Reichert Gábor
Kyvagiokén
Két Pollágh Péter kötetről (Vörösróka, A cigarettás)
Ady Endre és hgálloP retéP
„Itt a posztmodern Ady!" - hirdeti Pollágh Péter Vörösróka című kötetének fülszövege. Ugyanerre a kapcsolatra hívja fel a figyelmünket a könyv ajánlása is, amely az Új versek bevezető szavait parafrazeálja: „E versek mind-mind az Endre úréi, aki kedvelte és akarta őket." A Pollágh költészetét valamennyire is ismerő olvasó azonnal felkaphatja a fejét: miféle kapcsolódási pont(ok) található(k) a 20. századi magyar líranyelvet meghatározó Ady és az általa megalkotott beszédmódtól látványosan távol álló Pollágh művészete között? Való igaz, hogy verstani szempontból, költői hang és verstechnikai jellegzetességek terén igen nehezen lelhetnénk bármiféle relációra a két életmű között, ám a kötet verseinek én-meghatározó, a szubjektum önvizsgálatát célzó eljárásai mégis egymáshoz közelítik őket.
Ha belemegyünk a kötet sugallta játékba és (fenntartásokkal bár, de) elfogadjuk, hogy a Vörösróka az Új versek „párja", úgy egy másik (jóllehet, véletlen) hasonlóságon is elmélázhatunk: nevezetesen azon, hogy mind a két kötet szerzője életművének harmadik darabja. Pollágh előző könyvei, az Eleve terpesz (2001) és a Fogalom (2005) az első két Ady-kötethez hasonlóan, bár már tartalmaztak a későbbi művekben jellemzően felvillanó motívumokat, kompozícióként nem bizonyultak folytathatónak. Az első két Pollágh-kötet már javarészt felmutatta azokat a fontosabb szimbólumokat, amelyek a Vörösrókában is meghatározók. Ilyen például a tükör-motívum, amely az egész kötet legjellemzőbb, majd' minden darabban felbukkanó, sokértelmű költői képe, a nyelv(tan) elvont fogalmának versbeli „egzakt" megjelenése, vagy a cukor és kávé versekbeli többárnyalatú jelentései.
Ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy a szerző harmadik kötete, bár bizonyos tekintetben továbbhalad az előző kísérletek által kitaposott úton, összességében inkább előzményei „megszűntetve megőrzésére" törekszik. Pollágh versnyelve, bár még mindig rendkívül szikár és szűkszavú, a Fogalom már-már az érthetetlenségig sűrített szövegénél egy fokkal könnyebben befogadható. Persze nem merném állítani, hogy minden sora első olvasásra „egy az egyben" értelmezhető, de a Vörösróka versei inkább az első kötet relatíve bőbeszédűbb, noha még így is rendkívül tömör stílusát hozzák.
Adynál maradva: az inkább elvi síkon jelenlévő, a lírai én hangsúlyos önvizsgálatában megnyilvánuló hasonlóság mellett konkrétabb, szövegszerű kapcsolatokra is bukkanhatunk a két költő között, különösen a Sárgaváros ciklus darabjaiban. Címében és tartalmában egyaránt Adyt idézi az Elbocsátó, szép: Nyaltam a tükrödet, / végül semmit ne láss. /Mint kórházban a szép, / úgy tört el a tény, / hogy közöm van hozzád. / Mindeggyé tettelek, / nem mássá.
A Léda-búcsúvershez hasonlóan az elmúlt szerelem higgadt, múlt időbe helyezett felülvizsgálatával állunk szemben. A tükör költői képe itt is feltűnik, számtalan „funkciója" közül ezúttal a felejtés eszközeként. Adys gesztusként értékelhető a lírai én azon igyekezete, amely a vers „címzettjének" létezését kizárólag a költői szubjektum önkényének folytán hajlandó elfogadni. A „mindeggyé tettelek" sor a teljes közömbösség látszatát kelti, ez a közömbösség azonban hangsúlyozottan az elbeszélő által megkomponált. Éppen e tekintetben állítható párhuzamba a vonatkozó Ady-vers záró soraival: Általam vagy, mert meg én láttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Ennél is nyilvánvalóbb a párhuzam az említett ciklus utolsó darabja, az Amatőr áron és az 1913-as Ady-mű, a Hunn, új legenda között. Az indulatos, szokatlanul hosszú és lendületes költemény polemikus hangvételben vázolja a szerző ars-poeticáját, ahogy tette azt majd' száz évvel korábbi „előképe" is: Én a józan eszemet járok elveszíteni // a versbe, mi másnak olcsó, / szemináriumi feladvány, / kibaszott lecke csak, / múlttükröző mutatvány.
Bár talán az Amatőr áron az a vers, amely a legerősebb Ady-párhuzamot mutatja a teljes kötetben (természetesen inkább a költői szituáció, mintsem a versek megalkotottságának tekintetében), a könyv többi darabja közül érezhetően kilóg. Éppen az idézetben is érzékelhető, arrogáns hangvétel az, amely nem illik a többi vers pontos, tömör, visszafogott stílusához.
A Vörösróka legnagyobb érdeme a számtalan, olykor igen nehezen értelmezhető költői kép vissza-visszatérő, hol egymást keresztező, hol egymást tagadó vagy éppen bővítő, sokértelmű „felhasználása". Nem véletlen a címnegyedben olvasható műfaji meghatározás: szimultán versek. Az eleinte (sőt, egyes esetekben már a korábbi kötetekben) felvetett szimbólumok a kötetben előre haladva újabb és újabb jelentésárnyalatokkal bővülnek, állandó mozgásban tartva a befogadói értelmezést. Különösen igaz ez a legfontosabb motívumra, a tükörre: a tükör az önvizsgálat, az objektív önszemlélés eszközeként jelenik meg az olvasói tudatban, ám ez az objektivitás olykor a kegyetlen valósággal való nem kívánt szembesülést is elhozza.
Rossz tükör, mondod neki, / ha nem jól mutat, és betakarod, / ha elviszi apát vagy anyát, / bármit, amit nem hoz vissza. (...) Tükör, a beteged vagyok, / mondod, mikor már késő. (Ha van cukor).
A tükör tehát az önmegismerésen, a szubjektum visszatükrözésén túl a külső valóság megjelenítésére is képes. Felvetődik azonban a kérdés, hogy jó-e bárkinek is, ha szembesülni kénytelen a tükör nyújtotta igazsággal, hiszen - ahogy az Éva-üveg című ciklus címadó versében látható - az emberi létet a kezdetektől fogva megkeseríti a kényszerű önmegismerés:
Mint egy fán,
úgy akad fenn Éva -
az ő igazán.
„A tükör fáját...":
mondtad egyszer, s hideg lett a szád,
mint azé, ki olyat mondott,
amit nem lehet;
amiért mennybe már nem mehet.
Éva az, ki azóta fáj itt,
a tejüvegen át is. Miatta
van hideg a tükörben.
A tükör ebben a versben sajátos Isten-képzetet ad, ezáltal az ősbűnig válnak visszavezethetővé az önvizsgálat nehézségei. Az Éva-üveg ciklus végére jutunk el a felismerésig, miszerint jobban járunk, ha túltesszük magunkat a „visszatükrözés" okozta vívódásokon: ahogy a Túl a Tükrön lírai énje mondja, „akkor vagy valaki, ha már nem érint, nem adja hangjait neked: nem húz karóba a muzsikája, nem cincog, nem csörömpöl neked."
Pollágh Péter tükrében személyéhez köthető alakok is feltűnnek, mindenekelőtt az Apa és a Dédi figurái. Az Apa szimbolikus (?) alakja éppen önnön hiányára hívja fel a figyelmet: az egymással párba állítható két nagyszerű vers, az Ezt a cigit eljegyezték és az Öreg arany rövidségük ellenére rendkívül szövevényes motívumrendszerrel az elérhetetlen Apa utáni elkeseredett vágyódást tematizálják. Odáig persze nem érdemes elmerészkedni az értelmezésben, hogy akár az Apának, akár a Dédinek referenciális jelentőséget tulajdonítsunk, figuráik (különösen a Dédié) inkább afféle költői alteregó, vagy (tárgyunknál maradva) tükörkép szerepét töltik be a kötetben.
József Attila nevezetes Ady-cikkében (Ady-vízió, A Toll, 1929. augusztus 28.) éppen rendkívüli képalkotó ereje, költészetének több síkon való értelmezhetősége miatt sorolta Adyt a legnagyobb magyar lírikusok közé. József Attila szerint az Ady-féle „tiszta költészet" abban nyilvánul meg, hogy az intuíciótól fokozatosan „visszafelé haladva" a verset igyekszik a költészet esszenciájáig redukálni. Bár az okfejtés nem mellőzi a transzcendens, gyakorlatban bajosan igazolható állításokat (pl. mi is pontosan a költői „lényeg"?), valószínűleg Ady költészetének éppen arra a jellegzetességére mutat rá, amelyet Pollágh is továbbvisz új kötetében. Óvakodva attól, hogy egy napon emlegessük a két szerzőt, költői motívumkincsük értelmezhetőségének sokfélesége valóban közelíti őket egymáshoz (vagy mondjuk inkább úgy: közelíti Pollághot Adyhoz). A félreértések elkerülése végett ismét hangsúlyoznám: ez a hasonlóság nem Pollágh lírai beszédmódjában ragadható meg, hanem elsősorban a szimbólumok jelentésrétegeinek folyamatos bővülésében-bővíthetőségében, amely Ady költészetének „örökségeként" értékelhető.
Pollágh Péter új kötete nyilvánvalóan nem szolgál akkora revelációval, mint Ady fellépése szolgálhatott több mint egy évszázaddal ezelőtt, ám természetesen nem is ez lehetett a célkitűzés a szerző részéről. Ha nem is érdemes túldimenzionálni a két költő között vonható párhuzamok jelentőségét, a Vörösróka tagadhatatlanul továbbvisz (feléleszt?) egy elsősorban Adyhoz köthető poétikai hagyományt, ezt a gesztust pedig kortárs líránk jelentős mozzanatai között tarthatjuk számon.
* * *
A 79-es kulcs
A 2010-es A Cigarettás ott folytatódik, ahol a Vörösróka abbamaradt: a misztikus ködbe vont, szavakkal le nem írható Én nyelvi megalkotására tett elkeseredett kísérletek lenyomatai olvashatók Pollágh új kötetében (is). Úgy tetszik, A Cigarettásban Pollágh megtalálta azt a hangot, amely ehhez a (mint fokozatosan kiderül) lehetetlen vállalkozáshoz szükségeltetik: rövid (9-18 soros), enigmatikus, mégis nagyszabású és meglepő képeket magukba sűrítő versekből épül fel a teljes kötet. Amellett, hogy ez a versforma a Vörösrókában kristályosodott ki, a korábbi művek szublimált életrajzisága is visszaköszön az új darabokban.
A tét tehát nem kevesebb, mint egy olyan nyelv (és a benne élő beszélő) megtalálása, amely - paradox módon - nem megismerhető, hiszen nem tudunk, nem tudhatunk róla semmit, ami közelebb vihetne hozzá. Ahogy a borítót díszítő Fehér László-festmény fehér ruhás, semmibe tartó lépcsőn felfelé kaptató férfija, úgy A Cigarettás verseinek beszélője is csak körvonalaiban, kalapja és túlméretezett öltönye takarásában látható: „Fehér körgallérban, / egyszínű pompában, / vak, kötésszerű kabátban / jön, mint egy Castorp, / ki új díszt, mesés / tévedést akar, / egy darab színt legalább." (Mint a táblát) A szín mint identitásformáló, egyéni jellegzetességet, tehát biztos viszonyulási pontot adó fogalom Pollágh korábbi műveiben is megtalálható, itt azonban minden korábbinál nagyobb jelentőséget nyer: a színtelen, arctalan, tulajdonságok nélküli ember figurája a megismerés nehézségeire hívja fel a figyelmet. Ez a bizonyos „tulajdonságok nélküli ember" több alakban is megjelenik, hol nevesítve, hol csak homályos leírás, utalások formájában: „Lovagol, ködguba a kabát / rajta. Csak a kalap látszik. / Sem megerősíteni, / sem megcáfolni / nem tudták még az arcát. / Nem tudom, miért jön / mindig ezzel a köddel, / remélem, csak egy színt / tesztel, de becsapós, /nem hiszem, hogy csak / Tesztember." (Tesztember) Hasonlóan rejtélyes a címszereplő Cigarettás alakja is, aki mindössze egyetlen szöveghelyen tűnik fel: „Cigaretták az ujjai, / vajfehér vakbotok, / megnyalja, szívja, / Cigarettás, nem is / tudja, hogy így hívom. / Igazat áraszt, mégis / tódít, nem tehet róla, / anya nyelvén, lábon ad el: / tréfál velem, nem ő / a tréfa." (Vakbotok) Érdemes lehet elgondolkozni rajta, hogy a versekben megformálódó homályos, eltérő nevekkel, ám hasonló attribútumokkal felruházott álomképszerű alakok azonosak-e egymással, és ami még fontosabb: azonosíthatóak-e a versek beszélőjével. Sajátos szerepkettőződés figyelhető meg ugyanis egyes művekben, melyekben egyszerre van jelen a lírai én és a vele bizonyos tekintetben azonosítható, mégis különálló „álombéli" reprezentáns. Ez a kettős, egyszerre azonosító és hangsúlyosan eltávolító, sőt viszolygó magatartás figyelhető meg a kötet egyik legjobb, Én kísértem című darabjában: „Itt ő a stoppos, ködzsák van / a hátán, ha jól látom ekkora / szélben. Mégis ő vesz fel, / mint egy pongyolát; / nincs odáig értem: / a 79-es kulcsot a kabát alatt / jobbjával marokra fogja. / Egyszer megunja, / hogy én kísértem." Elbeszélő és elbeszélt alak kényszerű összetartozását érzékeltetik az idézett sorok, amelyekben azonban felvillan az önazonosság kérdésességének problematikája. A kabát alatt készenlétben tartott „79-es kulcs" a két alak kibékíthetetlen ellentétének erőszakos megszüntetését vetíti előre, ám a szöveg alapján nem tisztázható, hogy közülük ki az, aki beszél, és ki az, akit „elbeszélnek" (stílszerűen: ki a stoppos és ki az, aki vezet). Ez a nyelvileg erőteljesen megtámogatott sokértelműség, a homályos, mégis végtelen számú értelmezési lehetőséget felkínáló szimbólumokkal előidézett elbizonytalanítás határozza meg a kötet én-kereső, filozofikus alaphangját.
Ha a Vörösróka kapcsán Ady örökségének posztmodern továbbvitelét emlegettük (elsősorban a személyes én állandó önvizsgálata és az életművön áthúzódó, hangsúlyosan előtérbe állított toposzok okán), úgy A Cigarettásról beszélve sem szabad elsiklanunk a hasonlóságok fölött. Az Eleve terpesz óta megtalálható motívumok, mint a kávé, a cigaretta, a tükör sokértelmű költői képei most sem maradnak el, ám figyelemreméltó, hogy ez a formakincs sokat változott a legutóbbi versgyűjtemény óta eltelt alig egy évben. Ezúttal a Vörösróka kötetkomponáló, a versbeszélővel összekapcsolódó alakjai, mint a Dédi, az Apa, vagy maga a Vörösróka, hiányoznak a „szereplők" közül, s a szerző az előző könyvében fölvetett, én-meghatározásra irányuló törekvést némiképp eltérő fogalomhasználattal igyekszik megvalósítani. A már röviden elemzett homályos, felismerhetetlen férfialak mellett ilyen poétikai újdonság az Adytól már ismerős „számmisztika" továbbgondolása: a 79-es szám folyamatos felbukkanása és jelentésének megszilárdíthatatlan játéka A Cigarettás legfontosabb motívuma.
A 79-es szám nyilvánvaló utalás a szerző személyére, hiszen, mint az a hátsó fülszövegben olvasható, Pollágh 1979-ben született. Mágikus szám lévén a 79-es mindenhol jelen van: a versek jó részében feltűnik, hol mint valódi évszám, hol egyszerű számnévként - néhol pedig már-már antropomorfizált „szereplő" funkcióját tölti be (szellemes ötlet egyébként, hogy a számmisztika sugallata már a könyvesboltban megérinti a leendő befogadót, hiszen a kasszához járulva konstatálhatjuk, hogy a könyv 1979 forintba kerül). Annak ellenére azonban, hogy a szerző ennyire nyilvánvaló kulcsot ad szövegei olvasásához, mégsem lehetséges a referencialitás irányába elmozdítani az értelmezést. Az életrajzi olvasatot felkínáló kihívó gesztus ugyanis csapdának bizonyul, hiszen 79 körvonalazhatatlan szimbóluma ha lehet, még inkább eltávolítja a szerzőt a költői éntől. Az egyértelműnek tűnő életrajzi adat szétírása figyelhető meg a művekben: 79 tulajdonképpen bármi lehet, bármire utalhat, így tulajdonképpen elveszíti referencialitását. A Pompejben például egy másik évszámra, a Vezúv 79-es kitörésére vonatkozik: „Ömlik a piros szó, / ez nem láva: 79, Pompej. / Szóárvíz. Csak máshogy. / Ömlik a fülembe a lárma. / Nem Bábel, de Pompej." A A Vízi és Ecsédiben viszont évszám helyett egészen más jellegű jelentést vesz fel: „Ami nem transz- az nincs, / ezt tudod, / és beadom a kulcsot / a lakás ódon, babonás ablakán, / a 79-est. Ügyeskulcs. / Mackósok kezébe való." A „79-es kulcs" szószerkezet többször is előfordul a kötetben: mintha éppen erre a jelentésadó-jelentéselvevő játékra utalna, amely során a versbeszélő megadja a kulcsot a befogadónak (a „mackósoknak"), de - ahogy az utóbb idézett szöveg egy későbbi sora állítja - „nincs nyitva az ablak", a befogadó nem merészkedhet beljebb az elbeszélt világba.
A Cigarettás rövid, ámde annál tartalmasabb, kiérleltebb kötet. Pollágh költői hangja, formakincse a Vörösrókában nyerte el mostani formáját, a 2010-es könyvben pedig egy minden sallangtól megtisztított, átgondolt koncepciót tár az olvasók elé. A zárt, lekerekített kompozíció végpontján a beszélő kénytelen elismerni az önmeghatározásra tett kísérletei kudarcát: „muszáj vagyok / abbahagynom, / minden szavam vonhatom, / vontathatom vissza, / nem vagyok méltó, / pakolhatom tiszta, / ponyvás furgonokra. / Megáll a tudomány. / Tolathatunk vissza." (Muszáj vagyok) Úgy sejtem azonban, hogy ezzel a „visszatolatással" korántsem zárult le a beszélő önmaga megismeréséért vívott elkeseredett szélmalomharca. Talán egyszer majd sikerrel jár.
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
Pollágh Péter Sugár és Nincs mit című versei a 2011/2-es Bárkából.
