Kritikák

 

 Aszterion.jpg

 

Smid Róbert

 

A rendezetlenség szabályos keretezése

Bék Timur: Aszterión

 

Nehezen találnám annak okát, hogy egy húszas évei elején járó költő miért vág bele egy szabályos szonettkoszorú megírásába – arra viszont már könnyebben tudok magyarázatot adni, miért sikeres Bék Timur ezen vállalkozása. A három ciklusból felépített debütkötetének aranymetszéseként az Entrópia címet viselő szonettkoszorú egyedülálló teljesítmény a kortárs magyar irodalomban. Bár a versek kérdései és képhasználati technikái hasonlítanak a fiatal líra fősodrában megszokottakhoz, az Aszterión csavar egyet a bevált recepten. Ugyanis joggal állítható párhuzamba Bék poetikája a kortársai közül Horváth Benji, Varga László Edgár, Puskás Dániel vagy Kerber Balázs költészetével, azonban míg utóbbiak a szabadverset dolgozzák meg annak érdekében, hogy az utat nyisson számukra valamifajta szabályos struktúra irányába, addig az Aszteriónból sokkal inkább ennek ellenkezője olvasható ki: Bék Timurt a kötött formák entrópiája érdekli, vagyis az, hogy a költészet mint rendszer hogyan tart a rendezetlenség és a stabilitás felé minden egyes megírt művel.

A kötet beszédmódjának forrását keresve a kortársak említése mellett érdemes visszatekintenünk a modernség második hulláma és a kezdődő posztmodern közötti időszakra is, mert leginkább József Attilára, Pilinszkyre vagy a korai Tandorira emlékeztethet minket az az egzisztenciális tét, amelyet a versek többsége vizsgál és mérlegel. A poliszémián alapuló párhuzamosságoknál ugyanakkor a végtelenben való találkozás lehetőségének felvillantása helyett a szövegek a széttartásra helyezik a hangsúlyt. Azokra az alapvető feszültségekre, amelyek a szabályos formát nem aláaknázzák, mint inkább megalkotják, és ezt jól szemléltetheti például a IX. szonett zárásának rímhívója és rímválasza: „Figyelmünk most letűnt gyönyörbe vész. / Még rendszerszerűnek látszik az egész.” A „vész” szó itt érthető rövidesen bekövetkező fenyegetésként, amelyet a „[m]ég” megerősít (ekkor a figyelem maga a vész a gyönyörben), de ugyanígy benne van a veszteség is (ekkor a „[m]ég” akár ’amíg’ értelemben is olvasható): erre rímelve az „egész” ezért egyszerre kárt okozóként és elvesztettként szólal meg – ráadásul a „rendszerszerű” szóban megbúvó ismétlése a „szer” hipogrammájának akár azt is eredményezheti, hogy az egyik értelem a másik írjaként szolgál. A rendnek és a káosznak, illetve a résznek és az egésznek effajta relációkba rendezése történeti távlatban mutatja fel a szonett egyik eminens műfaji tulajdonságát, az önreflexiót. A XX. századi magyar irodalomban ugyanis a szonett Janus-arcú válaszként jelentkezett a világegésznek az én töredezettségével egyidőben végbemenő szétesésére; egyszerre szolgált a versben bujdosás, a szövegbe zárkózás lehetőségeként a megszólaló számára és a szubjektivitás kontrollvesztett elszabadulásának terepeként is. Az Aszteriónban mindkettőre találunk példát, gyakran egyetlen művön belül. A Nihil egyik strófájában („Nem vágyom, és nem akarok / ez a semmi csak az enyém. Elfödnek a lábak, karok / önmagaim hullahegyén”) a „csak” zeugmája szép példa erre a kettősségre, hiszen az, hogy egyszerre több szintagmának is tagja lehet, radikálisan eltérő jelentéseket szül: vagy a szubjektum tulajdonjoga kapja a hangsúlyt – tudniillik, hogy a semmi egyedüli birtokosa a megszólaló lehet –, vagy pedig éppenséggel a szubjektum totális kiüresedése áll a fókuszban, azaz, hogy csak a semmi lehet az övé a versen túl.

Sajátos hermetizmussal találja szemben magát az olvasó, hiszen miközben a költemények profetikus-apokaliptikus atmoszférateremtéssel dolgoznak, a múlt és a jövő elkülöníthetetlensége arra enged következtetni, hogy a szubjektum belső terének jelenidejűsége alkotja azt az időhorizontot, amelyben a történések végbemennek. Ennek a zárt rendszernek a lenyomataivá válva a versek leginkább azt az érzést erősítik a befogadóban, hogy a szubjektumon kívül semmi nem létezik, totális és befejezett az elhagyatottsága. Nem véletlen, hogy az Elképzelt rend által látszólag megképzett külső–belső-szembenállást a zárlatban egy olyan szinesztézia szublimálja, amely éppenséggel az elmosódásra épít, így tetézve be a felszámolódást: „Míg önnön torkát marja bent / kinn kezében húr zörög, / s az időtlenség dallamán / elfolynak a füstkörök”.

A kötet ezzel a vonulatával kísérletet tesz arra, hogy úgy írjon az ember környezetéről, mint amiben már nem találunk ott semmit, ráadásul ellehetetleníti ezen állapot eredetének az azonosítását is. Hogy tudniillik egy világvége után egyedül maradt beszélő monológjait olvassuk, vagy éppenséggel a lírai szubjektum állította elő azt a helyzetet, hogy bármi, ami rajta kívül van, érvényét vesztette. Annyi bizonyos, hogy csak egy váz, a percepciós keret maradt hátra, de maguk az érzékelhető dolgok már nincsenek jelen: „Jobb nálam, mi nem mozdul e Földön / s tudom, jövő – csak az, mi nélkülem, / elfelejt majd engem ez a börtön, / s egy egész világ pusztul el velem” (Ember). A versek zeneiségét pedig (a szonetteknél ráadásul gyakoriak a bimetrikus sorok) e kiüresedett énszerkezettel keretezés visszhangkamraként erősíti fel, és a hangkölcsönzésért felelő alakzatok szüntelenül vissza is utalnak erre a körülményre. A délkörök hangjának (X. szonett) és a mindenség egyakkordos szimfóniájának (I. szonett) a megszólaló teste válik hangszerévé, a fülében hátramaradt inger pedig a recsegő avart és az ajtócsikordulást idézi elméjébe (Karambol). A magára hagyott rendszer stabilitása az entrópiamaximumban viszont a változás gátjaként is megmutatkozik, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy a szövegek tematikus fókuszában álló egzisztenciális válság oka nem más, mint hogy a kiüresedés után ezzel a héjjal vagy hüvellyel még kezdenie kell valamit a megszólalónak; ennek agóniájába vezet be minket a kötetnyitó Képzet.

Pataky Adrienn-nek a szonettekre alkalmazott találó frázisa, a „szabad kötöttség” elsődlegesen a szimmetriának az aszimmetriához kapcsolására, ekképpen pedig a szabályos formabontásra vonatkozik. De ez a meghatározás abban az értelemben is megállná a helyét az Aszterión kapcsán, hogy a versek alanya képes alakítani és saját rendszerének részévé formálni a kiterjesztett szubjektivitásával a környezetét, ezért miután minden már csak benne visszhangzik, a szabályosságának foglya lesz. Így a rendszeralkotás befejeztével a szubjektumnak magát a keretet kellene kimozdítania a nyugalmi állapotból, vagyis azzal a lehetetlenséggel szembesül, hogy vissza kell fordítsa saját maga entrópia felé tartásának amúgy irreverzibilis folyamatát.

A szonettkoszorúval e tekintetben rokonságot mutat az A vonzás közönye ciklus, amely egymás ellen játssza ki a szubjektivitás formabontását és a forma automatizmusát a kötöttségek közönyével. Az Entrópiával ellentétben itt a megszólaló identitáskeresése és nem az (önmagával) interakcióba lépés(e) kapja a főszerepet, bár utóbbi az előbbi eredményének tűnik. A szubjektum által végrehajtott önanalízis az Aszteriónban ugyanis nem lelkizést jelent, hanem önmaga sejtekre bontásába torkollik, így szó szerint csontig hatoló költészetet kapunk (Körforgás, A vonzás közönye). Figyelemreméltó aspektusa ennek a folyamatnak, hogy a szubjektum jórészt szervetlen dolgokkal azonosítja magát a közös alapot jelentő atomok révén, így identitáskeresésében – amelynek éppen hogy dinamizálnia kellene a beszélő által kialakított kereteket, és lehetőséget biztosítania arra, hogy az új alakzatokban ismerjen magára – még inkább megmerevedik a saját maga alkotta énszerkezetek között: például a Földdel együtt kezd szédülni a forgás közben (X. szonett), vagy a porrá zúzott követ pótolva a keze kövül meg (Interakció).

A kötetet záró Vitruvius-tanulmány mind a Da Vinci rajzával egyező cím miatt, mind pedig a római építész alakjának megidézésével az Aszterión mise-en-abyme-jának tekinthető. Ugyanis egyrészt visszautal a kompozíció tekintetében aranymetszésként pozicionált szonettkoszorúra, másrészt a ciklus darabjai az emberi test mechanikusságát és számosíthatóságát egyaránt sugalmazzák (Jégvirág, Labirintus #2, Anyagi természet). Ugyanakkor azt sem feledhetjük, hogy Vitruvius idioszinkretikus lépése az volt, hogy nem pontosan meghatározott mértékegységekkel és mennyiségekkel dolgozott a tervrajzaiban, hanem az arányokra koncentrált. Adatolás helyett azonban szerkezetek leírását adta, amelyeknek a megépítése után lehetett ténylegesen az arányokat megállapítani. Az Aszterión kiemelt helyen idézi meg ezt a technikát, s ez arra enged következtetni: ahogy Vitruviusnak nem kellett jelen lennie az építkezéskor, mert elég volt az általa adott építési utasítás a precíz és arányos mennyiségek létrehozásához, úgy Bék verseiben a szubjektum ugyanígy távol maradhat, míg visszhangzódnak és egymásba épülnek a poetikai panelek, akárcsak a Naphimnusz mesterszonett sorai. A feszültségektől telített szerkezet morajlásában ennek ellenére biztosan kihallható egy fiatal költő karakteres beszédmódja.

 

Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2019. december 13.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Karácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcái
Versek
Berta Ádám: Aki szeretne részt venniTatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA