Kritikák

 

 Alkalmi.jpg

 

Dobás Kata

 

Alkalmi inga

Lövétei Lázár László: Alkalmi

 

Lövétei Lázár László legújabb verseskötetének, az Alkalminak a recenzálását rendhagyó módon érdemes a szerző értelmezésével kezdeni, ami, mint mindig, csak adalék lehet, jelen esetben viszont termékeny kiindulópontként is szolgálhat: „lehet-e jó egy vers, ami ilyen vagy olyan alkalomra készült. A romantika óta valósággal istenítjük az ihletet, s e felfogás szerint csak az a vers érvényes, ami isteni szikraként pattan ki az ember fejéből, az alkalmatosságra írott versek pedig egyszerűen nevetségesek (főleg az esztétikusoknál, ahogy Csokonai mondja). Ha viszont ez így van, akkor dobjuk ki a teljes Horatiust, csak azért, mert Maecenashoz, Sestiushoz, Agrippához vagy Thaliarchushoz íródtak a versek? Vagy mit kezdünk például az olyan versekkel, mint a Nemzeti dal (ami köztudottan alkalom szülte alkotás)? Erre még lehet azt mondani, hogy vezércikkvers (mondják is az okosok!), de az irodalomtörténészek a magyar irodalom (szerintem) legnagyobb verséről, A vén cigányról is kiderítették, hogy Vörösmarty ezt a költeményt (illetve annak első felét) arra az apropóra írta, hogy valakinél vendégségben lévén, ebéd után a jelenlévők unszolták, hogy írjon már valamit a nemzet vigasztalására! Levon-e bármit is A vén cigány értékéből annak alkalmisága?”[1]

Véleményem szerint a költemények alkalmisága között is lehet különbséget tenni, és talán érdemes is, mégis alapvetően fontos kiindulópont lehet, amit Lövétei állít: az alkalmiság nem zárja ki egy költemény esztétikai értékét. Amennyiben az olvasó elfogadja ezt az előzetes feltevést, és nem ragad meg ennél a kérdésnél, Lövétei könyve kötetként is olvashatóvá válik. Ha viszont ezt a distinkciót nem tesszük meg, akkor a versek valóban keletkezési körülményeik által irányított értelmezések felé lesznek csak nyitottak, ami nyilvánvalóan nem hozna létre izgalmas olvasatokat. Vagyis jelen recenzió koncepciója az, hogy bár a költemények többsége egészen konkrét időpontban és eseményre készült, kötetbe való elhelyezésükkel más értelmezéseket is lehetővé tesznek.

A továbbiakban pedig éppen ez az „is” teszi izgalmassá számomra az Alkalmit, hiszen a szövegek alkalmiságának jelölői (dátumok, mottók, ajánlások) olyan nyomokként vannak jelen, amelyektől ha elvonatkoztatnánk, szintén nagyon redukált olvasatokra juthatnánk. Viszont ha a kettőt (alkalmiság és kötetben való működésmódok) együttesen érvényesítjük, akkor ez a sajátos ingamozgás az olvasás közben önreflexív mozzanatként is értelmezhetővé válik.

A cím lehet ennek egyik leglátványosabb példája: az „alkalmi” szó ugyanis utal a szövegek keletkezésére és nem csupán ennek, de akármelyik verseskötetnek az alkalmiságára is. Ez utóbbi értelmezés, a múlékonyság témává emelése nem idegen Lövétei korábbi munkásságától, csak hogy a legkézenfekvőbbet említsem, a Két szék között (Kalligram, 2005) szövegvilágától; tágabban szemlélve pedig a Lövétei által sokszor megidézett Arany János-i hagyomány említhető meg. Ez pedig hangsúlyosan felveti az irodalmi hagyományhoz való kapcsolódás kérdését. Ahogy azt már egy a Két szék közöttről írt recenzió is megfogalmazza: „Míg eddig egyértelműnek tűnt a hagyományok megidézésének intenciója, mármint az illeszkedés igénye (azaz egyfajta kontinuitás megteremtése), addig a felvetett hasonlóságok miatt mindez megkérdőjeleződik, s felmerül a kérdés: a rák áttételekkel terjeszkedő »rendszerébe« beírt intertextusok nem fertőzik-e meg olyan mértékben a költészetet, hogy az már nem egyéni, teremtőképes aktus, hanem csupán emlékhelye korábbi szövegeknek?”[2]

Jelen kötetben mindez azért is hatványozottan lehet kérdés(es), mert az Alkalmi versei valóban emlékhelyekként is működnek, eredeti intenciójuk szerint legalábbis mindenképpen. A 80 éves Kányádi Sándornak írt vers alkalmisága nyilvánvaló egyfelől, hiszen az kulturális emlékezetet fenntartó szövegként is megmutatkozik, emlékezethelyként is felfogható: a megidézett Kányádi-szövegvilág mellett azonban éppen a mulandóság lesz az, ami összeköti Kányádit, Arany Jánost és a lírai ént. Az egyén elmúlása lesz a költemény kiindulópontja: „Ma már elhiszem azt, amit sose hittem: / hogy egy perc alatt is elröpülhet innen / várlakó és város: medve s málnavész is, / s nem marad meg semmi, csak a szent poézis…” („batyunk botunk fegyverünk”, 13.) Ebből bontakozik ki az a Kányádi- és Arany-kép, amelyben a nyelv lesz az összekötő kapocs: „mert a szó itt: kő, mely… oltár is lehetne, / ha egy kis »Arany«-rög rejtőzködne benne; / s bár anélkül csak kő – annak se utolsó / ha nem oltárnak, sarokkőnek való…” (Uo.) Vagyis a vers alkalmiságának elsődleges olvasata mellett az irodalmi hagyomány egy bizonyos része is megidéződik, egyfelől a könnyen azonosítható intertextusok révén, másfelől a (költői) nyelv fogyatékossága, hiánya és egyénítése mint téma révén. Természetesen ez utóbbi Lövéteinél itt sem csupán téma, hiszen a hagyomány vállalása és egyénítése egyben maga a versszöveg is.

Az Alkalmi azonban nem csupán az Arany- vagy a Kányádi-szövegkorpuszt idézi meg, izgalmas vállalkozásnak tűnnek a képversek is, amelyek igen régi történeti hagyományra tekintenek vissza, éppen ezért aktualitásuk, kortárs költészetbeli helyük kérdéses lehet a neoavantgárd után. Lövétei ebben is a személyes vonatkozást emeli ki a már idézett interjúban: „Nos, ezt a hat sort akkor úgy tördeltem képverssé, hogy egy portré kerekedjék ki belőle, valósággal az olvasó szájába rágván azt a bődületesen nagy közhelyet, hogy az ember a gyermekében él tovább. Akkor (talán érthető módon) nagyon fontos volt nekem ez a megoldás, ezt a képverset a mai napig is szeretem, de annak amúgy nem sok értelmét látom, hogy egy klasszikus formájú szöveget öncélúan képverssé tördeljek.” A szerzői intenció más kontextusba való helyezése azonban nagyon is másfajta értelmezéséket generálhat, ha a jelen kötetet nézzük: a korábbi egyéni halál-érzetet az Alkalmiban ugyanis sokkal inkább az általános mulandóság-érzet váltja fel, sőt, kerül ez is ironikus megvilágításba és távolságba.

Az irodalmi hagyományok megidézésekor fontos kiemelni továbbá, hogy Buda Ferenc, Király László éppen úgy jelen van Lövéteinél mint József Attila: „Eddig még soha nem sikerült kijavítani semmit. / Mért épp most sikerülne vajon kijavítani a semmit?” (Két hexameter, 47.) A Lövétei által használt nyelvjáték nem csupán a József Attila-i hagyomány megidézése, hanem annak olyan újraírása is, amely éppenséggel a semmire mutat. Vagyis az ingamozgás itt a hagyomány és az újraírás abszurditására is utal: egyszerre idéz fel és lehetetlenít el.

A kötet utolsó darabja jól rezonál erre a kettősségre: „Ne ijedj meg, fiam, / nem verset írok, / verset neked nem fogok írni soha, / látod-e, ilyen fafejű apád van, / tiszteli az ún. »családi hagyományt«, / ezt a vasketrec ízű, mesebeli »aranybölcsőt«” (Mi lesz veled?, 49.) Vagyis egy izgalmas, de tulajdonképpen a fentiekhez hasonló kérdés kerül itt előtérbe: verset írni valakinek, akinek nem írunk verset, illetve felvállalni egy olyan hagyományt, ami (már) nem létezik – és a hagyomány itt irodalmi hagyományként is olvashatóvá válik. Nem-vers és nem-hagyomány: a folytonosság megteremtésének állandó, de már meg nem valósítható igényének nyomai ezek a szöveghelyek. Ebből a szempontból nem érzékelhető radikális elmozdulás az Alkalmiban a korábbi poétikától, talán egy ilyen jellegű gyűjteménynek nem is lehet ez megvalósulási helye. A kötet egésze viszont egy olyan gesztusként is értelmezhető, amelyben az eddigiektől eltérő módon, formában tud megmutatkozni a Lövétei-féle poétika: a versek alkalmisága megerősítheti az irodalmi szövegek által megidézett költői létmód, hagyomány alkalmiságát is.

Ez utóbbit erősíti meg az olvasóban az is, hogy nagyon széles a merítés a költői életműből: 2003-tól 2016-ig tart az az időbeli ív, amely átfogja a kötet szövegeit. Vagyis nem is csak újra-, hanem tulajdonképpen visszaolvashatóvá teszi a gyűjtemény a korábbi, (részben) kötetben még meg nem jelent verseket az eddigi Lövétei-életműre. Ennek egyik tipikus jelölője lehet az, hogy több műnél is szerepel aláírásként: „A Két szék között környékéről”. Ezek a versek tehát összeolvashatóvá válnak – utólagosan – a 2005-ös kötet szövegvilágával, de már egy másik kontextusból. Mintha ez a – szintén ingázó gesztus – is az alkalmiság kiterjesztett fogalma felé mutatna: a szövegeket alkalmilag állították csak össze kötetté, más helyen és időben másképpen lesz/lehetne – mindez pedig az értelmezés munkájának működésmódjára is felhívhatja a figyelmet, hiszen éppen az újabb és újabb olvasatoktól és újraolvasásoktól lesz élő egy irodalmi hagyomány.

Összességében elmondható, hogy jelen kötet egészen biztosan nem alkalmas arra, hogy a költő munkásságával mélyrehatóan megismerkedjen az az olvasó, aki először fog a kezébe Lövétei-kötetet, ugyanakkor azon olvasókra bizton számíthat, akik már ismerik ezt a költői hagyományt, hiszen az eddigi életmű szegmensei új és izgalmas megvilágításba kerülhetnek.

 

Sétatér Kiadó, Kolozsvár, 2016.


[1] Lehet-e jó egy „alkalmi” vers? – Király Farkas beszélgetése Lövétei Lázár Lászlóval, http://www.irodalmijelen.hu/2017-feb-1-1349/lehet-e-jo-egy-alkalmi-vers-kiraly-farkas-beszelgetese-lovetei-lazar-laszloval

[2] Vincze Ferenc: Lövétei Lázár László: Két szék között, http://www.kortarsonline.hu/2006/01/lovetei-lazar-laszlo-ket-szek-kozott/6271

 

Megjelent a Bárka 2017/3-as számában.


Főoldal

 

2017. július 14.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png