Huszár Tamara

A hétköznapok líraisága

Tóth Krisztina: Pixel

Korábban vonalak, kódok, most szövegtestté összeálló testrész-történetek - Tóth Krisztina 2011-es Pixel című kötetének megjelenése várható volt. A szerkezet fontosságának hangsúlyozása a lírájától sem idegen, hiszen a ciklusokon belüli versek mindig szoros kapcsolatban állnak egymással, sőt a versek választott sorrendje is rendre nagyfokú tudatosságot mutat. A 2006-os Vonalkód novellái témájukat tekintve ugyan nem tartoznak egymáshoz, de a címekben minduntalan visszatérő vonal szó mégis összefűzi őket. Sokat elárul a kötet szerkesztéséről az is, hogy a felütése („Úgy volt, hogy...") és az utolsó mondata („Hogy úgy lesz.") szintén összecseng.

A Pixel azonban mégsem hasonlít a Vonalkódra, hiszen a 2006-os kötet novellái egy kivételével E/1-ben szóltak, és sok esetben a referencialitás illúzióját is készségesen szolgálták: „Márpedig szólítottak, a Szatmári után én következtem." (16.). A Pixel másféle logika szerint épül fel: harminc fejezetre osztott „szövegtest", amelyet a különböző testrészek történetei írnak eggyé, a megnevezett testrész pedig többnyire az adott történet vezérmotívumát adja.

A Pixel felütése, már rögtön az első mondata, a képszerűség felé tolja a hangsúlyokat: a képen egy gyermekkezet látunk. Az első megállapítás szerint „A kéz egy hatéves fiúé" (5.), ám - mintha csak a helytelen nézőpont, a túlzott közelség oka lenne - az elbeszélés hamarosan visszakanyarodik és újraindul: „nem is kisfiú, hanem kislány. De hát ezek a gyerekkezek annyira egyformák" (6.). „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket (...) lát" (155.) - olvasható 150 oldallal később, utalva ezzel arra, amit a választott cím is kifejez: Tóth Krisztina Művének építőanyaga a kicsi, alapegysége a képpont - de az ebből felépülő test, a kép összeállítása, a megfelelő távolság kiválasztása az olvasóra hárul.

Az első fejezet bemutatja a Pixel működésére vonatkozó legfőbb jellemzőket: az „így is történhet" (6.) elvén születő lehetséges irányok felmutatását, a látvány történetalakító szerepét és a cselekmény vezetését uraló elbeszélő jelenlétét. Az én hangot - ez esetben - az önmagát elbeszélőként definiáló elbeszélő birtokolja, akinek kétséges megbízhatósága hamar lelepleződik. Az elindított történetszálak megakadnak, visszabomlanak, újak íródnak és törlődnek ismét; a hirtelen váltások okait magyarázó önreflexiók ( „ T é v e d t e m " (6.), „Hazudtam" (7.)), majd a megnyugtató összegzés („Mindez persze ellenőrizhetetlen"(8.)) hamar rávilágítanak az olvasó kiszolgáltatottságára, az  elbeszélőtől való állandó függésére.

Pár fejezet elég ahhoz is, hogy létrejöjjön a nyomozó olvasó, aki az elejtett megjegyzésekből a legfontosabbnak tűnőket feljegyezi, keresi és várja a nyomokat, írja a neveket, s jelzi valahogyan a szereplők közötti kapcsolatokat. Ugyanakkor ahhoz, hogy a történetmozaikok egymás mellé kerüljenek az olvasónak mindig figyelnie kell, ez pedig az olvasásmódot is jelentősen meghatározza. Az elbeszélő közben állandóan tesztel, s persze egyúttal figyelmeztet is: „Azon tűnődtem, vajon felbukkan-e ez a rövid hajú szereplő másutt is. Na, felbukkan?" (94.).

Az elbeszélő mindent elmesél; elmondja azt is, amit a szereplők egymásnak soha: a nyak történetét, amelyet az anya nem oszthat meg a lányával, elárulja a tanárnő anyaságát, amelyről a férjének fogalma sincs, és az olvasók - a távlati nézőpontnak köszönhetően- az összes szeretőt is ismerik. Tóth Krisztina a Vaktérkép című versében azt írja: „mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig, mindig az anyák szülik az / árvaságot." - ez az árvaság jellemzi és választja el egymástól a Pixel szereplőit is, amely csak egészen rövid időre képes feloldódni, s ahová mindig visszavezet az út.

Az elbeszélő néha túlzott alapossággal magyaráz: „rögtön hozzá kellene tennünk, hogy a maga módján, bár ez se jelent semmit, hiszen mindenki csak a maga módján képes kapcsolódni egy másik, a maga módján ezt váró és megengedő lényhez" (30.). Ám ahol hallgat, amikor csak felmutat, nem pedig értelmez - ott húzódnak a szöveg erővonalai. A történetek ugyan rövidek, mindössze pár oldalasak, ám ennek ellenére önmagukban is billegés nélkül megállnak, mert a sorsokból kiragadott pillanatok hatóköre messze ér; a rövidség miatt különösen fontos zárómondatok pedig a legtöbb esetben kimondottan nagyot (és szépen) szólnak.

Az „időnként elhalkuló, időnként nagyon is hallható" (13.) elbeszélő emellett mindig azon ténykedik, hogy éket verjen a történet és a valóság közé, megmutatva a különböző szabályok szerint felépülő világok közti rést. A valóság kötött - tér vissza többször is -, a sors által felkínált lehetőségek közül „[m]indig a legrosszabb történet íródik jelenné" (83.), ezzel szemben a történetírás szabad, s ezt a szabadságot éppen az elbeszélő játékai bizonyítják. A has történetében három lehetséges véget is felvázol: a buszra szálló „félmeztelen, mocskos" (95.), „húgyszagú és véres nadrágot" (96.) viselő cigány fiú vagy hazament a falujába, ahol az édesanyja kimosta a ruháit, vagy találkozott egy „jószívű budai polgárral" (97.), aki hazavitte, munkát adott neki és azt mondta, hogy „ne raboljál meg bűnözzél, fiam, csak azért, mert cigány vagy" (97.), vagy a végállomáson a sofőr és egy másik buszvezető végül ledobták a murvára, és rendőrt hívtak, hogy majd az hívjon mentőt, ha szükséges. Csakhogy később, a hát történetében - mielőtt még értesülnék arról, hogy a fiú által okozott sérülésekbe Kovaljov Mihály biztonsági őr belehal -, kiderül, hogy a fiú nem ment haza és kerti munkát sem talált, vagyis éppen az a logika érvényesül a szövegben is, amely a valóságot építi.

A kötet feszültsége tehát abban áll, hogy hiába akar „csak szövegként" létezni, a szereplői, helyzetei és mondatai éppen ez ellen dolgoznak. A Pixel abszolút hétköznapi alkotás - a legjobb értelemben; a szerkezet összetettségét a történetek jóleső köznyelvisége ellensúlyozza, amelytől némely esetben azonban megfigyelhető az elmozdulás, ám akkor idegennek is hat a költőiség felé tolt fogalmazásmód. Ilyen például a kezdésben a „de nem simíthatjuk fényes bojttá avalóság széttartó, kusza szálait" (7.) vagy az „amikor a jövő feketefenyője még csak magonc volt" (70.) sor, amely többször is visszatér.

A férfi, aki az édesapja szemüvegéhez hasonlót választ, a férj, aki a gyermekkori fogait húzza le a vécén, és a feleség, aki erre annyit válaszol „Hozzál kenyeret" (107.), a nagyanyja fárasztó hívását mégis fogadó unoka, az elzárt bejgli miatt zokogó lány a fürdőszoba padlóján mind olyan villanásai a szövegnek, amelyek azt bizonyítják, hogy a kötet akkor a legerősebb, amikor a mindennapok legapróbb részleteire fókuszál, s azok ábrázolására hagyatkozik.

A Pixel életközeliségének köszönhető, hogy a történetek szereplői és a szereplők mondatai is ismerősek; ismerős a lakását áruló férfi monológja, aki miután megtudta, hogy a ház lakói korábban zsidók voltak, csak a parkettát nem szedte föl, hogy megkeresse, hová rejtették az aranyat; és az is, hogy éppen annak a zsidó nőnek meséli, akinek három testvérét, szüleit és nagyszüleit Treblinkában ölték meg - s aki nem mellesleg abban a lakásban töltötte a gyerekkorát.

A kötet erénye, hogy a hétköznapok líraisága sosem dermed fagyossá; a humor ugyanúgy a történetek részét képezi, hiszen már az első oldalakon kiderül, hogy „Gavriela nem boldog, mert ez Párizsban is keveseknek sikerül" (6.), a vak nő is csak „átmenetileg vak, mint a szerelem" (15.), és Gabi bácsi is csak „kuplerájosné"-ként (126.) emlegeti a Szívek szalonját működtető Klárikát, akinek az irodájában csak és kizárólag komoly szándékú „úriemberek" (66.) vannak.

Tóth Krisztina nem költői prózát ír, ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül a Pixel címoldalon jegyzett szövegtestként való definiálása, amely - bár csavar egyet a szó jelentésén - végül is semmi hamisat nem állít. Megfigyelhetjük az egyes szereplők érzékenységét is bizonyos szavakkal kapcsolatban: Ágit mindig riasztotta a fülbelövés felirat, de ide köthető a lúdtalpas Misi elképzelése, aki szerint Bokányi Dezső, azért kapta ezt a nevet, mert neki is volt egy bokányi süllyedése, illetve David is, aki szex közben azon mereng, milyen érdekes, hogy „magyarul azt mondják elmenni, franciául meg azt, hogy érkezni" (52.).

A kivágott képkereten belül láthatóan nincs elhallgatás: a homoszexualitás megjelenítése, a megcsalók és megcsaltak szemszöge, az örökbe adott Down-kóros csecsemő sorsáról való illúziótlan elképzelések, a cigány fiú, akit gyerekkorában megvernek, s aki később mást ver - mind a történetek hétköznapiságához járulnak hozzá. A Pixel nagy erőssége, hogy a kényesebb témákat is a legnagyobb  természetességgel ágyazza a történetbe; ahhoz pedig, hogy ennyi minden elférjen 166 oldalon, nem kevés arányérzékre van szükség.

Megjelent a 2012/2-es Bárkában.