Borcsa János
Szavakkal, akiktől egyre távolodunk...
Borsodi L. László újabb prózaversköteteiről
Társadalom- és kultúrtörténeti tendenciák felvázolása és értelmezése nyomán készített látleletet az irodalom s a költő helyéről mintegy hatvan évvel ezelőtt George Steiner, a nyugati világ nagy tekintélyű esszéírója, kimondva végül, hogy „a költő szerepe társadalmunkban és a szavak világában erősen megcsappant.” (Egyre távolabb a szótól, 1961). Egy másik emlékezetes kijelentés 1949-ben hangzott el, az alig véget ért katasztrofális háborúra és emberirtásra való hivatkozásként Theodor Adorno részéről, hogy tudniillik „Auschwitz után többé nem lehet verset írni”, és ebbe a sorba illeszteném a Székely Jánosét is 1973-ból, aki számottevő költői életmű létrehozójaként azzal okozott egyfajta megrázkódtatást az erdélyi magyar irodalmi életben, hogy egy nyilvános előadáson élő szóban kimondta, majd esszében megfogalmazva leírta: „Ars poeticám a hallgatás.”
Ezúttal Steinernek a költészetet a nyelvi paradigma szerint tárgyaló gondolatmenetére térnék ki. Eszerint a létező világoknak, a teljességnek immár olyan területei vannak, amelyek nem verbális nyelvekhez kapcsolódnak, mint amilyen a matematika, a szimbolikus logika vagy éppen a képzőművészetben az absztrakció és a nonfigurativitás. Mindezeket a verbális nyelv már képtelen kifejezni, a megfogalmazásukra tett kísérletek többé-kevésbé kudarcra vannak ítélve, következésképpen „azoknak a realitásoknak a mennyisége, amelyekről szükségszerűen és kielégítően szavakkal adhatunk számot, roppantul megfogyatkozott.” Egy másik esszében (A költő és a csönd, 1966) Ionescónak egy naplófeljegyzéséből idéz Steiner, miszerint „a legmélyebb tapasztalásra nincsenek szavak.”
Ilyen tapasztalatok és tételezések tudatában is a költő keresi a szavakat, hogy megnevezze ama bonyolult valóságokat, vagy hogy szóra bírja a benne mély nyomokat hagyó eseményeket és élményeket, netán az ismeretlent, nemkülönben a hiányból fakadó érzéseit. Ebbéli törekvésében érdemel figyelmet Borsodi L. László az utóbbi évtizedben közreadott prózaversköteteivel: Feljegyzések a földről (2012), Parton (2013), Utolér, szembejön (2016). Ezeket szemléző írásomat (Székelyföld, 2018. május) azzal a gondolattal zártam, hogy Borsodi tulajdonképpen az egész létről szeretne valami sejtelmet megfogalmazni.
Megjegyezném, Borsodi utóbbi két prózaverskötetében* ugyan nagyon is konkrét, nevesített személyeket idéz meg (előbbiben a költő felmenőit, valamint választott példaképeit, utóbbiban édesapját), de ezekbe a versekbe ugyancsak „belelop” valamiféle sejtelmet a lét egészéről. A költő által megidézettek mindenike a földi élet végére ért, azaz a néma anyagi világ részévé váltak, ám hely készült számukra az emlékezetben – éspedig a verseket befogadó olvasónak köszönhetően –, amint a költő megszólaltatta őket, akiken testi mivoltukban az anyag fizikai törvényei immár beteljesültek – úgymond felszívják a hajszálgyökerek. Hiányuk arra késztette a költőt, hogy szavak által, a nyelv útján újból jelenvalóvá tegye a neki kedves néhai személyeket.
Borsodi két újabb kötete is a tőle megszokott módon, pontos elgondolás alapján, minuciózus módon hét-hét ciklusra tagolódik. A Szétszórt némaság esetében a felmenőket mintegy családfaszerűen, nagy-, déd- és ükszülők szintjén követhetjük az első három ciklusban, az első zárásaként helyezve el a fiatalon elhunyt édesanyáról készült, visszafogottságában is mély érzéseket keltő verset, míg a harmadik végére illesztve kapott helyet a szépapákat-szépanyákat együttesen megidézett vers. Aztán külön ciklusba sorolva olvashatók a Ferenc-rendi szerzetesekről készült lírai portrék (Crypta franciscanorum), továbbá a Borsodihoz közel álló személyeké (Sepulchri proximorum) és azoké, akiket barátnak tekintett (Coemeterium amicorum).
