Kritika Győri Lászlóról

Kritikák

aszoarnyeka

Csábi Domonkos

Szavakon túl

Győri László: A szó árnyéka

Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a költészet (mint ahogy egyébként minden emberi megnyilatkozás, a köznapi beszéd is) - még ha leíró szándék munkál is mögötte - már önmagában is értelmezés (amely megállapítás egyébiránt pedig közhely), a nyelvben megfogalmazott alkotások (kaján oxymoronnal) afféle profán szentírásként foghatók föl, amelyeken keresztül a szerző és az olvasó titokként megmutatkozó dolgokat fejthet meg - legyen akár ez a titok maga a nyelv. A változatok, a regiszterek sokfélék, nyilvánvalóbbak avagy rejtettebbek, mégis minden mű túlmutat saját (vagy a nyelv) referencialitásán. Hogy e gondolat fényében miféle megállapítások tehetők A szó árnyéka című kötetben olvasható versek kapcsán, arra történik most kísérlet.

A nyitó vers, az Éveim enyve című (az időbe beleragadt én - teszem hozzá) utal azon tematikai elemekre, amelyek vissza-visszatérően mutatkoznak a kötet olvasva. Ezeket leginkább a múló idő, az öregség, az elmúlás közelsége, lehetősége, a múlt megidézése (amelyben a személyes múlt a történelmivel is érintkezhet) jelenti, tehát valamilyen visszatekintő gesztus jellemzi azokat. Nem perlekedő, számon kérő hangütésben, inkább a tudomásulvétel józan egyszerűségében (ahogy az említett versben olvasható: Annyi, amennyi, minek megrezzenni / hogyha újabb év ül mellém?). A túlnyomórészt kötött formájú szövegekben (öt kivételével valamennyi költemény megfeleltethető valamelyik verstani ritmuselv rendjének - az időmértékes verselést leszámítva) a megmunkált forma által jelezni/elérni kívánt tudatos nyugalmi állapot (a kötet fülszövegében megnevezett harmónia) éppen megmunkáltságánál fogva látszik bizonytalannak. (És a Győri költészete kapcsán sokszor emlegetett - s hogy ismételten a tárgyalt verseskönyv fülszövegére utaljak - irónia nyerné vissza eredeti - görög - jelentését: 'tettetés'.) Annál is inkább, mivel a versek jórészt köznapira hangszerelt nyelve (nem szigorúan, de) racionális (józan paraszti) menete ugyanennek a vágyott / elért nyugalmi állapotnak az irányába mutat. E mesterkéltség mégis hatásosan tudja megteremteni egy személyes és egyben történelmi emlék s annak következményeképp kialakult tetszhalott állapot rideg banalitását (egyben mintha Petőfi Nemzeti dalának a befogadót felszólító kérdéseit fordítaná kijelentéssé) az 1956. november 4-ét megidéző Hajnal című versben: - Voltunk már szabadok / kissé, / most leszünk csak rabok / ismét. Kimondottan persze nem Petőfi verse felé mutat elsősorban e szöveg, hiszen a mottójában idézett Babits-vers, a Kép egy falusi csárdában formáját (és következtetését) adja vissza utolsó versszakában: Elbújtak lassan a / tankok, „jó bajtárs lett ama / zsarnok".

E formával való játék és utalás még kétszer fordul elő a kötet verseiben, az említetten túl A Hollóban, amely már címével is felidézi (és szövegében meg is nevezi) előszövegét, Edgar Allan Poe költeményét (a két cím között csak annyi a különbség, hogy az amerikai költő versének magyar fordításaiban a madár neve kisbetűvel szedett), illetve a magánélet köreit fölvázoló A régi szóban, amely Szabó Lőrinc Szeretlek címet viselő szövegét írja újra, a ritmus- és sorképlet visszaadása mellett az eredeti szöveg versszakainak meghosszabbításával. Győri mintegy saját versének előzményét alkotja meg a közvetlenül ezelőtt olvasható Rettenetben, amely ismételten Szabó Lőrincre mutat vissza azzal, hogy a Semmiért Egészen nyitó soraival - Hogy rettenetes, elhiszem, / így igaz - indít, majd első szakaszában meg is fordítja a nevezett idézetet: De így igaz, / s hogy rettenetes, elhiszem. Szövegköziség pedig nemcsak a nevezett versekben jelentkezik, csak nem az eredeti forma visszaadásával. Mint A légy címűben, mely mottójában - valamint a szövegben megalkotott eset (ugyan ironikus) „egyezésében" - Baudelaire Héauntimorouménos című költeményét idézi meg (magyar fordítását egyébként Szabó Lőrinc készítette, az 'önmaga kínzójá'-t jelentő görög kifejezés pedig Terentius római vígjátékíróig bővíti a szövegek kapcsolatát). A lichthof tárgya - vagy az utolsó versszakban áttételessé váló sorok miatt inkább mondjuk úgy: ürügye - miatt válik allúzióvá, Babits A világosság udvara című verse pedig előzménnyé.

