Németh Júlia
Önfeltáró vallomások kultúrfilozófiai köntösben
Banner Zoltán: A cédrusfa hatalma. Az én magyar művészeti akadémiám
„...egyre bénítóbb öregkori félelemként merül fel bennem: több mint hat évtizedes utazásaim az erdélyi magyar művészetben hagynak-e járható nyomot? (...) Hiszen még élek, de máris megkérdőjelezik építőmunkám értékeit. Olvastam, hogy Sepsiszentgyörgyön megnyílt az erdélyi magyar művészeti központban a Felezőidő II. című kiállítás s egyéb, az általam annyiszor megálmodott Erdélyi Magyar Képtárhoz közelítő esemény, de még csak egy meghívóval sem tiszteltek meg, ami senkit sem kötelezett volna semmire.”
Kissé rendhagyó módon kezdem a fönti idézetekkel a kötet bemutatását. Nem véletlenül. Erre ösztökél a könyv címe és alcíme.
Mondjam, hogy a szerző félelme alaptalan? Hogy az elkerülhetetlen elmúlásnak próbál gátat vetni visszaemlékezéseivel? Szorongásai mögött viszont ott bujkál a tudat, hogy a mű, amelyet megalkotott, hozzátartozik az erdélyi és összmagyar kultúrtörténethez. És ennek dokumentálására született meg ez a kötet.
Banner Zoltán mint a magyar művészeti irodalom, a költészet, az előadóművészet páratlan képviselője foglal el kitüntetett helyet az összmagyar kultúrtörténetben. Ezzel bizonyára kritikusai is egyetértenek.
A könyv szerkezete, felépítése vajmi kevés fogódzót nyújt a rendszerezettséget igénylő szemlézőnek. Mégis rendkívül találó módon segíti tartalma megjelenítését. S ha már a tartalmat említem, a lényege valahogy túlmutat a sok gonddal és alapossággal fölsorolt, mozaikszerűen összeszerkesztett művészetfilozófiai, művészettörténeti, önéletrajzi, szakmai-dokumentáció jellegű fejtegetéseken. A köntös, amelyben mindezek megjelennek, egy irodalmi igényességű nyelvezet, amely szépirodalmi szintre emelkedik. S a szövegek ezen jellegzetessége nem elhanyagolható, hiszen itt a tartalom és forma összecseng. Mert ez a megközelítés jellemző a szerző teljes életművére is. A formai jegyek, amelyek mögül egy kimerítő kordokumentum tárul az olvasó elé, a személyes megélések sorozata, amelyet az aktuális ideológiai környezet avat magánmitológiává.
S akkor el is jutottam a kötet műfajához, amely első látásra egy irodalmi igényességgel bemutatott, kimerítő szakmai önéletrajz. Visszatekintés a kezdetektől tudatosan felépített életműre, amely a szerzőnek az erdélyi és az egyetemes magyar kultúrában évtizedekig betöltött szerepe, tevékenysége által hitelesített. Az író viszont már a kezdet kezdetén figyelmeztet, hogy ne életrajzra számítsunk: „Nem önéletrajzi regényt írok s naplóként is féloldalas.” S ha megfeledkeznénk is a figyelmeztetésről, a bemutatott események időrendisége ezt a látszatot kelti, mindaddig, amíg föl nem fedezzük, hogy ez az időrendiség helyenként felfoszlik, idősíkok torlódnak, hogy helyet adjanak a mű másik olvasatának, tulajdonképpeni lényegének, amely egy eseményfüzérre sorakoztatott kultúrfilozófiai manifesztum. De mielőtt részletekbe mennék, pár szó a könyv műfajáról.
Amikor a szerző ilyen vagy olyan indíttatásból a saját pályáját veszi górcső alá, többet elárul magáról, mint azt bármely külső szemlélő tehetné, hiszen olyan eseményekbe is beavat, amelyekről csak ő tud, tudhat. Ennyiben több az ilyen jellegű írás bármilyen, mások által megírt életrajznál. Egyben kevesebb is annál, mert benne egyetlen nézőpont érvényesülhet. Egy majdani külső személy által írandó tanulmánynak az önéletírás fontos muníció. És még fontosabb akkor, ha az önéletírás egyben militáns vitairat.
A laza szerkezetű kötet mégis néhány fejezetre tagolódik: I. Borostyán úr utazásai, II. ...A szent cédrusfa körül, III. Napló (2005–2019). S bár ezek az életpálya időrendi eseményeihez illeszkednek, mindegyikben megjelennek a kultúrfilozófiai eszmefuttatások. A szerző már az első, a szatmárnémeti indulásra fókuszáló fejezetben is szót ejt a teljes életpályát bemutató írása fontosabb szempontjairól. Itt tesz említést vallásos meggyőződéséről („...gyakorló katolikusként minden szentséget a maga idejében magamhoz véve, a hit lélegzetként tartott fenn az idők és az olvasmányélmények zajlásában.”) S ha nem is hangsúlyosan, ez a hitbeli elhivatottság egyéb eszmei megnyilatkozásaiban is jelen lehet. Ennek a krédónak a jegyében jegyzi meg: „Mert mindenki alkotó ember, aki soha nem elégedett önmagával, s tudja, hogy a Teremtő nem a végleges Mindenséget teremtette meg, csupán annak műhelyét, és kinek-kinek tehát a saját mesterségén belül élete végéig folytatnia kell a teremtést.”
Példaértékű a tudatos életpályaépítésnek az az alapossága, amellyel a szerző már középiskolás éveit is dokumentálja. Borostyán úr ugyanis, aki fiatalkori, szatmári alteregója, azzal a tudatossággal lép az életbe, amely a könyvben követhető rendkívül agilis, gazdagon szerteágazó életpályát előrevetíti. Mert Borostyán úr nemcsak érdeklődő, szemlélő, filozofáló habitusáról tesz tanúbizonyságot, de arról az alaposságról is, amellyel első megnyilatkozásait megőrzi, gyűjti, leltározza. Polgári családból származik, és az annak hangulatából eredeztethető nemzeti elhivatottság jegyében próbál magának helyet keresni a pusztító világháborúból anyagilag, társadalmilag és erkölcsileg romosan feltámadó új világban.
Ha lesz majdani erdélyi magyar művelődés, és mindaddig, amíg lesz, a huszadik század második fele fontos történelmi és kulturális események színtereként lép a kor eseménytárába. A koréba, amely Közép-Kelet Európában egy igazságos, demokratikus társadalom ígéretével és retorikájával lépett föl, s ennek jegyében fontos társadalmi mozgásokat serkentett. A kihaló és a háború megritkította értelmiség soraiba új generáció, alacsony sorból felemelkedő értelmiségi réteg érkezik. A már a század első felében fellépő népi-nemzeti törekvéseket menti át valamiféle internacionalista szólamokba és ideológiába ágyazva. Amolyan ideológiai szemérmességből kezdetben teret enged a kisebbségi kultúráknak, miközben az ideológiai terror jegyében árgus szemekkel figyeli és nyomja el az alulról jövő kezdeményezést. Aztán fokozatosan a nemzetiségi kultúrát is igyekszik megfojtani. A nyolcvanas évekre a kisebbségi intézményrendszert felszámolja, és a még megmaradt sajtót a torz személyi diktatúra kiszolgálójává igyekszik tenni.
Utat találni ebben a csapdákkal, buktatókkal teli korban az életbe belépő értelmiséginek, és talpon maradni, nem mindennapi teljesítmény. Mekkora az a kompromisszum, amely még nem lelket, karaktert mérgező, amely még nem árulás?
Banner Zoltán, a művészettörténész, műkritikus, a költő és előadóművész ezen az ingoványos talajon egyensúlyozva teremti meg sokoldalú életművét. Éppen kinevezett egyetemi gyakornokként csöppen bele az ötvenhatos megmozdulások, események megtorlására rendezett koncepciós perek vastagjába. Mint írja: „Sohasem voltam politikailag hangadó, kiállós természet...” De a politika utoléri: „1957-ben elkezdődtek az 1956 szellemétől való elrettentés koncepciós perei. Különböző »akciós« csoportosításban ott álltak a kolozsvári katonai törvényszék tárgyalótermében nálam néhány évvel idősebb, a filológia fakultáson ugyancsak kezdő tantestületi kollégáim: Dávid Gyula, Lakó Elemér, Varró János meg a diákszövetségi reformtervekért elmarasztalt s még egyetemi hallgató Páskándi Géza, Várhegyi István, Koczka György, Kelemen Kálmán, Nagy Benedek, Bartis Ferenc. (…) igen könnyen én is ott állhattam volna közöttük, hiszen annak a tervezetnek a megfogalmazásánál nekem, a Diákszövetség kulturális alelnökének szintén jelen kellett volna lennem, de akkor éppen színjátszócsoport-próbán voltam (...) Persze a vád tanújaként állítottak elő, minden előzetes kihallgatás, vagy tájékoztatás nélkül. Talán a mindenfajta kulturális ügyekben való nyüzsgésem és népszerűségem miatt bíztak lojalitásomban?
A teljesen alaptalan vádirattal szemben viszont tanúként azt állítottam, hogy ezek a fiatalok (Páskánditól Bartisig) ártatlanok, tudomásom szerint egyetlen gesztust sem tettek az állam ellen, csupán tehermentesíteni szerették volna az egyetemi tanrendet.”
Talán ez a mozzanat is hozzájárul, hogy rövid kitérő után véglegesen a művészettörténet és a műkritika szolgálatába szegődjön. A sors végül is kegyes hozzá. Az ország legjelentősebb magyar irodalmi-művészeti-kritikai hetilapjának, az Utunknak a művészeti rovatvezetőjeként évtizedekig szolgálja az erdélyi magyar képzőművészet ügyét. Ebből a szolgálatból eszmei fellegvárat épít magának, és ennek jegyében fogant a kötet, amelyet szemlézek.
Szerkesztői pozíciójából az erdélyi magyar képzőművészet teljességét felölelő munkába kezd.
A hetilap hasábjain teret biztosít a művészi alkotásoknak, ezáltal is ösztökélve a művészeket, miközben járja a vidéket, követi és leltározza a különböző helyi csoportosulások munkáját. Ennek a tevékenységének a dokumentálása teszi ki a szövegek jelentős részét. Olyan események, művészek lajstromát fedezhetjük itt fel, amelyeket és akiket mára legfeljebb helyi lapok őriztek meg, és a kor eseményeit kutatók számára egyáltalán nem vagy csak nehezen elérhetők. Járja a vidéket, látogatja a műtermeket, és az összegyűjtött anyagokból állítja össze a jelentős művészeket, műveket bemutató köteteit. Monográfiái jelennek meg Mattis Teutsch Jánosról, Szervátiusz Jenőről, Bordi Andrásról, Mohi Sándorról, Benczédi Sándorról. A kor fintora, hogy mint írja: „...harminchat éves koromban, szülőföldemen, nem anyanyelvemen jelenhettek meg első könyveim, hiszen az 1968-ban véletlenül összetorlódott Mikola András-mappából, az 1957-ben megírt, de az Irodalmi Kiadó által elfektetett, majd Raul Sorban által átírt, személyiséghamisító, de az általam szolgáltatott adattár miatt közös szerzőséggel megátkozott Aurel Popp-monográfiából és a Meridiane Kiadó legkisebb kismonográfia-sorozatába iktatott Nagy Albertemből sohasem készült magyar változat”. Kötetben méltányolja és értékeli a népművészet és népi iparművészet termékeit (Csillagfaragók, 1972).
Szerkesztői és művészeti írói tevékenységével párhuzamosan hódol előadói szenvedélyének. Több előadói estet szervez, a magyar líra klasszikusainak szentelt szavalóestekkel járja az országot.
Tevékenységének visszapillantó felsorolása mellett, azzal párhuzamosan szempontjait a jelen szempontjaihoz igazítja, átértékeli valamikori meggyőződéseit. „Abban az illúzióban fürödtem, hogy lépésben vagyunk az európai művészettel, az európaiság jelenségeivel és követelményeivel. Hála istennek ez az illúzió hamis volt, hiszen mi magunkhoz képest modernizálódtunk (…) a képzőművészeti kifejezésnek is van anyanyelve.”
Az erdélyiséget, a transzilvanista életérzést tartja az Erdélyben jelentkező valamennyi magyar kulturális jelenség alfájának és ómegájának. Mert: „A hatvanas, hetvenes években, amikor Európában jobb helyeken hasfelmetsző Jack-et játszanak, a kiállításokon vér folyik, sztaniollal vonják be a híres hidakat és egyáltalán mindent elkövetnek, hogy az »antiművészet« kategóriájába tartozó, sőt, ízléstelen, agresszív szenzációkkal eltereljék a figyelmet … az emberi Lét lélektelenségéről, akkor itt … azért megy be a grafikus, a festő, a szobrász, de még a keramikus, textiles, fémműves, üveges iparművész is a műtermébe, hogy klasszikus értelemben vett műtárgyat alkosson...” „S miközben ez az apokaliptikus vég felé közeledő kísérlet zajlott körülöttünk, az erdélyi kultúrában nem ment végbe ez az eltávolodás, a művészetek szekularizációja, hanem közügy maradt, mint a középkori stíluskorszakok idejében.”
Közügy, amelynek szolgálatába szegődött Banner Zoltán is mindaddig, amíg ezt viszonylag elviselhető körülmények közt megtehette. Amíg a hatalom nem lépett fel immár vállalhatatlan követelményekkel. S bár minden idegszálával, hosszú évtizedek alatt felhalmozódott élményvilágával, érzelmi kötődéseivel Erdélyhez kapcsolódott, 1986-ban meg kellett hoznia a számára fájdalmas döntést: az elszakadást szülőföldjétől. Családja áttelepülési kérvényének beadását követően elbocsátották állásából. Feleségét úgyszintén.
1988-ig kellett várakozniuk az útlevélre, ez a két esztendő azonban nem telt hiába, sőt számára rendkívül gyümölcsözőnek bizonyult. Megírta fő művének, a Képzőművészeti Kiadó által megrendelt Erdélyi magyar művészet a XX. században című összefoglaló munkájának a java részét, amelyet aztán már békéscsabai polgárként, a Munkácsy Mihály Múzeum munkatársaként fejezett be.
Új otthonában mindjárt a kezdettől megértő szeretettel fogadták. Csakhamar a város irodalmi, művészeti életének egyik vezéregyéniségévé vált, s a „Békéscsaba Kultúrájáért” díjat is elnyerte. Nem véletlen tehát, hogy mindjárt a fogadtatását követő napokban – bevallása szerint – képzeletben Békéscsabát is Erdélyhez csatolta. Ahhoz az Erdélyhez, amelytől képtelen volt elszakadni, amelynek művészete és művészei jelentették számára a szakmai továbbélés egyik legfontosabb támpontját, azt a kimeríthetetlen kincset, amelyet féltve ápolt. A már meglévő harminc monográfiáját újabbakkal egészítette ki, erdélyi művészek munkáiból rendezett kiállításokat, folytatva több évtizedes alkotó munkáját, amellyel nemcsak művészettörténetet írt, de sajátos stílust is teremtett. Monográfiái ugyanis jóval többek a műfajra jellemző tudományos adatközlésnél. „Érzelmes művészettörténész vagyok” – jellemzi saját magát. S ez a tulajdonsága érvényesül művészeket bemutató írásaiban, kiegészülve szépírói adottságaival. Ezek a különleges empátiával, sajátos beleérző képességgel megírt, az embert és a művészt lelki közelségből bemutató kötetek – számuk immár a száz felé közelít – ilyenformán olvasmányosak is. Annak a nagy családnak, az erdélyi művészek családjának a majdhogynem regényes kordokumentumai, amelyeknek értéke a jövő számára felbecsülhetetlen.
„Engem azért szeretnek az erdélyi művészek, a már eltávozottak s a még élők, mert megkíséreltem megépíteni számukra az én erdélyi magyar művészeti akadémiámat. Pontosabban: ők megépítették a falakat, én pedig azáltal, hogy láthatóvá, érzékelhetővé igyekeztem tenni mások számára a lelkükben, tudatukban, tudatalattijukban működő erdélyi lelket, a transzilvanista életérzést és szemléleti módot – tetőt húztam a falakra.” „Az én magyar művészeti akadémiámat én építettem, és ő hozott létre engem, és általa létezem halálomban is. Teremtőm és teremtményem.”
Ez az erdélyi művészeti közelmúltat és jelent egyedi megközelítésben, de hitelesen és fölöttébb sokoldalúan dokumentáló „Banner-akadémia” olyan kútforrása a XX-XXI. századi művészvilágnak, amelyből nemcsak érdemes, de szükségszerű is meríteni. Merthogy A cédrusfa hatalma megkerülhetetlen.
Banner Zoltán: A cédrusfa hatalma. Az én magyar művészeti akadémiám. Magyar Napló Kiadó, 2020.
Megjelent a Bárka 2021/3-as számában.
