Pál-Lukács Zsófia 

„Egyirányú emlékezet”^[1] 

Markó Béla: Már nem közös

 

„el kell döntened, hogy mit akarsz. Élni-e, / álmodni-e?” (Ennyi a megváltás)

 

Kifejezett örömömre szolgált Markó Béla Már nem közös című, a Kalligram Kiadónál idén megjelent kötetét olvasni, hiszen annak ellenére, hogy alcíme alapján a 2021–2022 között íródó verseket fogja egybe, mélyebb betekintést is lehetővé tesz az opus szövegvilágába. Nézetem szerint a kötet jó összegzést ad arról, hogy pontosan milyen ez a poétikai szövegvilág. A korábbi művek szempontrendszeréhez igazodva hasonló témák, motivikus-gondolati párhuzamok jellemzik ezeket a műveket is. Az ebben a diskurzusban kevésbé jártas olvasó számára ez előnyös lehet, a gyakorlott Markó-olvasó viszont új impulzusokat hiányolhat a kötetből. A versek értelmezésében elsősorban maga a kötetcím hozhat új fordulatot: a már időhatározó szó annak kifejezésére szolgál, hogy valami befejeződött, másnál előbb vagy a vártnál előbb történt. Eredetét tekintve is bizonytalan eredetű szó: gyaníthatóan a ma, majd, más, most tövéből alakult, de -r eleme talány – olvashatjuk a definíció részeként az etimológiai szótárban.^[2]

A kötet kiemelt ideje eszerint a jelen, alaptapasztalata pedig egy veszteségélmény, valaminek a hiánya; a már és a nem tagadószó kapcsolata egyértelműen felerősíti ennek hatását, a közös/együttes helyett a saját kerül előtérbe, a másiktól való önkéntelen elhatárolódás. Vonatkozhat ez a tapasztalat a másik életvilágára, a másik nemre, de az interkulturális közössé válás lehetőségének a felszámolására is, hiszen a kötet mindezen alapvető gondolati paradigmákat számba veszi. Már a fenti szempontok alapján látható, hogy egy számvető, s ezért talán szükségszerűen melankolikus válogatást olvashatunk, végső soron azoknak a létkomponenseknek a szétszóródásában veszünk részt az olvasás során, amelyekkel az idős kor felé közelítve így vagy úgy, de mindannyiunknak számot kell vetni. Ezt a számvetést árnyaltan a versek beszélője is vállalja. Úgy is mondhatjuk, hogy a Már nem közös című kötet célja éppen a visszatekintésben megfogalmazható észrevételek összegzése. Ennek folyamatszerűségét először is az elöljáró beszéd szerepét betöltő bevezető mű biztosítja, melynek megdöbbentő címe Könyörgés versért. Máshol is megjelenik a könyörgés versért, más formában: „legyek még költő / egy ideig”. A kötet gerincét alkotó hat ciklus pedig az elmúlás metaforájaként értelmeződik. Rögtön az első ciklus például Bejárat címmel jelenik meg, majd beszédesen a Túlsó part, a Világosság, a Kihangosítás, a Mind közelebb és a Fűcsomók ciklus következik.

A személyes történések és a történelem terhe alatt a verseket alapvetően két nagy tematikus egység szervezi: a gyerekkor és a közéleti munkásság. Igaz, itt eltűnik vagy, pontosabban, háttérbe húzódik a közéleti szempont, a létezés hétköznapi fordulatai, a periodikusan vagy éppen mindennap ismétlődő események olykor a közhelyig vezetnek. Itt a külső helyett a belső megfigyelés hangsúlyos, a közösségi lét helyett inkább a világ individuális tapasztalása lesz fontos. Ezért is válik kitűntetett idővé a jelen mellett a múlt és az emlékezés: miként az egyik ciklus címe utal rá, Tiszta ablakon át nézi a vers beszélője ezeket az életét meghatározó egyes eseményeket, ezek közül leginkább a gyerekkort. Világosság keretezi a látást, a hanghatások felerősítve (Kihangosítás ciklus) jutnak el hozzánk. Miként lehet ezt érteni? Például kiemelt a hangszerek szerepe, meghatározó a zeneiség motívuma: a Szimfónia című vers a régi időket idézi, az anya alakja összesimul a szövőszék képi megjelenítése révén a zongorával. Az anya a zongoránál ül, az osztováta anyagszerűsége a beszélőben ezt a képzetet ébreszti fel. S hogy a vers beszélője számára mit jelent a múlt pontosan, azt leginkább az emlékezés előterében álló gyerekkori emlékek közvetítik az olvasónak. A gyerekkor is kegyetlen tud lenni, kivált, ha ez az idő az emlékezés tere. A Bejárat című vers megszólalója bánkódik a múlt miatt, felismeri a szülőktől való különválás hiábavalóságát, mivel jobb lett volna, ha a családdal való közösséget választja. A többrétegű időkezelésben egyszerre jelenik meg a saját öregedés a szülők öregedésével. A szülők hiányát az otthonban való reménytelen keresés fejezi ki leginkább. De ezek falusi helyszínek, falusi történetek: „fogalmam sincs, / hogy versbe valók-e még ezek a szavak” (Szókincs). A falu mellett többször feltűnik a hideg kisvárosi éjszaka.

A gyerekkortól az időskor felé múló időben a véges a végtelennel, az élet a halállal, a test a lélekkel találkozik. Így rajzolódnak ki az úgynevezett létproblémák is. Legjobban és kizárólagosan az időben lehet keresni, itt lehet utánamenni annak, hogy mi lett volna jó, hogyan kellett volna élni az életet. A mulasztás kérdése egzisztenciális (lehet-e más az ember, mint aki, vagy a szülei mit voltak kényszerűek mulasztani a diktatúra időszakában) és nyelvfilozófiai kérdésekben egyaránt visszatükröződik: hogyan osztottuk fel a világot szavakra, és hogyan kellett volna –  kérdezi az Újratervezés című vers. A Bejárat ciklus versei szintén a múltkeresés kitüntetett szövegeiként értelmeződnek. A számvetésre szükségünk van azért, hogy megtanuljuk értékelni az életet. Ennek elsődleges módja pedig a múlt fizikai megtapasztalása, ami leginkább a testiségben figyelhető meg. Az elmúláshoz az öregedő test képe kapcsolódik, figyelemre méltó ebből a szempontból a Csupán a test című vers. A múltba tekintés eszköz arra, hogy megmutassuk, mi nem igaz a jelenben. A Félreértés című versben szólal meg a keserű belátás: „Mennyi mindenről lemaradtam!”; „Féleértettem mindent. / Már-már nevetséges, hogy elhittem, / küldetés volt az életem.”

A Távlat című kötetzáró mű összegzésképpen arra int, hogy nagyon óvatosan kell bánnunk az idővel, mert maga a szeretet is időigényes. Kit is szeretünk az élettörténetünkben jelentősen? A gyermekünket, anyánkat, apánkat, felebarátunkat. A szeretet a kötetben egyrészt azok felé tart, akikkel már nem közös a jelen, így a beszélő szülei felé; másrészt utal azokra, akikkel ma osztozik a szeretetben – itt elsősorban a társsal együtt töltött évekre, a közös időtapasztalatra összpontosíthatunk; az emlékeket külföldi kirándulások, utazások, máskor a természet közös megfigyelése teszi színessé.

Ezek alapján jól látható, hogy a vezető téma-, illetve motívumkészletben (jellemzően a kert, a flóra és fauna jelenik meg központi motívumként) az egyszerűség, a kevés képből való építkezés a meghatározó. Kérdés, hol vannak a kötet úgynevezett mélyrétegei. A Már nem közös verseinek értelmezésében többletet jelent a politikai szempont jelenléte, úgy is mint a kötet terei által jelölt társadalmi-történelmi horizont és mint a beszélő egyik meghatározó színtere, mondhatni, létélménye. „A diktatúra fejleszti a képzeleterőt”, olvashatjuk az Emlékezés egy zsarnokságra című vers megállapítását. Elek Tibor Markó Béla világa című monográfiájában, különösen Az irodalom autonómiája — avagy hogyan olvassuk Markó Bélát című fejezetben, részletesen elemzi a közéleti költészet szempontját Markó életművében. Érdemes lenne vizsgálni ezeket a szövegeket ebből a megközelítésből, hogy a Már nem közös összegző jellegéből adódóan mi válik poétikai és tematikai szempontból hangsúlyossá. Hiszen ez a témakör mozdítja ki a leginkább a beszélőt abból a megszólalásmódból, amely a kötetet egyébként jellemzi. Éppen ez a politikai látásmód adja a megközelítés fő irányvonalát, a műveket nem lehet és nem is kell erről az olvasatról leválasztani (Elek Tibor is A létező magyar politikai költészetről értekezik egy 2011-es vitacikkében^[3]), miként Petri György kötetéről sem lehetne leválasztani ezt a szempontot – ennek hangsúlyos jelenlétére legutóbb a Petri György különbözése című interjúkötet hívta fel a figyelmünket. Tematikusan a politikai versek kötődnek a 2021-es A haza milyen? című kötet szempontrendszeréhez, amely szintén a Kalligram Kiadónál jelent meg. A haza témájának a kortárs irodalomban való kitartó jelenlétét jelzi, hogy csak az utóbbi pár évben több jelentős műben kapott meghatározó szerepet, kiemelném ezek közül Tompa Andrea Haza, és kicsit korábban Vida Gábor Egy dadogás története című regényét. A felsorolt művek időrendi közelsége mellett az alapvető kérdésfeltevéseik is rokoníthatóak egymással: mit jelent hazát cserélni, ha „ez már / nem a haza. Legalábbis nem az a haza. / Nem az a ház. / Nem az a szerelem.”

A Már nem közös kötet legfőbb jellemzője a vallomásos hangnem, a mértéktartás, egységesség. Összegzésképpen kérdés marad számomra, hogyan tudná elkerülni az olvasó is „a politikai közhelyeket”^[4] (a kommunista diktatúra utóhatásainak taglalása; soknyelvűség, kulturális és gazdasági hatások stb.). Egyáltalán, hogyan néz ki A közhely grammatikája? Miben találjuk meg a beszélő én individualitását, sajátos látásmódját, illetőleg ki tudja-e a kötet küszöbölni a fent elemzett szempontok sorra vételekor a monotonitás veszélyét (amire korábban is több kritikus felhívta a figyelmet)? A korábban megjelent művekhez viszonyítva tehát jogosan kérdezzük, milyen új szempontokkal gazdagodott az opus, mi az, ami a korábbi versekhez viszonyítva már nem közös?

 

Kalligram Kiadó, Budapest, 2023.