Kritikák

 

 Zalan_Tibor_papirvaros4_szetszggatva.jpg

 

Fazekas Sándor

 

 „A lét elviselhető könnyűsége”

Zalán Tibor: Papírváros, egy lassúdad regény, négy, szétszaggatva

 

ZalánTibor regényfolyamának negyedik darabja a korábbiakhoz hasonlóan különböző műfajokat, elbeszélésmódokat olvaszt egybe, amelyek első pillantásra igen távol állnak egymástól, mégis egyedi egységgé állnak össze: a szétszaggatottság kétségtelenül jelen van, de a regény ettől még jól olvasható. Jól megfér tehát egymással a hajléktalangyilkosság, a kiégett művészek önigazoló vagy éppen önsorsrontó, fals vagy őszintébb csengésű önértértelmezései, és az elvont filozofikus okoskodás az álmok természetéről, vagy maguk a lázálomszerű víziók. Először tehát ezekről a rétegekről kell beszélnünk, azután arról, hogy ez a szétszaggatott regény hogyan is áll össze egy darabbá. Mert bizony nagyon is összeáll.

Az első komponens meglehetősen ismerős: Bandika, a társadalmon kívüli, deviáns fiatal bűnöző figurája akár Bukowskytól vagy Hajnóczy Pétertől is jöhetett volna, és komorabb időszakaiban Thomas Bernhardot is felidézheti az olvasóban. Zalán mégis egyedi: feszes tempójú jeleneteket vág elénk, amelyben megismerhetjük ezt a meglehetősen ellenszenves, agresszív figurát – először a halálához vezető jelenettel szembesülünk, és utána süllyed egyre mélyebbre a szemünkben. Természetesen Zalán jól használja a Tarantinótól és a Gaspar Noé Visszafordíthatatlanjából ismert technikát, amelyek visszafelé ismertetnek meg Bandika történetével. Itt bepillantást kapunk a magyar társadalom mélyére – ahová rendszerint nem szívesen nézünk. A látvány ugyanis visszataszító, de hát a világ ilyen. Pontosabban: ilyen is. Naturalizmusában jól esik a fel-felbukkanó irónia és humor; akár gyakrabban is nyúlhatna ehhez az eszközhöz, bár így talán még hatásosabb: ritkább, de még nagyobbat szól, hiszen váratlanul érhet bennünket.  Az akciódús jelenetek mindig erős hatásokkal dolgoznak, és jó dramaturgiai érzékkel élénkítik a cselekményt. A magyar társadalom problémáinak pedig elég széles skáláját mutatja be a könyv e szegmense is, meglehetősen nagy láttató erővel. Nehéz eldönteni, hogy a hajléktalangyilkosság vagy a házilagos abortusz képei a brutálisabbak: előbbi fizikai, utóbbi pedig lelki erőszakot fest le, megrázóan.
Bandika persze csak az egyik főhős: polifonikus a regény, a dosztojevszkiji értelemben; úgy gondolom, hogy ebben a formában sok a tartalék, és Zalán jól állítja össze a csapatot.  Az itt másodikként bemutatandó narrátor egy 22 éves fiatal lány, akin keresztül nagyon jól rálátunk a fiatalok problémáira: gyökértelenség, szexuális problémák, abúzus, kötődési zavarok, magány. Ő visz valami tisztaságot, ártatlanságot a történetbe, hiszen a többiek javarészt kiégett, sérült figurák (ezekről a sérülésekről szól például a szívkoszorúér falán lévő lerakódások, plakkok leírása). Bizony, egy átlagos élet alatt is meglehetősen sok fájdalom és megrázkódtatás éri az embert. Ez alól a fiatal lány sem kivétel, ő azonban még nem fásult bele az élet nevű küzdelembe, még jól regenerálódik egy-egy súlyosabb csapás után. Ezért is keresi a korosodó, sikeres, bár saját művészetét vajmi kevésre becsülő rendező társaságát, aki talán a polifónia főszólamának tekinthető. Mielőtt megismerjük rendkívül keserű és kiábrándult nézeteit saját létezéséről, az alábbi bekezdést olvashatjuk.

„Bár azon érdemes elgondolkodnunk, nagyra becsült olvasó, ki lehet a történeteinkben a „hősünk” rajtunk kívül, ami persze csöppet sem jelenti azt, hogy akit hősünknek nevezünk, az éppenséggel mi vagyunk, vagy akár egy jottányit is lefed belőlünk. Nem, nem, kedves olvasó, akit hősünknek nevezünk, egyáltalán nem mi vagyunk, legfeljebb mi szeretnénk olyanok lenni, mint ő. Regényhősnek lenni feltehetően nagy kitüntetés, még az olyan regényének is, mint amilyen például ez, itten, bár ennek az ellenkezője is gyakorta megesik, talán gyakrabban is a kelleténél, hogy mások látnak bele bennünket a hőseinkbe, ebből azután vagy fáklyásmenet következik, már ha az azonosítás valami rettenthetetlen hőssel történik meg, ilyen például a rettentő görög vitéz, vagy veszekedés és válás, amire akár mostani könyvem regényhőse is éppen alkalmas példa és katalizátor lehet…” (46.)

Több okból is érdemes hosszabban idéznünk ezt a bekezdést. Egyfelől megismerjük a próza levegőjét, azaz a narráció természetét: nagyon hosszú, bonyolult mondatok, végtelen tudatfolyam jellemzi a főszólamot. Másfelől félrevezető is az idézet, hiszen rendkívül ironikus: itt szándékosan közhelyes, mondhatni szándékosan ügyetlen ál-apológia olvasható, amelynek a regény valamivel később teljesen nyíltan és tisztán érthető határozottsággal ellentmond. Magából építkezik minden író, mert a saját tapasztalatain kívül nincsen tégla. Az viszont teljesen világos, hogy nem szabad ráolvasnunk az író életrajzára az itt olvasható történeteket. Azt már ez esetben is mindenkinek magának kell eldöntenie, hogyan és mennyire montírozható egymásra a két dolog, költészet és valóság. Érdekes játék lehet ez, persze, de meg kell maradnia játéknak, gondolatkísérletnek. Nézzük a cáfolatot is:

„[A doktornő] azt hiszi, ő nem tud baszni a sok pia miatt, ő, igen, ő, nem a hőse, mert bár tiltakozott, minden filmbéli alakját lehetségesen magáról mintázta meg, nőket, férfiakat, potenseket és impotenseket, papokat és striciket, kurvákat és apácákat és baszógépeket, nőfalókat és buzikat, szenteket és aberrált őrülteket, ő volt mind, és békén megfértek benne ezek a nagyon különböző, talán egymás negatív lenyomataként is szemlélhető létezők és létezési formák, és most, mintha a kis doktornő valamilyen fondorlatos, de határozott mozdulattal leválasztotta volna róla énjének az egyik felét…” (277.)

Nézetem szerint ez a bekezdés sokkalta meggyőzőbb, de ugyanakkor persze ugyanúgy túlzó, mint az előző. A megfogalmazott vélemény ezúttal is kileng – csak épp a másik irányba. Egy harmadik idézet lehet a segítségünkre ebben a kérdésben:

… a hős soha nem azonos az őt megírni igyekvő szerzővel, még az önéletrajzok esetében sem, pedig az önéletírás adekvát önleíró formának kínálkozik, ám abban a pillanatban, hogy a szerző az első névelőt leírta, máris elmozdul a tárgyától, s most általánosítsunk valamennyire, elmozdul, mi több, elválik attól a figurától, akit a legteljesebbnek vélt valójában megragadni kíván, miközben megfeledkezik arról…” (135.)

