Kritikák

 

Mark___B__la_-_Egy_mondat_a_sz_gr__l.jpg


Bedecs László

 

Ennyi volt a forradalom

Markó Béla: Egy mondat a szabadságról

  

Szinte minden, a kötet szerzőjéről szóló írásban szóba kerül, hogy egy hosszú szünet után, nagyjából egy évtizeddel ezelőtt indult újra Markó Béla költői pályája, és amiben kevesen hittek: képes volt ebben a második szakaszban is jelentőssé válni, megújulni. A történet jól ismert: egy tehetséges költő és befolyásos szerkesztő alig negyvenévesen, a rendszerváltás hajnalán bekerült a politika sűrűjébe, és ahogy ott egyre magasabb pozíciókat nyert el, úgy halkult a költészete, és került ki ő maga is az irodalmi életből. Az ezredforduló környékén fel is függesztette irodalmi tevékenységét, és csak a politikára koncentrált, miniszter, majd miniszterelnök-helyettes lett, pártot vezetett, tárgyalt, utazott, nyilatkozott, az addig kiteljesedőben lévő irodalmi ambícióiról pedig alighanem lemondott. Majd a folyamat megismétlődött, visszafelé, Markó kihátrált a politikából, és szép lassan visszatalált a vershez. De már nem pont oda, ahol egykor abbahagyta: a korábbi kötetek ironikus, lázadó hangvételét a komolyabb témák és az ehhez hangolt zárt formák, főleg szonettek és haikuk vették át. Az elmúlt évtizedben több mint húsz kötete jelent meg, de ezekben szembenéz a hallgatása alatt történt általános poétikai változásokkal is – merthogy nemcsak ő és az ő versvilága, de a magyar költészet is sokat változott ez idő alatt.

Az új kötet azonban egy új hang megjelenését és néhány új téma felbukkanását hozta, némi meglepetésre, bár nem teljesen előzmények nélkül. Az eddigi zárt, szigorú formákat felváltották a hosszabb, sőt néha kifejezetten hosszú, 80-100 soros szabadversek, a korábbi rímes, dallamos szonetteket a prózába hajló, terjedelmes sorokkal dolgozó, még csak nem is jambikus lejtésű versmondatok, a korábban a maga visszahúzódását a természet közelében, a család közegében, a sétákkal, a szemlélődéssel és a beszélgetésekkel elképzelő lírai alanyt a kifejezetten közéleti és politikai kérdéseket kereső beszélő. Az újrakezdés utáni, elégikus, de alapvetően mégis békés Markó-költészet alapkérdése, az öregedés, és az idős korban megtalálható boldogság, sőt szerelem témája továbbra is jelen van, ahogy a kert és a természet képrendszere és metaforikája is, és Markó továbbra sem szakad el a kifejezetten erdélyi témáktól és helyszínektől sem (Házsongárdi kalauz, Halottak napja Transsylvaniában, vagy a mindezt emlékezetesen összegző Erdélyi nyár), de ezek a témák is más fénytörésbe kerülnek a közéleti versek szomszédságában.

A kötetben szereplő jó néhány alkalmi vers közül kiemelkedik a Száz év hiány, az Ady halálának centenáriumára írt (egyik) tisztelgő vers, mert azt az ötletet bontja ki, hogy ugyan elmarasztalhatjuk Adyt az ellenzékiségéért, az éles hangú publicisztikáiért, az egyházzal szembeni kirohanásaiért és még a züllött életmódjáért is, csakhogy ha ezek közül egy is hiányzott volna a gondolkodásából és a karakteréből, nem születtek volna meg azok a versek sem, amelyekért Adyt a legnagyobbnak, Markó pedig egyenesen  a „legjózanabbnak” tartja őt. Ady politikai állásfoglalásai, harca Tisza Istvánnal száz év után, a későbbi történéseket és az akkori kényszereket, világtörténelmi szükségszerűségeket figyelembe véve megkérdőjelezhető, akár el is ítélhető, de, mondja a vers, ez Ady részéről indokolható, logikus és tisztességes kiállás volt. Ami pedig még fontosabb: ugyanaz a személyiség állt mögötte, amelyik a magyar kultúra egyik legfontosabb életműve mögött is áll. Ady az ismertségét, a költészete súlyával megszerzett tekintélyét tette a közéleti állásfoglalásai mögé – ahogy Markó Béla is azért válhatott a romániai magyarság politikai vezetőjévé, mert előtte költőként tekintélyt szerzett, ahogy ma mondanánk, felépítette magát. Nem nehéz észrevenni, hogy a szerző saját sorsát, élettörténetét Adyéhoz hasonlítja a versben, szerencsésen éreztetve, hogy költőként kevesebbet, közéleti szereplőként viszont többet ért el, mint nagy, egyébként szintén a mai Románia területéről származó elődje. Azaz egyfajta kérés is ez: bocsássuk meg minden költőnek, ha a politika közelébe keveredve esetleg számunkra elfogadhatatlan nyilatkozatok vagy törvények mögé áll. A vers a fontosabb és a maradandóbb, de a közéleti szerep ezzel összefügg, és végső soron egyik sincs a másik nélkül. Ahogy Adyból, úgy Markóból is csak egy van, a személyiségük teljességét kell elfogadni vagy elutasítani. Talán el tudunk képzelni egy másfajta politikát követő Adyt is, csak akkor el kell képzelnünk egy másik Ady-életművet mellé, amely szinte biztosan nem lenne olyan jelentős, mint amelyik a valóságban megszületett. És, mondja szerényen a Markó-vers a Markó-olvasóknak: a Markó-költészet sem lenne az, ami, ha egy másként gondolkodó, más politikai értékrendet követő Markó Béla állna mögöttük.

