Béres Norbert
Eleven kreatúra*
Schein Gábor: Ó, rinocérosz
Schein Gábor kötete tematikai és poétikai szempontból egyaránt izgalmas kísérlet. Miközben válasz(oka)t keres a kérdésre, miként mesélhető el civilizációnk története úgy, hogy a történet(ek) fókuszába a rinocérosz kerül, egy meglehetősen heterogén enciklopédiát hoz létre a különleges lény alternatív (valós vagy imaginárius) alakváltozataiból. Másrészt műfaji-poétikai tekintetben az Ó, rinocérosz fő kihívása, hogy mindez milyen műfaji mintázatokon, nyelvi megszólalásmódokon keresztül valósítható meg.
Az átváltozás-mítosz koncepcionális státusza egyértelműsíti Ovidius jelenlétét, keretező szerepét, amennyiben az Átváltozások első könyvéből, invokációként citált (egyszersmind az eposzi tradíciót is kontextualizáló) kezdősorokra, valamint a ciklust lezáró, Ovidius szabad című (a római poéta közelmúltbeli jogi rehabilitálását átpoétizáló) költeményre e rendezőelv alapkomponenseiként tekintünk. Az idézet és az epilógus százötvennégy számozott szabadverset, egy képlékeny, a különféle mintázatok felé el-elmozduló képződményt fog közre. Mivel a versciklusban az elmélkedés, az autobiográfia, a krónika, a mese, a regény, a monológ, valamint ismeretterjesztő, tudományos és publicisztikai műfajok mintázatai egyaránt felismerhetők, a határátlépő sokszínűség – poétikai tekintetben – analógiás a meghatározni kívánt rinocérosz szabad variabilitásával. E definíciós kísérletben a különböző szólamok egymástól eltartó értékítéletei kontaminálódnak, lépnek párbeszédbe, egyrészt magától a rinocérosztól, másrészt az általa elrabolt és megerőszakolt Európétól, harmadrészt az állatot, a rinocérosz-lét aspektusait tematizáló perspektíváktól. Ekképpen a címbéli megszólítás is egy ilyen külső nézőszögű, reflektálatlan, nyers rácsodálkozásként értelmezhető.
A rinocérosz belső monologikus szólamát, gyakran filozofisztikus gondolatalakzatait a létértelmezés kérdései, az ontológiai bizonytalanság szervezi, hiszen nemcsak pusztító, elpusztítandó fenevad, hanem nemző, teremtő erő is. Tűnődéseit olvasván akaratlanul feldereng az olvasóban Aszterión hangja (Borgestől), akit szintén determinál félelmetes, visszataszító alakja, a novellában mégis egy elmélkedő, mély gondolkodású, olykor gyermeteg, szelíd, egyértelműen rokonszenves entitásként jelenik meg. Aszterión, a mitológiából ismert nevén Minótaurosz, Minósz király felesége, Pasziphaé és egy fehér bika nászából fogant, de a borgesi karakter mégsem azonosítható a mitologéma szörnyetegével. Szuverén, komplex személyiség, nem redukálható kizárólag a mitikus fenevad képzetére – ahogyan a rinocérosz sem. Más kérdés, hogy miként alakult volna Aszterión sorsa, ha nem egy fehér bikától, hanem történetesen egy rinocérosztól fogant volna, hiszen, mint az Ó, rinocérosz verseiből kiderül, Európét sem fehér bika, hanem egy „rozmaringillatú” fehér rinocérosz ragadta el. Vagy miként alakult volna az emberiség jelentős részének történelme, felekezeti viszonyrendszere, kultúrtörténete, ha Szűz Mária egy fekete rinocéroszbébinek ad életet, ahogyan azt a merész logika láthatóvá teszi: „Az asszony fekete rinocéroszbébit szült. Itt valami / tévedés lehet. [...] Minden úgy történt, / ahogy az angyal jövendölte. Csak hát az asszony / fekete rinocéroszbébit szült. Most mit csináljon, / úristen, mit csináljon? Itt valami tévedés lehet.” (102.)
Olyan lényről van szó, amit nem tematizált az irodalom, az irodalmi hagyományban gyakorlatilag „nem létező”, szerzőnk azonban éppen a tematikai hiátusból építkezik, nem a rinocérosz „beiktatására” tesz kísérletet (hiszen rehabilitációról nem beszélhetünk), hanem a világtörténelemben előre-hátra haladó, olykor mozdulatlan, paradoxitástól sem mentes állat alakvariánsainak felmutatására. Olyan lényről van tehát szó, akit egy „letűnt kor eleven fosszíliája”-ként (8.) szemlélhetünk („járó por”); ambivalens alkatú, ronda, ormótlan, robosztus, félelmetes, egyszersmind figyelemre- és csodálatraméltó, szépsége csak a valóságon kívüli dimenziókban ragadható meg. Mitikus és hétköznapi, noha más állatokkal ellentétben a rinocérosz nem mítoszhordozó, és domesztikálása is lehetetlenség. Neve (leszámítva a Szent Klára után „keresztelt” egyedet), neme, életkora nincs, nyelv, kultúra, nemzet nélküli, a mindenen kívüli, senkihez sem tartozó – vagyis bárki részesülhet belőle. Hol el-nem-képzelhető, a fikció homályába vesző fenevad (mint torzó, kevésbé disztingvált unikornis), hol hús-vér entitás, aktuális társadalmi konfliktusok résztvevőjévé, spekulációk, támadások tárgyává, áldozatává válik. Áldozat mivolta identitásának része, referenciálisan és metaforikusan egyaránt, hiszen hírnevét, (anyagi) értékét tülkének köszönheti, amit értelemszerűen csakis elpusztítása után lehetséges áruba bocsátani, de önmagára is csak (az orvvadászok) áldozat(a)ként tud tekinteni: „Így lett / belőlem is rinocérosz mindannyiszor, ha megpillantottam / a bozótból előkandikálni az orvvadászok fegyvereit. / Impotens gazemberek, gondoltam ilyenkor. / Mindhiába, hiszen már rinocérosz voltam.” (86.)
Másrészt metaforaként működik, „outsider” egyént, csoportot, etnikumot egyaránt reprezentál. Ugyanúgy elszenvedi a társadalmi kommunikáció alaprétegéig elható gyűlöletbeszéd következményeit, mint a reprezentáltak, amikor a közéleti-politikai (a bűnbak- és ellenségképzést célzó) retorikát imitáló szólamban potenciális fenyegető tényezőként, betegséghordozóként ítéltetik meg/el. A rágalmak, szándékos torzítások, túlzások közegében objektív ráközelítésre aligha van lehetőség, a nyelv már nem az értelemre, csak az érzelmekre hat. „Kívüliségéből”, különbözőségéből adódóan integrálása problematikus, áthatolhatatlan akadályokba, elutasításba ütközik, kirekesztése már-már elvárásként fogalmazódik meg: „a rinocéroszok sok esetben más képesség- és / vérmérsékletbeli jellemzőkkel bírnak, így nem érdemes / mindig az integrációhoz ragaszkodni, amikor a szükség / úgy kívánja, mutassunk rá a szegregáció szükségességére.” (133.) Vagyis egymagában képes szembesíteni a gyűlöletkeltés gyakorlatával, amely az idegenségre bélyegként, a rinocéroszra céltáblaként tekint, így a fizikai elpusztítás, egyszersmind a lélektől való megfosztás veszélye is kilátásba helyezhető.
Tehát egy meglehetősen széles spektrumon bárhol, bármilyen formában, alakban feltűnhet, akár tetoválásként is: „Ha a rinocérosznak csak egyetlen alakja volna, / könnyedén eligazodhatnánk a róla szóló beszámolókban. / De a rinocérosznak százezer alakja és korlátlan / kiterjedése van.” (89.) Fokozatosan, lépésről lépésre létesül, a mítosz, történelem, személyiség nélküli lény a versciklusban (re)konstruálódik, épül ki, válik mesterséges kreatúrává, biológiai értelemben is az élő és kihalt egyedek közti átmenetiségben rekedve. Számtalan alakváltozata, karneváli sokfélesége óhatatlanul túlterheli, ironikus minőségűvé teszi a rinocérosz karakterét. Schein Gábor kísérlete végső soron a konstruáltság, az átmenetiség részleteire közelít rá, miközben a műfaji-poétikai elmozdulásaival a formát is átmenetivé teszi, nyílt, lezár(hat)atlan szerkezetével a leírási kísérlet szétaprózódását, torzó-mivoltát szemlélteti.
Ránk, olvasókra vár a feladat, hogy a bő másfélszáz oldalon keresztülcsörtető rinocérosz(ok)ból rátaláljunk a magunkéra.
Magvető Kiadó, Budapest, 2021.