A kötetzáró hetedik ciklus (Testamentum) egyetlen, a cikluscímet viselő „képverset” tartalmaz, amely négy kipontozott hosszú, lapszéltől lapszélig tartó „verssorral” kezdődik, és két, a 43-as számjegyet ugyancsak lapszéltől lapszélig terjedően ismétlő „verssorral” fejeződik be. Az ismétlődő 43-as szám vélhetően a végrendelkező helyzetében lévő lírai én életkorát jelöli, igaz, a második sorban variálódik a 43-as szám négyes-hármasra, majd négyesre, s mintegy permutáció révén hármas-négyessel folytatódik, és hármassal zárul, de a hármas számot követő három pont a további variáció folytatását jelzi. A vers kezdő- és záró sorai újabb, középre zárt „sorokat” fognak közre, szám szerint nyolcat, amelyeket egy 7-es számjegy, egy felkiáltójel, egy pont, továbbá több, egymással szembe állított sortörésjel, szögletes- és kerek zárójel, valamint egymást követő vesszők és kérdőjelek tesznek ki. Összességében tehát 14 sor „olvasható”, ami így szonettre vall, igaz, megírásakor szavakon túli jelekkel élt szerzője. Emellett a könyv egészét illetően is jelentéssel bír, hogy az élettörténeteket töredékesen bemutató s kötetlen műformát, prózaverset választó kötetet a kerek egészet példázó s a legnagyobb kötöttséget követő szonettel zár le a költő.
Amint e leírásból kitetszik, a költő olyan területre ért ezúttal, amely számára csakis nem verbális eszközökkel írható le, de arról győz meg, hogy erről az ismeretlen dimenzióról is közölnivalója van, amit szavakon túli jelekkel fogalmaz meg, illetve tesz láthatóvá egy bizonyos mértékben képversnek mondható kísérletben. A végrendelkező lírai én, ha együtt kíván szerepelni a testileg az anyagban feloldódott felmenőivel és a maga választotta példaértékű emberekkel – azokkal, akik immár „tenyérnyi por” –, megírandó testamentumának egy nem verbális nyelvet választ, lévén, az ilyen helyzetben (végrendelkezés) szóba jöhető körülményeket még ismeretleneknek véli. A vers végén álló „sírfelirat” is ezt hivatott megerősíteni, a név után álló születési és elhalálozási év közül csak az első ismert (1976), az utóbbit, lévén, az mint személyes vég az „érintett” előtt ismeretlen, egy jelképes értelemben használt betű, a görög ábécét lezáró Ω helyettesíti.
***
Távoli korokba és térségekbe jut el, aki önmagát keresi felmenőiben, vagy csak megidézni kívánja őket mint hozzájuk hű leszármazott. A hozzá időben közelebbiekhez személyes emlékek és maradandó élmények fűzik, a távolabbiak, a déd- és ükszülők portréját vázlatosan, életükből néhány töredéket, epizódot kiemelve rajzolja meg a költő, aztán eljut addig a mélységig, ahol annyit mondhat ki a szépapákról-szépanyákról, hogy „csak nevük van a holtaknak, vagy az se”, s így ők azok, akik „nem ismernek, nem tudják, övék vagyok, / azt sem, bennem élnek-e. Nem szólítgatnak, / nem intenek.” (Szépapáim, szépanyáim) Hogy a kötetcímre utalva mondjam, szétszórt némaság az ő övezetük, akiket egy álomszerű állapotban s az éjszaka sötétjéből a nappali fénybe való átmenetben próbál megidézni – ahogy a költő saját magát aposztrofálja egy helyen – a „kései borzos utód”. József Attilára emlékeztetően jelenti ki az egyik legtávolabbi elődről: „Ükapám félig magyar, félig német, és / egészen katolikus, egészen magyarországi / és örökre erdélyi.” (Ükapám, egy név) Megjegyezném ugyanakkor, hogy érzelmi-értelmi indítékai tekintetében az itt tárgyalt három ciklust Illyés Gyula Három öregjével tudnám rokonítani.
A hallgatás és a csend különben gyakori attribútuma a megidézetteknek. Példázhatom a fiatalon eltávozott édesanya esetével („némán tett-vett, így búcsúzott, búcsúz- / kodott, talán azt akarta, hogy szokjam meg, / ha nem lesz, hogy csendjével marad velem”), de többen is ezt részesítik előnyben a családért hozott áldozatos munka és imádságos lelkület mellett – akár nehéz, mostoha életkörülményeik között is (Dédanyám hallgat, Dédanyám ősanya, Dédapám betűi, Ükapám szétszórva, Ükanyám csendjei).
Míg Borsodi lírai családi krónikája esetében a szereplők a küzdelmes mindennapok okán tapasztalták meg az élet mélységeit – számukra a „nehéz föld” (Illyés Gyula) a gyímesi táj volt –, addig a ferences szerzetesekről készült arcképcsarnok (Crypta franciscanorum) hősei hivatásukból kifolyólag, egy vallásüldöző politikai rendszer körülményei között, hatalmi megtorlások nyomán kerültek kiszolgáltatott, emberhez méltatlan helyzetekbe, illetve vállaltak áldozatot hitükért. Kimondatlanul is érződik a versekből a költő erős érzelmi kötődése ezen hősei iránt. Egyesekhez éppen gyermekkori élmények kapcsolják, de a megjelenítés során ilyen esetben is az egyedi eseten túllépve jelképpé emeli alakját, például oltárkőnek, eleven oszlopnak nevezi: „A templom sekrestyéjében ott áll a kisfiú, / ki voltam. A kolostor felől kattan a zár, nyílik / az ajtó. Lépteinek mértékletessége megnyug- / tat, délceg alakja megjelen’, rám néz: »Szervusz, kicsi barátom!« (...) És én jövök is másnap. Keresem. Sűrűn / havaz. Keresem. Nincs sehol. Hiába mondom, / hogy ne, hiába: nagy pelyhekben hull a hó. / Szólítom. Nem válaszol. Csendemre csend felel. / Ragyog, mint oltárkő. Áll, mint eleven / oszlop.” (Oltárkő, eleven oszlop)
Hol tömör, pontos, szenvtelen leírások, visszafogott hangvétel által, hol felrázó erejű szónoki kérdéseket halmozva elevenednek meg Borsodi hősei, de arra is van eset, hogy magánbeszéd révén történik a megjelenítés, mint amilyen a Fényben, csendben című prózavers, amely tulajdonképpen egy hálaadó ima, amelyet a földi élet minden adottságáért mond a versben megidézett páter. Íme, az utolsó bekezdés:
Végül köszönöm, hogy Dévára megtér-
hettem, hogy ágyam van, meleg szobám,
ápolóm, gyógyszerem, vizem, kenyerem,
hogy vannak még szavaim, melyekkel meg-
szólíthatlak, és van ablakom, melyen beárad
a fény. S hogy egyszer a fényességes csendben
te jössz el, köszönöm!
***
Amint Borsodi lírai krónikájából kitűnik, a költő családi örökségének fontos összetevője a vallásos hit és imádságos lelkület. Ugyanezek játszottak komoly szerepet az ő nevelődésében is. A fent idézett vers változatának tekinthető a Leltár című szöveg, a lírai én imába foglalt, közvetlen megnyilatkozása, amely immár az Estére megöregszel című kötetben kapott helyet. Egy mély hálaérzetről tanúskodó könyörgés maga a vers, címe viszont semleges stílushatást mutat, az olvasói elvárással ellentétben, mintegy fokozva ezáltal a feszültséget. Ebben a lírai én közvetlen hangon mond köszönetet elsősorban szüleiért és nővéréért, illetve kéréssel fordul a Teremtőhöz: „Tartsd meg őket nekem és magadnak minket!”
Az Estére megöregszel központi alakja, főhőse az apa, maga az egész prózaversben írt mű pedig sok szállal és sokféle poétikai-retorikai eljárás révén kapcsolódik az előző kötethez. Ilyen lehet egy-egy elbeszélt esemény vagy felidézett történet újabb „adalékkal” való bővítése, esetleg valamely szereplő alakjának újbóli felvillantása, illetve a szerzői-elbeszélői hang váltakoztatása a főhős vagy egy-egy mellékszereplő közvetlen, egyes szám első személyben történő megszólaltatásával, továbbá a főhős egykori írásos feljegyzéseiből való „szemelgetés”, pontosabban eredeti és apokrif szövegek bemutatása, valamint a fragmentaritás, a töredékekből való építkezés, de a szónoki kérdések halmozása vagy a nominális stílushoz való fordulás is említhető. Végül, de nem utolsósorban, ez esetben is a hetes számrendszerben gondolta el a szerző kötete megszerkesztését, hét ciklusra tagolva ezt is.
Minthogy a könyv középpontjában az apa áll, időben egy rövidebb szakaszt, nyolcvan-kilencven évet ölel fel az új kötet szövegvilága, ami viszont éppen elég egy magyar és erdélyi emberi sors vázlatos megrajzolásához. A Szétszórt némaság első ciklusaiban elbeszélt töredékes családtörténet ismeretében természetesnek tekinthető, hogy egyik tagjuk egyszer csak elhivatást érez – és ehhez szülői biztatást kap – a papi-szerzetesi szolgálatra. Ez pedig az Estére megöregszel főhőse esetében következett be (Szerzetes), de egy olyan földindulásszerű történelmi-politikai környezetben, amely az egyes ember szintjén is életre szóló töréseket idézett elő. A kommunista államhatalom részéről üldözésnek lesz kitéve a fiatalon papi pályára készülő apa, múltbeli választása miatt. Már diákként, az egyetemi évek kezdetén megfélemlítették az állambiztonsági szervek, erőszakosan léptek fel vele szemben, majd tanári pályája során megfigyelés alatt tartották (Csodák nélkül, Ököllel arcomba, Ki tudja megmondani, Nem, soha, Ezek).
Erkölcsi és meggyőződésbeli elveit és istenhitét nem adta fel sem a kommunista rendszer idején, sem a rendszerváltásnak mondott politikai fordulat után, amikor is – Esterházy Pétert idézve – csúcsforgalom volt a damaszkuszi úton. Mondhatni, elviselhetetlen volt, amit az apa tapasztalt, a szabadsághiány s a társadalmi méretű visszaélések között élni, de az is, amint a fordulat után éppen a bukott rendszer haszonélvezőiből lettek a demokrácia hívei s az egyházak támaszai. Egyik tapasztalat indulatot, felháborodást, a másik keserűséget szült az igaz emberben, s az a meggyőződés erősödött meg benne, hogy csak bölcs beletörődéssel viszonyulhat ahhoz, ahogyan a világ s ezen belül erdélyi dolgaink haladnak. Végkövetkeztetése: csak szemlélni, mert ez is épp elég. Mindez az Elviselni című, az egyik legemlékezetesebb prózaversben fogalmazódik meg. A cím ugyan személytelenséget jelez előre, de ennek mintegy ellentmondva maga a versszöveg egy önmagával s önmagában drámai küzdelmet vívó főhőst mutat be.
Ennek akár párja is lehet a Milyen vagy című istenes vers, amelyet az apa személyére „hangszerelt” a költő. Hősének egész életútját ezúttal egyetlen aspektusból tekinti át, éspedig mint istenkeresőt idézi meg, aki életösszegzésül viszont arra a meggyőződésre jut, hogy az ő esetében az istenkeresést Isten megtalálásának bizonyossága váltotta fel:
Ma már tudom: nem vagy sehol, és vagy min-
denütt. Te vagy a csend, te vagy az észrevétlen lüktetés,
s tán te vagy, ki majd egyszer magamhoz békítesz, ma-
gadba fogadsz.
A hetedik ciklust, de magát a kötetet is záró vers (Seholország) ténylegesen a helyén van. Azt mondhatni, tartalmi szempontból egy földi pályafutás lezárását találjuk benne, érzékeltetve, miként tűnnek el, illetve törlődnek ki az egyéni emlékezetből fokozatosan az apa eföldi életének helyszínei. Ugyanakkor egy olyan „ország” felé közeledik a főhős, ahol felmenőivel, de minden számára drága családtagjával, barátjával, sőt ellenségével is egy asztalt ülhetnek körbe, s csak egyvalaki jár fenn, az, aki a Házigazda névre méltó. Ez utóbbi történéssel aztán gondolatilag is lezárul az apát bemutató, neki mintegy ércnél maradandóbb emléket állító lírai mű, az Estére megöregszel.
Ismertetésem végén azt mondhatom, hogy Borsodi L. László az utolsó másfél évszázad szubjektív magyar és erdélyi történelmét sokféle egyéni sorson s példán keresztül mutatta be legutóbbi két prózaverskötetében, de az egész történet elbeszélése magán viseli a lírikus egyéni poétikai törekvéseit.
*Borsodi L. László: Szétszórt némaság. Kolozsvár–Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó–Fiatal Írók Szövetsége, 2018;
Borsodi L. László: Estére megöregszel. Kolozsvár, Erdélyi Híradó Kiadó, 2021.
Megjelent a Bárka 2022/3-as számában.