Köznapias nyelvről esett szó, amely annak ellenére az (vagy éppen azért?), mert a leginkább kötött szerkezetekben mutatkozik. Ez arra is értendő, hogy a versbe emelt tárgy - vagy inkább: a versben megformált valóság - a szöveg indoka, vagy hogy ismételjek: ürügye, nem egyszer az élet kellemes, kellemetlen vagy közömbös banalitásai (zuhanyzás, egy az utcán heverő csavar, az íróasztalon lévő tollak, tésztagyúrás, mosogatás, teregetés - hogy a mindent fölsorolás szándéka nélkül említsek egyet-egyet) közé tartozik. A szenvtelen, még a versbeszélőt közelről érintő esetekben is mintegy leírói hangnemben megformált sorok aztán áttételes jelentésűvé válhatnak, mint például A lichthof utolsó versszakában: Hiába látok, akár a börtöncella, / szurtos, szürke, szűk, a fogoly lelkeké, / senki se dugja ki fejét a lichthofba / magába nézni, a meredély fölé. De nem kizárólag a mindennapok eseményei (eseménytelenségei) válnak egyegy költemény kiindulópontjává, nem minden esetben a köznap egyediségei fordulnak határhelyzetet jelző, nagyobb (vagy: több-) jelentésű/jelentőségű kifejezések irányába, hanem maguk a valamilyen lényegiséget hordozó kérdések lehetnek szöveggé (többnyire éppoly egyszerűséggel - „eszköztelenséggel"- megfogalmazva, mint a többi alkalommal) - utóbbiakra példa A titok természetéből: Amit gondolok, kitárom / sarkig, csikorog / egymást sarka taposással / jönnek- mennek rajta által / avatatlanok. Az eddig elmondottakból úgy tűnik, mintha a nyelv nem is jelentene problémát, akadályt a versekben megszólaló(k) számára, ám témává emelődve ez is megfogalmazódik (pl. Spielbergváltozat - ahol nem is a korlát, hanem egyenesen a ragadozó jegyeit birtokolja a nyelv; vagy az uralhatóság és jelentés kérdését érintő Tátorján).

A teljesség igényével csak fellépni lehet, a kötet sok vonatkozásáról, megközelítési lehetőségéről csak érintőlegesen es(het)ett szó (s csak utalva esik itt most szó, hogy a kifejező köz-/létérzetet megfogalmazó A falu hangjai című vers is megemlítődjék). Ám kínálkozó elemzési módként még föl lehet vetni egyet, amely talán termékeny lehet e szövegek értelmező tárgyalásakor. Többször esett szó e versek nyelve kapcsán a (szándékolt, tehát kimunkált) köznapiságról, értelmet nyerő jelentéktelenségekről, egyszerre több irányba mutató jelentésről. E kötet versszövegeinek nagyobbik részénél érvényes értelmezési lehetőségnek tetszik a jelkép, a szimbólum fogalmának felhasználása. Mint ismeretes a kifejezés görög eredetije (szümbolon) olyan tárgyat jelölt, amelyet kettétörtek, és amelyek külön-külön egymás felé mutattak, birtoklóik összetartozását kifejezendő. Szintén nem a mindent kimondás szándékával, de essen szó néhányukról (némelyikük a versek címében is megneveződik): maszk (Éveim enyhe), arc/képmás (Mosoly), kehely (Kehely), tükör (Tükörkép), szög (A sarokvas), dob (Derű), lélek (A légy), út/utazás (Rendetlen Liget), kapu (A győzelem), kert, alma, fa (Bűvölet), stb. A jelentés nem a szimbólumban van elrejtve, hanem az (már ha van) értelmezési munka, erőfeszítés révén érhető el (emitt van dolga az olvasónak). A legegyszerűbb dolgok válhatnak szimbólummá, épp emiatt látszik helyénvalónak e kötet versei kapcsán ennek a fogalomnak az alkalmazhatósága, amelyek sikerült és kevésbé sikerült (a nyelv hatalma: nem egyszer a már vállalt ritmus ír) voltukban nem is feltétlen a „harmóniá"-ra és „újklasszikus érzet"-re (fülszöveg) szólítják föl a hozzájuk közelítőket, hanem a hiányzó értelem megalkotásának játékára.