A könyv címét adó papírváros-metaforika a rendező fejében fogalmazódik meg: talán az egész világ papírból van, amelyet egy papír Isten teremtett; s ezzel egy valódi Isten nélküli világot tételez. A viszonyok megfordulnak: a teremtményből teremtő, az álmodóból álmodott lesz: ugyanez az inverzió vetődik meg ugyanis a regény talán legfilozofikusabb részletében, az álmokról szóló fejtegetésben. A rendező képzete mindkét esetben tévesnek tetszik – de ettől még életérzésként jól értelmezhető mindkettő, a kocsmaasztalnál papírvilágot vizionálóé ugyanúgy, mint a világot álmodni vélő eszméletlenül fekvőé. „S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,” – írja Babits A lírikus epilógjában, és ez a mondat mindkét (kényszer)képzetre igaz lehet. A papírváros-élet egy meglehetősen értéktelen világot alkot meg, amelynek teremtője maga a rendező, aki azonban maga is papírból van, akárcsak az isten – aki, még az sem kizárt, ő maga. Emögött a vízió mögött végtelen keserűség és kiábrándultság húzódik meg, ahogyan a papírvilág falai mögött a feketén örvénylő semmi. Az különösen ironikus és önironikus gesztus, hogy Papírvárosnak nevezi a regénysorozatot. Egy papírból teremtett világ az is, amelyben éppen időzünk a könyv olvasása közben: ne tévesszük tehát össze a miénkkel (bár eléggé hasonlít hozzá, azért jónéhány dologban különbözik is). No, persze, a papírváros-elmélet a regényben is maró kritikában részesül a könnyűzenésztől, aki harmadikként a fiatal lány és a rendező beszélgetőtársául szegődik. Az ő szemlélete pozitívabb, noha éppúgy alkoholfüggő, mint a ’főhős’, csak jobban alkalmazkodik a világhoz, és még nem égett ki annyira, mint a rendező. Ennek dacára is a lány a rendezőt választja: talán mert őszintébb és maradandóbb értéket hoz létre az énekesnél – mindannak ellenére, amit látunk belőle.

A könyvnek mintha igénye lenne arra, hogy átfogja az egész életet, gyermekkortól vénkorig, és középosztálytól lefelé meglehetősen sokféle embert ábrázol, férfit és nőt vegyesen. Az anya haldoklása egy hospice-kórházban jól megfér itt egy férfi által álmodott szüléssel, és a magára hagyott leánygyermek és az anya látomásszerű találkozásával. Rengeteg diszfunkcionális kapcsolatot látunk – talán a regény által egy ponton megfogalmazott felrázás, szembesítés igénye is munkálkodhat benne. Ebben a könyvben folyamatosan vedelnek. Nem is nagyon kísérleteznek enyhébb italokkal: legfőképpen pálinkákat fogyasztanak, májpuszító mennyiségben; ebbe az eklektikusan szerveződő kötetbe belefér egy magyar népbetegségnek, a májzsugornak a leírása is.

Az antialkoholista-gyűlésre betévedő kiégett alkoholista jelenete persze kicsit problematikus és polgárpukkasztó, de hát miért ne lenne az, mikor a rendező magát is rettenetesnek mondja. Az őrületes politikai korrektség kultusza finoman szólva sem jellemzi, de ez persze nem jelenti azt, hogy érzéketlen lenne a társadalmon belüli erőszak különböző formáira: gyakorlatilag erről is szól végig a könyv. A pártállami idők elnyomása és a szexuális visszaélések összekapcsolása Esterházy Fuharosokját vagy Sziveri János Buzi az uszodábanját is felidézheti, de ezen a ponton is nagyon egyénített történettel találkozunk. A szexualitás átjárja az egész szöveget, jól ellenpontozva azt a helyenként erősen melankolikus hangulatot, amit a szöveg áraszt. Egy-egy ironikus, vicces gesztus is belefér, amikor például Bandika francia kalandjában több társadalmi jelenséggel is ironizál egyszerre. Már-már Hitchcock Pscychojában éreznénk magunkat, de aztán kiderül, hogy foglyul ejtett áldozata valójában – szerencsére – nem hús-vér ember; a megfejtést a francia nyelvű plakátfelirat hordozza.

