omlásra várakozva. Félelmünket legtöbbször tetőzték a janicsárjaink is, akiknek, mint később kiderült, barátkozó szeretetük nemcsak abból állt, hogy már itt, a házban kendőzetlenül magyarországinak is mondott vendéggel ránk nyitottak. Nem. Igaz, akkor még a „látogatók" nem baltákkal, botokkal jöttek csak a szavak, a gondolatok felkutatása és ellenőrzésére. Mert ott voltak magyarként az elnyomók partján, a szögesdrót másik oldalán, kétségbe vonták és elnyomták nemcsak a gondolatot, a szavaink szépségét is. Mint ahogy kétségbe vonják ma is egyesek és nem csak itt, s azt is, amit leginkább magáénak vallhat ez a golgotás nemzet - anyanyelv-országunkat. Mert ők nem akarják tudni, hogy úgy kell élnünk, írnunk, féltenünk veszendő szavainkat, ahogy féltenünk kellene az utolsó magyart is. És aki megszólal ennek a népnek a bánatával tollán, úgy kell megszólaljon, mintha vele az utolsó előtti magyar szólalna meg. Mert annyi a bánatunk, hogy hétrét hajlik az egeken és nem tudunk eleget sírni. Mert mi sohase élhetünk, s írhatunk úgy, mint mások, mert hétfele szakítva nap mint nap hullunk és veszünk, mert annyian indulnak el önmaguktól is az önfeladás útján, hogy minden nap, és a nap minden órájában miközben nyugodtan ülünk, eszünk, iszunk és nem is gondolunk rá, elveszítünk egy-egy magyart valahol ebben a Nagy Romlásban. Hétfeleszakítottságunkban. Sohasem feledkezhetünk meg erről. Mert ha megfeledkezünk, megfeledkezhetünk magunkról is, amik egykor voltunk, amik lehettünk volna, és amivé lettünk. Azok közé tartozom, akik vallják a népből az irodalom ötvözött nemzetet, s ha elvész az irodalom, elvész a nemzet is. És igazad volt, kedves András bátyám akkor is, amikor azt írtad, hogy: „egyezkedés közben veszett el mindenem". Egyezkedés közben adjuk fel önmagunkat. Egyébként „marad az örök adventi várakozás is", de elmondhatjuk azt is, hogy a Tamásival megkezdett katedrális tovább épült, a mennyboltozatát súrolja, s köszönjük mindezt Neked.
*Elhangzott 2010. 11. 30-án, András napján, Sikaszóban, Sütő András emléktáblája avatásán.
