Deák Csillag

 

Sugárártalom

 

Kurt Vonnegut A mesterlövész című regényében a főhős szülővárosára neutron bombát dobnak le, mindenki elpusztul. A város ezután Atlantiszként él tovább, látogatható, az épületek, tárgyak nem sérültek, nem rombolódtak le, és mégis lenyomatként őrzik a megsemmisülés, az emberi élet megsemmisülése, a katasztrófa pillanatát. Nincs múlt és jövő sincs. Hermann Levente képein sem látunk embereket. Csak nyomukat.

 

Szegényes nyomok, asztalterítő, egy-egy teríték, pohár, penészes kenyér, kongó üresség, nekünk kell rekonstruálni a nem látszó mozdulatot, a megtett vagy meg nem tett gesztust, az eltávozást, az asztal le nem szedését, vagy teljes lecsupaszítását, amikor már csak egy lepel fedi a az asztalt, ami még nem halotti lepel, mert a halott már nem létezik, megsemmisült. Talán a halál maga is megsemmisült, és megmaradt a nagy nihil, olyan bomba érthette a földet, amelyik megváltoztatta gravitációs mezejét, lebegnek a tárgyak, már nem is a földön járunk, hanem kint az univerzumban, nincs fogódzónk, lebegünk, nincs megpihenés, a nyugágy saját magát gúzsbakötve lebeg az űrben (Nyomok 9, 2014).

 

 

Kívül lenni, a szokványos beidegződéseken átvergődni, megtalálni a tárgyak helyét, funkcióját, tudva, az emberi létezés hordozói, lenyomatai, mindig izgalmas feladat. Herman Levente paradoxonja, hogy folytonosan nyomról beszél, tárgyakról, miközben folytonosan nyomhiányok vannak. A testi nyomok hiányoznak. Az ujj- vagy láblenyomat. Az arcok, a vállak, a csípők és lábak. Egy időben a Jetit keresték, a hatalmas lábnyomok alapján, más időben Neil Amstrong holdbéli lábnyomát mutogatták.

 

 

A tárgyak az emberért kiáltanak, az ember érintése nélkül kihűlnek, elvesznek, megszűnnek (Nyomok 7, 2014), piramist látunk, egy feldőlt poharat, az abrosz gyűrött mintázatát. Herman Levente a létezés folytonossága mellett szólal fel (Nyomok 11, 2014), a tányér üres, talán a pohár is. A szín az, ami mesél, megfogja a tekintetet: a lila műanyagpohár, a fehér tányér, a homokszínű asztalterítő. Herman trükköz, a halált idézi meg, a semmit a van-ban. A tárgyaknak mindig is lelket tulajdonítottak, hiszen gyakran a tárgyak idomultak a gazdáikhoz, és nem fordítva. Dísztelenek a tárgyak, esendőek, egyszer használatosak. Talán ilyen lesz az utolsó vacsoránk is?

 

Szimbolikájában kenyér-üveg (bor)-pohár (Nyomok 16, 2014) hármasában gondoljuk el a nem látható történetet. A folytathatóságot, a megszakítottságot. Helyben, az adott térben. Semmi sem nyomtalan, jövünk rá, bár vannak olyan bűnügyi történeket, ahol a gyilkost nem fogják el, ritkán, de előfordul. Ezek a tárgyak utalnak Krisztus öt sebére, halálára és feltámadására. Ez festészeti bravúr, mert az egész (a létezés, a valóság) helyébe a hiány lép. A torinói lepel halszálka-mintásan szőtt lenvászon anyag, amely egy olyan ember fényképészeti negatív képét hordozza, akit a feltételezések szerint a keresztre feszítéssel egyező módon kínoztak meg. Sokak szerint a textília akkor színeződhetett el, amikor Jézus feltámadt a sírjából (Nyomok 3, 2014).

 

 

Egy halottat megtekintőbe pillantunk bele, a falakon firkák, egy rajz, Jézusé is lehet. Itt nem marad meg senki, se élő, se holt. Profán világot is látunk. Egy farmeranyag lehet az egyik képen (Nyomok 8, 2014), a kenyér barna, ropogós és szegetlen. Pontosabb talán az, hogy töretlen. Az egyik képen csak abrosz van, semmi más (Nyomok 4, 2014).

 

Az utolsó vacsora nem volt meg, és mégis ez jut eszünkbe, bennünk történik meg, ott ülünk az asztalnál, talán mi vagyunk Péter, vagy uram bocsá’ Judás. Jó, hogy csak mi látjuk magunkat, egyénként senki sem lát senkit, nincs életjel a képeken, csak fény, penészzöld színek, a gyűrődések térképet rajzolnak a terítőre. Miért gyűrődött el ennyire, miért nem simul ki, még a kakaós csészén is ez a motívum köszön vissza. Valami megtöri a monoton simaságot, a tányér fehérségét. Ha felemeljük a tárgyakat, nem tudhatjuk, mi sejlik fel alatta. A kenyér is lebeg (Nyomok 6, 2014), vagy áll asztalon (Nyomok 14, 2014), penésze hova terjedhet, mert a penész él, szaporodik, de itt ez is a mozdulatlanságot sugallja, az enyészet pillanatát, amikor megállt az idő.

 

 

 

Kölüs Lajos

 

Helyhiány

 

Túlnépesedett és modern, felhőkarcolókkal tarkított világunkban az utolsó vacsora asztalánál nem ül senki. Helyhiány van, gondolom, vagy az apostolok kint állnak az éjszakában, nézik a csillagokat, Jézus meg mobilozik, legyen nyoma, mit mond egy fiú, ha tudja a sorsát, ami elkerülhetetlen, de rajta kívül nem tudja más, mi fog történni. Péter sem, aki háromszor botlik, háromszor tagadja meg az Isten fiát később.

 

 

Herman Leventénél nincs később, most van, in vivo, a tárgyak uralta térben mégsem azt látjuk, ami előtte vagy utána történt vagy történik. Nincs hang, de van kép. Nincs alak, de van tárgy, hol az asztalon, hol az űrben. Herman Levente sajátos perspektívát teremt egy ágybetétnek, nyugágynak, keringő tárgy lesz belőle, látszik a föld gömbje, görbülete, a sztratoszféra, kékség, amely lehetővé teszi, hogy éljünk, és ne öljenek meg bennünket az ultraibolya-sugarak. Sugárzástól védi az emberi életet. A jövőt. Védtelenné tesz egy tárgyat, mintha ott lebegnénk mi is, a földön kívül. Egy járda vagy úttest is szokatlan jelenség tanúja (Nyomok 4, 2014), lebeg fölötte egy pohár, a hiányos beton a föld burkát idézi meg, az árnyak megnyúlnak, tél van, talán karácsony. A szemszög váltása az irrealitás valódiságát teszi hihetővé.

 

A képek úszószigetek, viszi őket az ár, asztalterítőstől, poharastól (a pohár oldalán virágszárak, bimbók, mintha abból táplálkoznának), kenyerestől (Nyomok 12, 2014).

 

 

Jövőtlenek, nem változnak, ahogy kétezer éve is ilyen asztal mellett ültek az apostolok. Herman Levente az idő – egyben a nyom – állandóságát ábrázolja, valami nincs vagy megszűnik, de nem teljesen. A megszűnő tárgy formája, alakja beivódik az abroszba, az ember másnapos világába, kortalan lesz, mert az üveg üveg hátán képe illúziót teremt, hogy nem emlékszünk semmire. A szürreális kép lehet álom, lehet egy tükör. A tárgy emberré válik, árulkodik alkotójáról. Herman Levente miközben személytelenít, egyúttal személyessé is teszi a tárgyakat, új vagy szokatlan kontextusok révén. Ereklyék is a tárgyak. Talán véletlen, talán nem, hogy a Nyomok 13, 2014 kép számozása a tizenkét apostolra és Krisztusra utal. A teríték alig van az asztalon, a kenyér kinézetéből látszik, a vacsorának vége, a teríték többi részét talán el is mosogatták. A penészes kenyér mindig is penészes kenyér volt, a penész kortalan (Nyomok 14, 2014), a szegénység is az, nincs már, aki a követ kenyérré változtassa.

 

 

 

A drapéria ráncai korbácsütések nyomai is lehetnek, vérpatakok, hurkák, kitüremkedések. A szenvedés nyomai. Herman Levente szakralitása egyszerre pogány és egyszerre keresztényi. Maga a feltámadás egyben újjászületés is, magában hordozza a természet változását, a tavaszt, a virágzást. Ennyiben nem csak keresztényi mozzanat, hanem az emberiség megszületésének kifejezése is. Herman Levente tányérja, pohara puritán és megidézi a kolostoréletet, valamint a liturgiák csöndjét és bensőségességét. Az emberi test kivonása a képből nem új. Csendéletet látunk, a metafizikus, a valóság és a misztika között lebegő, a konkrét időből kiszakított képekről gyakran azt is nehéz eldönteni, hogy vajon a csendélet, a tájkép, az életkép vagy az enteriőr típusába tartoznak[1]. Mégis a szakralitás terében járunk, a perspektíva transzcendens, ha hárítani is igyekszünk hatását, nem fog menni. A Nyomok installáció egy asztal, rajta több tucat színes pohár, közülük középen kimagaslik egy. Vendégül lát bennünket, nézőket a művész. Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,/ s nincs seb, mit hegged nem takar,/ igyál, testvér; e mély pohárból,/ csupán az első korty fanyar./ François Villon Haláltánc-balladája profán vers. Az életünk is az. Ki törődik a helyhiánnyal?

 

Herman Levente: Nyomok

2014. március 07. - 2014. április 05.

Várfok Galéria

1012 Budapest, Várfok utca 11

 

Herman Levente (1976) festőművész Marosvásárhelyen született, 15 éve él Magyarországon.

1990–1994 Képző és Zeneművészeti Középiskola, Marosvásárhely; 1995–2000 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, Grafika Tanszék. Mesterei: Eszik Alajos, Kocsis Imre, Kiss-Tóth Ferenc. 2001–2004 Magyar Képzőművészeti Egyetem, Regionális Tehetségkutató Program (RTP), tanársegéd. Alapító tagja az Élesdi Művésztelep Egyesületének, tagja a MAMŰ Társaságnak. Herman Leventére jellemző a sorozatokban való gondolkodás és az univerzalitás, témái egymásba kapcsolódnak, egy gondolatmenet köré épülnek fel, művészetét egyfajta duális világkép határozza meg, Az első látásra realistának tűnő képi világot furcsa, néha akár „tréfás”, szürreális motívumokkal – gyerekrajzszerűen skiccelt vonalak, repülő kövek, pityókák, betonelemek – írja felül. Így átlényegülnek a helyszínek és a hétköznapi tárgyak – pl. bögre, pityóka vagy cumisüveg – többletjelentések hordozójává válnak. Herman képeit egy monokróm színvilághoz közeli, néhány színárnyalatból álló színhasználat határozza meg, melyben gyakorta eluralkodnak a zöldes árnyalatok, egyfajta „nedvzöld sfumatóba” burkolva a jeleneteket.(Art portál)