. Máté János: Aquamanile: Európa Elrablása

 

Deák Csillag

 

Vízöntők ideje?

 

A Klebelsberg Kulturkúria kiállítása, Szent Eligius szellemi örökösei címmel, a kortárs magyar ötvösművészet három kiemelkedő és meghatározó alakjának, Kótai Józsefnek, Máté Jánosnak és Muharos Lajosnak közös tárlata. Egyben tisztelgés a 2014. január 8-án elhunyt Máté János ötvösművész életpályája előtt.

 

Mielőtt a kiállító terembe lépnének, meglepetésként a látogatók egy igényesen kivitelezett művészeti albumot vehetnek át Kótai-Máté-Muharos alkotásairól. Az album, miként a kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) támogatásával valósult meg. A vakolatlan falú pincében, katakombában Kótai József miniatűr, 6-7 centiméteres ezüst és bronz kisplasztikáit és éremsorait, köztük a Szent Eligius állomásai című sorozatból A csodatévő kovácsot és éremsorozatait, Máté János humorral átszőtt bronz aquamaniléit, vagyis vízöntő edényeit és groteszk, humoros kisplasztikáit, köztük az Európa elrablása címűt és érméit, Muharos Lajos mintegy 30 násfáját, liturgikus ezüst kelyheit és Szent Eligius ezüstből készült kisplasztikáját láthatjuk.

 

Műveikben ott az ősi, évezredes hagyományú ötvös-technikák alkalmazása, mint a viaszveszejtéses eljárás és a limoges-i zománcos technika. Mindhárman megformázták az ötvösök és kovácsok védőszentjét, Szent Eligiust. Szent Eligius (francia Éloi, †660 körül)… patkolókovács, fémműves volt, majd II. Chlotar, a frank király ötvösmesterévé és tanácsadójává emelkedett. Urának halála után a papi rendbe lépett. Térített a germánok között, végül Noyon püspöke lett. Korábbi foglalkozására való tekintettel az aranyművesek és kovácsok védőszentje volt.[1] Az Eligius név kiválasztottat jelent. A miniatűr ezüst plasztikákon, érmeken, plaketteken és a násfa mikro szoborfülkéjének terében megjelenő figuráját is láthatjuk, jelezve, hogy a püspök képes volt szolgálni a politikai béke és a társadalmi igazságosság ügyét. …kiválasztottságával ötvösként és püspökként is a transzcendens távlatok felé mutatott irányt kortársainak, és – úgy tűnik – a szellemi örökségét évszázadokkal később őrzőknek: Máté Jánosnak, Kótai Józsefnek és Muharos Lajosnak is?[2]

 

 Máté János: Aquamanile: Szárnyalást ígértetek

 

Kótai József a viaszveszejtéses bronzöntés egyik mai mestere. Viaszból formázza meg a figurát, agyaggal beborítja, az üreget kiönti, a viasz elfolyik, majd az agyagköpenyt leveri a tárgyról. 1975-től viaszveszejtéses öntészeti eljárással régi kézműves mesterekről, szentekről kisméretű ezüstfigurákat és érmeket  mintázott.

 

Kótai József: Szent Eligius

 

Máté János munkásságára jellemző darabok az aquamanilék, a 12. századból, a franciaországi Limoges-ból származó technikával készült bronz figurális víztartó vagy vízöntő edények. Az aquamanile kentaur vagy állat alakú asztali víztároló és öntőedény, többnyire bronzból esetleg rézből öntve. elsősorban liturgikus kézmosásra használt, fémből készült edény, amelyből a vizet a kézre lehet önteni.[3]

 

Muharos Lajos korai művein a vörösréz domborítások felületét limoges-i technikával, beágyazott zománccal díszítette. Később középkori hangulatú bronz kisplasztikákat készített. Násfái, nyakban vagy fülön függő ékszerei a 16–17. századi erdélyi ékszereket idézik, ugyanis ott volt szokásban násfát vinni nászajándékba. Muharos ékszereiről Ernyey Gyula művészettörténész azt írja, játékosan gyönyörűek. Muharos Lajos féldrágakőből és ezüstből mintázott, Szent Eligiust ábrázoló szobrocskáinak egyikéből Máté János arca néz vissza, a másikból pedig a portrét rajzoló Kótai Józsefé. Ezzel is jelezve, hogy nem csak kollégák, de barátok is, akiket az emberi szeretet köteléke is összetartott. [4]

 

A humor isteni villámfény, amely a világot a maga erkölcsi többértelműségében mutatja meg, az embert pedig mélységes illetéktelenségében, hogy megítélje felebarátait; a humor az emberi dolgok viszonylagosságának mámora; különös gyönyörűség, mely abból a bizonyosságból fakad, hogy nincs bizonyosság. Elszorult szívvel gondolok arra a napra, amikor az emberek már nem fognak nevetni.[5]

 

Máté János: Aquamanile: Nem mondhatunk le a tudásról 

 

Finom erotika lengi át a műveket, a női hátsók, tomporok, olykor fenekek vaskossága humoros és erotikus is. Kihívás és izgalom van. Az alkotók nem állnak mindenki felett. Uralkodni sem akarnak. Nem sugallják, hogy a tömegek nem tudják, mi a jó nekik, ezért terelgetni és irányítani kell őket. Művészi hatalmukkal sem élnek vissza. A figura eleve groteszk, bizarr megformálása pedig kifejezetten karikaturisztikus. A karikatúra jellemzően a grafika különféle műfajaiban ismert, a szobrászatban kevésbé. Figyelünk a tárgy által képviselt nonszenszre. A formai letisztultság mögött nincsenek koncepcióbeli következetlenségek, belső önellentmondások. A kommersz giccs sincs jelen. A tárgy kisplasztikának látszik, valójában azonban funkcióját korrekt módon betölteni képes használati tárgy. Az emberi és állati alakok szétszedhetősége, testük egyes darabjainak speciális rendeltetése meglepő és bizarr; használati funkciója a humor sajátos eszköze. Semmi sem trendi.

 

Egyben a látszatok világába is belépünk, az oroszlánok, a lovak, a vicsorgó állatok félelmet keltenek és félelmet is űznek, mivel használati tárgyakként kezeljük azokat és egyben diadalmaskodunk is felettük. Hódolunk és hódoltatunk. Tudjuk, hogy az emberi agy a veszteségeket és a nyereségeket asszimetrikusan kezeli. Az emberi agy a fájdalomra, a veszteségre két és félszer erősebben reagál, mint a nyereségre, az örömre, pozitív változásra. A veszélyekre sokkal érzékenyebbek vagyunk. Az emberben természetbe vetettsége óta ott van a veszély észlelésének tudata, ösztöne. Miként az állatokban is. Az életben maradás ösztöne ez.

 

Muharos Lajos: Lófej

 

A kiállítás stabilitása, kiegyensúlyozottsága, az alkotói gondok és konfliktusok rejtettsége, technicizáltsága éppen az élet fenyegetettségét tompítja, az összefogást, az egymásra utaltságot erősíti. Az átláthatóságot tünteti ki, mint fontos emberi erényt, de egyben a hagyományba ágyazottságát, a folytonosságot is előtérbe helyezi. (Miközben úgy érezzük, hogy a mai világ számunkra átláthatatlan.) Tradíciót látunk, az őrzést, megőrzést, amely mindig is az élet folytathatóságát biztosította. Az áthagyományozódást, de egyben utat és teret engedve a modernnek, a változatosságnak, valami új megszületésének. Stressz nélküli világot mutat a kiállítás? Talán nem, de megteremti bennünk a biztonság érzetét, annak vágyát, hogy békében dolgozhassunk és éljünk. Nincs válság-lavina a teremben. Megoldásokat látunk, variációkat, az alkalmazkodás tárgyiasított lehetőségeit. Válaszokat látunk a fel nem tett kérdésre, milyen világban élünk és milyen világban akarunk vagy szeretnénk élni.

 

 

Kölüs Lajos

 

Közszolgálat, avagy ki volt Szent Eligius

 

Szépség, elegancia, játékos és vaskos humor, vidámság, életigenlés, szakralitás és világiasság, a másik ember és a természet, az anyag tisztelete, a formák változatossága, bravúros technikák, ötletek és aspirációk, szubtilis megvalósítások, az alkotás öröme és szenvedélye – mindez látható, érzékelhető Kótai, Máté és Muharos közös kiállításán. A Céhet képviselik, amelynek egyaránt tagja a molnár, festő, kapcakötő, kávés, könyvkötő, pokrócos, aranyműves, gelencsér, kerékgyártó, kötélgyártó, lakatos, ötvös, szűcs, takács, szappanos. A kortalanság bája és bölcsessége, az elmúlás földben gyökeredző világa köszön vissza a késői alkotásokból. A tematika látszólagosan egyszerű és egysíkú. Szent Eligius és az aquamanilé uralja a kiállító teret és termet. Számtalan variációjuk gazdagsága jelzi, a tematika csak látszólagosan egysíkú. A forrás kimeríthetetlen. Új és újabb gondolatok születnek általa, mert az a gondolatkör, amelyet e két tematika megérint, lefed – ma is aktuális, nem vesztette el érvényességét.

 

Aki szemléli a tárgyakat, legyen az hitelveket valló vagy úgy mond hitetlen, a művészet ereje által olyan világot vehet észre, amelyet az emberség hat át, annak igénye, hogy az élet szent, és a mindennapoktól elválaszthatatlan. Az aquamanilé egyszerre lehet szakrális (liturgikus kézmosás), egyszerre profán, szomjat oltó, a hagyományban leledző, sőt sajátosan magyar, lovas múltunkat felidéző, megtartó. Szent Eligius egy kicsit infantilis, egy kicsit kitartó, az akciótól sem mentes ember, látványában nincs orgia, sem földhözragadtság. Mindhárom művész a divatot kerüli el, nem ragadnak le a látványnál, a látványosságnál. Miközben tudjuk, hogy az ötvösművesség élet-halál harcát vívja. De él és küzd. Ízlésficam nélkül. Az alkotások minősége adja a kiállítás szokatlan egységét és hatását, és döbbenti rá a látogatót, milyen nehéz földön járni, közben kószálni a fellegekben. A szatíra, humor és önirónia is jelen van.

 

A tárlat talán kevésbé visz, terel minket olyan világba, ahol háborús sebeket, nyomort és vigasztalan lemondást látunk. Az alkotások mégsem kortalanok, magukról a korról is vallanak, amelyben születtek, az ízlés, a lehetőség, a megformáltságuk által. A művészeti törekvések öntörvényűsége átírja a történelmi kort, összeköt össze nem illő világokat, törekvéseket, ennyiben fölülírja a diktatúrát, de a demokráciát is. A kiteljesedés robosztus kérdései mindkét rendszerben felmerülnek, a megvalósítás csele (Arany: Akarta a fene, a Balzac-szindróma) nem kikerülhető. A szinkronitásban lenni a korral, a nemzetközi tendenciákkal, még akkor is, ha az ötvösségre nem jó idők járnak, a fizetőképes kereslet lanyha, nem izmosodik.

 

Máté János: Aquamanile: Bukott angyal méltatlankodik 

 

A kiállítás mentális üzenete, hogy küzdelem nélkül nincs válság leküzdés. Az alkotói küzdelem jele az alkotó belső válsága, jó úton jár-e, változik-e, fejlődik-e kifejező ereje vagy sem. A folytonos megoldás keresés világát mutatják a művek, a rátalálás, a megtalálás talán azt sugallják, milyen egyszerű, milyen könnyen megy egy-egy új mű, egy-egy új variáció létrehozása. Küzdelmes napokat, hónapokat és éveket látunk, és az ebből megszülető életművet. Látjuk a koncentrációt, amiben a legjobbak a művészek, amit megerősített a kritika, a külső világ és a saját belső világuk. Volt és van egy dombjuk, ahová válság esetén mindig vissza tudtak menekülni. Onnan néztek a világba, miközben igyekeztek a dombról a síkra térni, a mindennapokba visszatalálni, hogy a tradíciót tovább vigyék, megőrizzék. A domb jelkép is, Noé bárkájának jelképe.

 

A három művész alkotásai jelzik, hogy a liturgikus világban is otthonosak. XII. Pius pápa Mediator Dei (1947) kezdetű enciklikájában írja: Súlyosan tévednek a szent liturgia fogalmát illetően azok, akik nem látnak benne mást, mint az Istent megillető tisztelet érzékelhető külső formáit, vagy puszta díszt; akik nem látnak benne egyebet, mint szabályok és előírások foglalatát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza.[6]” A kiállítók lelket nevelnek és közösséget formálnak. Magukra mért szolgálatuk fontosságát, a rendszeretetet, a pontosságot, az egymásra figyelést és nem utolsó sorban azt, hogy mindig tiszta lélekkel álljanak egymás és a közönség elé. Belső lelkük tükre a mű. Benne a szépség, az áhítat és a fegyelem. Szívemet hozzád emelem, És benned bízom, Uram; És meg nem szégyeníttetem, Nem nevet senki rajtam, Mert szégyent nem vallanak, Akik hozzád esedeznek, Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek. (25. zsoltár)

 

Ki kell betűznöm a tárgyak, az ábrázolások üzenetét. A középkorba lépek vissza, Umberto Eco A rózsa neve című könyve segítségével. A könyvben egy idézet: A világ összes teremtménye mintha könyv vagy festmény volna nekünk vagy tükör.[7] Bizony ezek az apró tárgyak a kézművesség alkotásai, egyszerre szakrálisak, egyszerre profánok, egyszerre monumentálisak, egyszerre részletekben gazdagok. Az érdektelennek tűnő részletek is fontosak, a részletek összefüggnek, a rész egész viszonyát tárják elénk, és az egész ellentmondásosságát és harmóniáját hordozzák és mutatják. Egybe látva a részleteket olyan magyarázatokat találhatunk, melyre nem is gondolnánk.

 

Muharos Lajos: Szent Eligius 

 

Ahogy Lackfi János írja: Építsd újra törmelékből, / Van kagyló, üveg­szilánk, / Bárha földünk százfelé dől, / Éned mindent összeránt. (Újjászülés).[8] A koncentráció csodáit látom, összerántva ég és föld, szerelem és hiúság, meztelenség és vakság, formás far és nyitott száj. Könnyed vonalak, életigenlés és énekmondás, a mindennapok fölé növekvő érzés, túl kell élni és megélni kell valamit. Megadatott, hogy élsz, és amíg el nem veszik tőled az élet lehetőségét, te élni kívánsz az élet lehetőségeivel. Kormolódsz, tisztára mosnak, bűnben fogansz és bűntelenné válsz, vagy fordítva.

Fontos a legenda, a múlt, a mítosz. Szent Eligiusról mondja Kótai József:Az élete is nagyon érdekes: a legendája szerint kovácslegény volt, aki egy megvadult lovat úgy patkolt meg, hogy leemelte az első lábát, megpatkolta és visszatette, és – mivel csodatévő ereje volt – a láb újra összeforrt. Belépett a szerzetbe, itt tanulta ki az ötvösmesterséget.[9]

 

KÓTAI JÓZSEF, MÁTÉ JÁNOS, MUHAROS LAJOS - KORTÁRS ÖTVÖSMŰVÉSZEK KIÁLLÍTÁSA - Szent Eligius szellemi örökösei

2014. február 12 - 2014. március 02.

Klebelsberg Kultúrkúria

1028 Budapest, Templom u. 2-10.