A közéleti, politizáló költészet a rendszerváltás előtt, például Petri György verseiben, élte az egyik aranykorát, aztán a 2010-es évek elején volt egy újabb hullám, amikor a költők bátrabban nyúltak a közélettel kapcsolatos, esetleg ideológiailag is meghatározott, politikai állásfoglalást is megkövetelő témákhoz. Az Édes Hazám antológia 2012-ben össze is gyűjtötte az azt megelőző években született közéleti versek legjobbjait, és bár abban is szerepel Markó-vers, akkoriban ez nem volt jellemző erre a költészetre. Viszont a politika Magyarországon továbbra is megosztott, időről időre előkerülnek éles tiltakozásokat, felháborodást és hangos állásfoglalást ébresztő nyilatkozatok, döntések mindkét oldalon, gyakran írók, költők részéről is. Nem ritkán mindez valamiképp a művekbe, az irodalomba, és azon belül elsősorban a versbe is bekerül. Azaz egyáltan nem csoda, hogy az egykor nagyon magas és felelősségteljes politikai szerepet is betöltő költő, Markó Béla is megszólítva érzi magát ebben a térben, hiszen minden más költőnél jobban, belülről ismeri a politika világát, a manipuláció ottani technikáit, a hatalomgyárak működését, az elvek és a jelszóként használt politikai termékek viszonyát, a zászlókra írt nagy szavak természetét, ezek szándékolt jelentésváltozásait, és általában a szójelentések változékonyságát. Azt is megtanulhatta politikusként, hogy a szavaknak micsoda ereje van, hogy minden egyes szót és mondatot kétszer meg kell gondolni a kimondás vagy a leírás előtt, mert karrierek törhetnek ketté egy nem elég PC megfogalmazás miatt. És persze a támogatók, a szavazók megnyerése is egy retorikai, nyelvi tett – tehát, bármennyire távolinak tűnik ez a két terület, nagyon is van közös metszete, ez pedig épp a nyelv műveléséhez kötődik. A politikus is nagyon tudatosan használja a nyelvet, még ha nem is alkotó módon (bár egyébként még ez is megtörténik néha).

Vagyis amikor Markó az Egy mondat a szabadságról címen ír verset, majd a kötetének is ezt a címet kölcsönzi, pontosan tudja, hogy ebbe a térbe lép be, és még a Petrinél is korábbi hagyományhoz, az ötvenes évek politikai költészetének emlékéhez nyúl vissza, egész pontosan, természetesen, Illyés klasszikusához, a Rákosi-korszakban született Egy mondat a zsarnokságról címűhöz. Tudjuk, a szabadság kérdése évszázados filozófiai és politikai kulcsprobléma, de jól tudjuk azt is, hogy ennek most is van aktuálpolitikai felhangja, hiszen idehaza a közéleti viták az elmúlt tíz évben pont arról szólnak, hogy zsarnokság felé halad-e Magyarország, vagy megmarad jogállamnak és demokráciának. Markó a címmel ebbe a vitába, ennek a vitának a kontextusába helyezi a verseit. És bár ő Romániában él, azaz bizonyára a román politikai helyzetről is beszél, sőt egy még aktuálisabb kérdést, a járvány miatti szabadságkorlátozásokat is érintheti, mivel magyar nyelven íródtak, és jelentős részben a járvány kitörése előtt születtek, mégiscsak a magyar közéleti szembenállások mentén olvasandók. Persze mindig szem előtt tartva, hogy versekről, és nem politikusi nyilatkozatokról vagy publicisztikákról van szó, és hogy jó esetben a napi politikától elemelkedett, általánosabb jelentésekkel, metaforákkal is dolgozik.

A címadó vers és a Vaktöltény ciklus egésze például azt tárgyalja különféle nézőpontokból, még egyszer: poétikai, és nem publicisztikai eszközökkel, hogy a szabadság korlátozása voltaképp mindennapos, a társadalom nem is működhet anélkül, hogy a közösség ne korlátozza a tagjait – az együttélés íratlan szabályaival, a közlekedés szabályival, a törvényekben megszabott korlátokkal mind-mind ezt teszi. De ezeket az állampolgárok elfogadják, mert az ő érdekük is, hogy rend és kiszámíthatóság, és főleg biztonság legyen körülöttük. Ez a klasszikus társadalmi szerződés: mindenkinek érdeke betartani a közösen hozott szabályokat, aki mégis megszegné őket, azt a közösség megbünteti. És ez természetesen igaz a mindenkori hatalomra is, hiszen a jogállam épp azt jelenti, hogy a hatalomban lévők sem szeghetik meg a szabályokat, mert ha megteszik, a közösséget képviselő rendőrség, ügyészség és bíróság őket is meg fogja büntetni. Amikor ez a büntetési-számonkérési lehetőség csökken, ha ez a folyamat jelentősen sérül, akkor lehet zsarnokságról beszélni. Ez ellen a nép fellázadhat – ahogy ez történt Markó és sokunk meghatározó történelmi élményekor, Ceaușescu bukásakor. Sok-sok versben felidéződnek azok a napok.

A 2018-as Bocsáss meg, Ginsberg című kötetben olvasható egy nagyon is idevágó, a mostani kötetet előlegező nagy vers, a Milyen egy forradalom?, amelynek a párverse az ebbe a mostani kötetbe került Mikor leszünk forradalmárok? Mindkét vers kérdése az, hol a határ egy szokványos tüntetés és egy forradalom között, egy tüntető és egy forradalmár között. A versek retorikája arra játszik rá, hogy a forradalmárok többségében egyszerű, hétköznapi emberek, és legyenek bármilyen sokan is, végeredményben a társadalom egészéhez képest mindig kevesen vannak. Amikor például a versek a hétköznapokból egyszer csak előbukkanó változást próbálják megragadni, muszáj leírnia, hogy a tüntetőknél sokkal nagyobb tömegek, akár a lakosság 95%-a a forradalom napjaiban is éli a megszokott életét, dolgozik, tanul, 1989-ben például a karácsonyra készült, vagy épp disznóvágáson vett részt egy székelyföldi faluban, ahol még a tévét sem lehetett élesen fogni. Markó versbeli válasza tehát az a fenti kérdésre, hogy a hatalom túlzottan erőszakos fellépése az a pont, amikortól a tüntetés jogosan válhat forradalmivá: „azt kiabálták, hogy szabadság (...) / rohantam vissza a főtérre, és még oda is értem azelőtt, hogy / belelőttek a tüntető tömegbe”. „Akkor leszünk forradalmárok / amikor az utca túloldaláról / a kiskatona ránk fogja a kalasnyikovot”. Vagyis ha a hatalom elzárkózik a párbeszédtől, ha lehetetlenné teszi, hogy a társadalomban felgyülemlett feszültséget polgári módon levezessék, akkor ezzel belekényszeríti az embereket, hogy csak elkergetni tudják a hatalom képviselőit. Markó költészete tehát évek óta ezt a kérdést járja körül, próbálja saját, újra megtalált, vagy inkább újra kialakított versnyelvén megfogalmazni és megválaszolni. Elnyomás, harc az elnyomás ellen, a szabadság kivívása, majd a szabadság megőrzéséért folyó munka adja az ide tartozó versek tematikus ívét.

A versek aktualitása pedig a csalódottság. A versek azt sugallják, kárba ment, elfelejtődött az 1989-es hősiesség: „Ennyi volt a forradalom. Egy mondat. / Ezt a mondatot csúfoltátok meg. Ezt a mondatot / tettétek tönkre.” (Egy mondat a szabadságról). Illyés verse a rákosi, majd a kádári diktatúra elleni legfontosabb verssé vált, Markó verse a kelet-európai rendszerváltás felemelő éveit és utána a csalódást hozó, illúzióromboló évtizedeit kéri számon. Azt, hogy hová lett a szabadság és a demokrácia reménye a térségben, mennyire másként alakult az egyes országok politikájának és társadalmának története, mint ahogy 1989-ben az akkori fiatalok és rendszerváltók képzelték – talán naivan, álmodozva, a realitásoktól már akkor elszakadva. Lehetne persze körültekintőbb: nem mindenki éli meg Kelet-Európában az illúziók elvesztéseként a mai politikai-társadalmi folyamatokat, másrészt elegánsabb lenne épp neki „a „tettétek tönkre” helyett az önironikus „tettük tönkre” formulát használnia. Helyesen írja, hogy ahogy nincs félzsarnokság, úgy nincs félszabadság sem, csakhogy félfelelősség sincs – se neki, se nekünk, senkinek.

 

Kalligram, Budapest, 2020, 184 oldal, 3500 Ft.

Megjelent a Bárka 2020/5-ös számában.


Főoldal

2020. október 16.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Átadták a Déry-díjakatHarag Anita kapta a 2020-as Margó-díjatMegnyílt a Frankfurti KönyvvásárLouise Glück amerikai költő és esszéista az idei irodalmi Nobel-díjas
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Simon Réka Zsuzsanna: GyászruhaBagi Iván verseiPoós Zoltán versei Tóth Erzsébet versei
Prózák
Nagy-Laczkó Balázs: KékszínkörMurányi Sándor Olivér: Halak közöttBene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: Hű
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA