Szilágyi András
Civilizált és barbár játékosság
( holo Hóbel László festészetéről)
Amennyiben hagyományos képi elvárással közelítünk holó Hobel László műveinek vizuális szellemteréhez, akkor a művek minden bizonnyal zavarba ejtik az értelmezőt, s akár meg is fogalmazódhat benne: a világ korunkban már olyan „képzavarrá” vált, amelyben nemcsak a képek, hanem a fogalmak kiürülését is tapasztalhatjuk, sőt, az azt összetartó céltételezés, morális erő is elveszni látszik.
A néző nem is jár olyan messze az igazságtól. Hiszen még a mi békéstáji világunk horizontján is felsejlik, feldereng e változó kép, amelyben a művészet átkerül egy új időszámításba. Ezt az új időszámítást a képzőművészet úgy éli túl, hogy maga a művészet fogalma értékelődik át. Mi több, a szép értelme is módosul.
A képzőművészet történetét tehát újra kell olvasnunk, újra kell értelmeznünk, hogy látásunkat – Hegel klasszikus, de lejáratott fogalomhasználatánál maradva – „megújítva megőrizhessük”. Szükség van erre, hisz a hazai globalizálódó szabad-versenyes kapitalizmus uralmi viszonyai még a regionális képzőművészetet is szétbomlasztják. holó Hóbel László műveit látva felkiálthatunk: kitöltött lett az üresség! Pedig holó Hóbel látványosan nem tudott megérkezni. 1943-ban született Békéscsabán. Az ötvenes évek végén – gimnáziumi évei alatt – Mokos József legendás szabadiskolájába járt rajzolni, festeni tanulni. A hatvanas évek közepén megismerkedett Gaburek Károly békéscsabai festőművésszel, aki emberileg és szakmailag is támogatta és felkészítette az Iparművészeti Főiskola felvételi követelményeinek teljesítésére. A háromszori sikertelen próbálkozás után azonban a befelé fordulás évei következtek. Biztos volt abban, hogy nem a képességei szerint ítélik meg, hanem a lényéből, viselkedéséből, hajviseletéből és ruházatáról sugárzott protestálás szerint.
A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején igen sok tehetséges, a kibontakozási lehetőséget kereső alkotóember volt Békéscsabán. Önérvényesítő reakcióként kialakult egy helyi, a nemzetközi és hazai neoavantgárdhoz igazodni kívánó, új kifejezési formákat kereső fiatal alkotók csoportja. feLugossy László, Mengyán András Gubis Mihály és Bereznai Péter életében a társadalmi normák ellen való tiltakozás volt a közös nevező. Ennek ellenőrzött levezetésére szerveződött Békéscsabán a Gyopár klub. Az alkotók visszaemlékezése szerint az aktív klubélet ellenére mind többen a besúgóktól mentes magánlakásokban kerestek inkább menedéket. Ennek következményeként kialakult egy sajátos szubkultúra, amelynek motivációs tartalma: élni, szabadon élni az extravagáns különcök életét, a személyes választáson alapuló önkifejezés lehetőségét.
A békéstáji képzőművészet eddig számon nem tartott történetéhez tartozik, hogy 1968-ban az új gazdasági mechanizmus bevezetésével már a központi kultúrpolitika irányelveiben is érzékelhetőek voltak az oldódás jelei. Ezt az irányított változást a helyi, „viharsarki” gyakorlat nem követte.
holó Hóbel László az aktív ellenállás menekülő útját választotta. A 1968-ban Lantos Jantyik László (Jatya) tehetséges képzőművész barátjával nyugatra kívántak meneküli. Taktikai érzékük azonban cserbenhagyta őket. Jugoszlávián keresztül ugyan kiszöktek, de a prágai forradalmi események miatt foganatosított szigorított határellenőrzések miatt a jugoszláv és olasz határon elfogták, majd harminc nap elzárás után visszatoloncolták őket. Ennek hosszú ideig tartó rendőrségi megfigyelés és zaklatás lett a következménye. A szabad élet – szabad képzőművészet kifejezését kereső, úgynevezett „nagy generáció” tagja politikailag megbízhatatlan lett, rendszert el nem fogadó lázadó. Jól jellemzi a korabeli helyi kultúrpolitikai közállapotokat, hogy Jantyik László a Jókai Színházban 1970 tavaszán megnyitott szürreális szemléletű kiállítását annak ellenére tiltották be, hogy az „éberen alvó” cenzori szigor (a városi KISZ szervezet vezetősége) még írásban is engedélyezte. Az ismétlődő kiállítási tilalmak miatt Jantyik László a hivatalt újabb és újabb útlevélkérelemmel provokálta. Végül 1971-ben úgy kapott útlevelet, hogy a hatalmi megbízott tudatta, sőt ajánlotta, többé ne is jöjjön vissza. Azóta is Amerikában él.
holó Hobel László az őt ért megpróbáltatások után is megmaradt kívülállónak, bizalmatlan és bizalmat kereső alternatívnak. Életmódjában egyre kevésbé, de külsőségeiben sajátosan „viselve hordott” lett a kemény rockzenével is összefüggő szubkulturális magatartás, valamint az értelmiségi körökben jól ismert passzív rezisztencia önpusztító módja: az ismételt vodka rummal. Az elfogadható foglalkozást is megtalálta, beteghordó lett a városi kórházban, majd a vérállomáson asszisztens. Szerény, de biztos megélhetést jelentett számára. Mindeközben a lakótelepi szűk konyhában rajzolt és festett. Csoportos kiállításokon csak baráti kérésre vett részt. Körbevette magát Amerikában élő barátja itthon maradt műveivel; „A levelezés, az emlékek elszakíthatatlan szállal: Én bent, barátom kint. Bent, legbelül.” Sajátos önterápia volt ez.
Kínkeservesen teltek számára a Kádár-korszak szürke és színtelen évei, de a rendszerváltozás megszólaltatta benne a vészcsengőt. Újra bekapcsolódott a helyi művészeti életbe. Békéscsabán a Munkácsy Mihály Múzeumban kétévente megrendezett Alföldi Tárlaton már többször szerepelt műveivel. Tagja lett a helyi szerveződésű MASE-BÁT elnevezésű alternatív művészeti társaságnak. A rendszeres alkotómunka eredménye lett, hogy egyre több önálló tárlattal jelentkezett. A Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galériában, a békéscsabai Mokos Teremben, majd a Féja Géza Közösségi Házban bemutatott absztrakt expresszionizmushoz közelítő alkotásai némi eligazítást adnak számunkra a békebeli mozgósítás időszakáról is. Mégis, a sors fintorát látom abban, hogy holó Hóbel László, aki az elmúlt rendszerben rendőrségi megfigyelés alatt állt, korát tekintve ugyan nyugdíjasan, de nem megöregedve, azt gondolja, sőt a Jankay Galériában megrendezett kiállításának megnyitóján kifejezetten kéri is, hogy hangozzék el: nem akart ő semmiféle tagadást. Pontosabban, nem akart ő semmit a rendszer ellen tenni, sőt, az úgynevezett szocializmuson sem azt értette, amivel vádolták! Bizonytalanul, de joggal vetődik fel az emberben, hogy talán az idő által való megtöretés, esetleg beletörődés, vagy a dadaista hevület tüze lett elemésztő, vagy netán a kifejezés szabályozhatatlan törvényszerűségeivel állunk szemben. Nehéz eldönteni. De az mégsem véletlen, hogy egyéni sorsa összefonódott a békési régióban a hatvanas évek végén megjelenő avantgárd kifejezésformákkal, egy (nagy)generáció szabad kifejezési vágyával.
A folytonosság, mint egy valamikor elvesztett és újra megtalált érzékiség éled fel holó Hóbel László műveiben. Nem kreál magának semmiféle ideológiát. Pontosabban elveti az apologetikus eszmét, mint ideát. Végre felszabadultan az irracionálist, az ösztönös uralmát éli meg. A kékek, feketék, sárgák vörösek formaképző kivetülését, amelyben az ösztönös már nem akar metafizikai rendszert, hanem, oly sok megszakítás után, azonos kíván lenni önmagával. Érzékelhetően ebben a kifejezési formában holó Hóbel László otthon van. Nem is szükséges számára a munkához mindig ecset. Képterei szűkek, zsúfoltak; minden feltárulóban van.
Az utóbbi években végbement illúziót veszejtő társadalmi történések, események meggyőzték arról, hogy a „művészet-csinálás” nemcsak képek létrehozását jelenti, hanem tulajdonképpen valamiféle belső életet. Hosszú út volt ez önmagától önmagáig. Rendszerint tempera alapú festéket használ, de az anyag nem mindig engedelmes, sokszor meglepetéseket okoz, és természetesen a saját tulajdonságait akarja érvényesíteni, sőt, gyakran csábít a dekoratív megoldásokra. holó Hóbel néha görcsös, néha darabos, de a figyelemreméltó fordulat éppen az, hogy saját élete lett a legfontosabb forrása és gyökere művészetének. Őszinte próbál lenni, őszinte akar lenni. Valójában itt már olyan elhagyott érdekek érvényesülnek, amelyek érvényre juttatják a mindenkori szabályok árnyékát: a kaotikust, a sokszor démonit. Most éppen: az örökké fénylő nap árnyékát. A kiállítótérben művei mindig, a látszólagos rendezetlenség ellenére sem fenyegetőek, hanem felszabadult módon „szépek”. Másként fogalmazva: szabadon szépek. Persze, ha a képek jelentése mögé nézünk, akkor önkéntelen láthatóvá válik a nehezen artikulált vadság és önerő. Képtereiben viszontláthatjuk azt, ami nem megfogható a megfoghatóban, ami kontrollja a belsőnek. Az emberi környezet szétesett roncsaiból és romjaiból új minőségű élet, új minőségű létezésmód születhet. Műtárgyként értelmezve, maga a kiállítás is olyan installációvá válik, ami látni engedi ezt az árnyékot, amely az éppen aktuális rendre vetül. Látszólag alig van a két dolognak köze egymáshoz. De holó Hóbelnek nincs olyan művészi gesztusa, amely ne ezt az árnyékot festené. Körülöttünk falfirkák fragmentumai, az egymásra rakódó, véletlennek tűnő gesztusok áthatásai. Bármilyen ellentmondásos, művei felerősítik az úgynevezett absztrakt expresszionizmus elemi illemszabályát, azt, hogy nincs olyan szabály, amely korlátlanul érvényes lenne. A jelek közötti relációk elérik azt a szintet, amikor a jelentés varázslatos módon felszabadul, az ösztönös önkifejezés pedig tagolt, szuggesztív megnyilvánulássá alakul át.
Következésképpen holó Hóbel nem hisz abban, hogy a dolgok egyetlen nézőpontból megragadhatók. Kívülálló művészetnek is nevezhetném, hiszen a szép fogalma értelmezésének ellentmond, de megmarad az elevenség, a hatásosság és a rejtélyesség, valamint az előbbiek miatti különbözőség.
A lélekre, miként a kihívó üres papírra, minden hat. Értelmezésében nem csupán arról az észlelésről van szó, ami a tudat tartományában megjelenik, vagy aminek jelentőséget tulajdonítunk. holó Hóbel alkotói viszonyulásában éppen a nem tudatosan szabályozott, a véletlen „törvényszerűségét” éri tetten. Elegendő, ha egy-két órát eltölt az ember a művek által újraéledő térben, és minden esztétikai retorika nélkül kiderül: ez a köröttünk lévő szétesettség is olyan ránk erőltetett rend, amelyet hajlamosak vagyunk nem megkérdőjelezni.
holó Hóbel egy olyan világot fest, amely nem csupán a metafizikát, hanem a hatalmi, uralmi viszonyokat is kikerüli. Illúziótlanul szabad művész. Keresi azt a létezést, ami tökéletesen áttetsző, amelynek nincs árnyéka. Keresi, még akkor is, ha ilyen nem létezik és vélhetőleg nem is fog. Ez a dezillúzió élteti. Szabad, de a kitágított határok miatt ez veszélyes, hiszen a felszabadult (tudatosan alig ellenőrzött) semmibe tévelyedhet, akár a kimerevített messzeségig. Az effajta képi paradoxon alapja a világkép nélküli rejtett képvilág. Az üresség határértéke persze matematikailag is ugyanolyan problematikus, mint az önfelszámolás metaforikus megvalósítása. Az előbbit a fogalmi gondolkodás logikája vezeti, az utóbbit pedig a legbenső érzelem rejtekező jelentése irányítja. Kiállított művein gesztusszerű vonalfutamok jelennek meg. Lírai, expresszív lendületű látomások, ahol fel-felsejlenek a figurák újraéledő körvonalai, a természeti múlandóság, a mindent átható enyészet. Ha nehezen is artikulálva, de festői módon kódolja: minden elbomlik, felszívódik, a rendezetlenségbe tart.
Éppen ez a valóságképzés az, amelyben a meghatározásokra törekvő emberi értelem és a meghatározatlan elemi ösztön működik. Másként fogalmazva: civilizált és barbár játékosság. A csak rá jellemző formateremtő erő az, ami ledönt és alkot, romból és épít. Vélhetőleg a mitológiai időkben lehetett ilyen közvetlen a teremtés, még tisztábban pedig talán a létezés osztatlanságát vallató mágia korában.
Korunkban éppen az ilyen felszabadult jellegű művészet őrzi még számunkra az emberit, az eredethez való teremtő ragaszkodást. A civilizált és barbár játékosságot. Persze itt nem közvetlen cél az esztétikai motiváció, mert a formateremtés eufóriája a létezés szintjén artikulálódik. Ez a teremtő erő egyébként a tudatosság elől elzárt mélységből származik, amely racionálisan nehezen határozható meg. Az elfojtások, a tudat alatti érzelmek, a csillapított vagy tomboló feszültségek, az indulatok spontán ereje és a festéshez felhasznált anyagok egymást átható gesztusa teremti magát a szépséget. Ezért van, hogy a magára maradt alkotó egész élete és alkotása elválaszthatatlan egymástól. A hitelesség megteremtésében ez az ősforrás. holó Hóbelt is ez a kiismerhetetlen ösztönzi, amely önmagában, a mélyre szállás bűvöletében mindegyre csak keres. Keresi a lét és a semmi határát, megidézve és feltárva a hiteles élet festészeti bizonyosságát. Bár a közösségi eredet elveszett, ez a képzőművészeti feltárási mód, ha egyéni áldozat árán is, azért folytatódik.