Drámai, verses és cselekményes részletek váltakoznak az esszészerű monológokkal, és ez a változatosság komplexitást sugall. Zalán költői és drámaírói oldalát is felhasználja a Papírváros megalkotásakor, és ez szintén élénkíti, változatosabbá teszi a könyvet. Alkalmazkodik a mai olvasóhoz: nagy általánosságban elmondható, hogy azok egyre rövidebb szakaszokat, részleteket képesek befogadni egyszerre, és változatos tartalmakra vágynak.

A regénynek íve van több szempontból is. Sokáig az úgynevezett hétköznapi valóság keretei között mozgunk, még akkor is, ha történetünk esemény- tudat- és emlékfoszlányai az eszméletét vesztett rendező tudatából törnek fel, minden kronológiát és – furcsa módon –  egyszólamúságot is felborítva. Ezután azonban eltávolodunk, először egy álom filozófiáját fejtegető részlet után – az egyre vadabb és szürreálisabb álomsorozatok logikájában ismét a költői én jelenik meg, nagyon erős vizualitással láttatva a jeleneteket, amelyek hol Dante túlvilágjárását, hol Hoffmann Arany virágcserépjének világát idézik fel az olvasóban – Zalán helyesen utal az álmok világának fontos felfedezőire. Az általa leírt álmok kellőképpen irracionálisak ahhoz, hogy asszociatív képsorokként értelmezzük őket – és ezt többféleképpen is megtehetjük. A sötét, arctalan, egyfogú boszorkány figurája a pusztulástól való félelem szimbóluma lehet, de persze próbálunk mi magunk is tartózkodni a túlzott pszichologizálástól. Annyi bizonyos, hogy ez a matróna vélhetőleg Hoffmann kofa-figurájára emlékeztet; a kékeszöld kicsi kígyók azonban Serpentina helyett sötét szimbólumokként értelmeződnek újra.

Erős filozófiai tartalmú jelenetek következnek, amelyek érzékelésünk és főképpen álmaink problematikáját fejtegetik. Ez nem szervetlenül merül fel, hanem a papírváros-elméletből bomlik ki, egy réteggel a látható, külsődleges valóság felszíne mögé hatolva. A Hamlet-idézetek indokoltak, hiszen hogy mily álmok jőnek a halál után, az örök kérdés. Az itt olvasható elmélkedés szerint nem olyan viszonyban van az álom a valóság, mint azt a freudizmus sugallhatja: egyértelműen, kódszerűen nem felfejthető. Ezután egyre vadabb álomképek jönnek, amelyek szimbolikájukkal a freudista elméletek követőit is maximálisan megnyugtathatják. A zavaros álomképsor után azonban „visszatalálunk” a hétköznapi valóság szintjére, a három lezáró jelenettel.

Az elsőben az építész – egy újabb narrátor – álmodja azt, hogy egy műlábat kell terveznie egy kígyóra emlékeztető hölgy féllábú gyermekének, aki mintha szintén az Arany virágcserépből lépett volna elő. A második képsorban Bandikától búcsúzunk egy őt igen kegyetlen színbe állító képsorral, az utolsó pedig a rendező rövid jelenete, amelyben magához tér. Mint kiderült alaposan beütötte a fejét a konyhában, de ahogy magához tér, az őt megtaláló hölgytől azonnal vodkát kér. – Nem volt még elég? – kérdezi tőle a „citromarcú” asszony, aki, ha jól nyomoztunk, az eggyel alatta lakó hölgy lehet, akivel a szellemi partnerség lehetősége is felcsillant… De, persze, az is lehet, hogy a 22 éves hölgy döntött úgy, hogy a férfival marad. Csak a vele töltött idő citromarcúvá változtatta. Van tehát mód alternatív olvasatokra bőven.

Az asszony kérdésére könnyen válaszolhatunk: nem, nem volt még elég, és várjuk a regényfolyam záró részét!

 

Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.


Főoldal

2021. április 06.
Szil Ágnes tárcái Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA