Deák Csillag

 

Budapesti éjszaka

 

A Várfok Galériában Misetics Mátyás kiállításán első impresszióként François Truffaut Amerikai éjszaká-ja ugrik be, de pillanatokon belül érzem, látom, ez egyáltalán nem amerikai éjszaka (Day for night), vagyis az a fotográfiai eljárás, amit akkor alkalmaznak, amikor nappal forgatnak éjszakai jeleneteket. Itt a művész a nagy giclée nyomatokon nem a nappalból csinál éjszakát, hanem szinte fordítva, az éjszakából varázsol fényeffektusokkal egy különös világot, egy nem létező, misztikus, szürreális napszakot.

 

A tárlat átfogó képet kíván adni a művész eddigi munkásságáról, a 2005-ös korai munkáktól kezdve az Artificial Lighton át legújabb, 2014-es UTOPIA című sorozatáig: A megrendezett fotográfia műfajában alkotok, amely alapvetően a valóság elemeiből indul ki, de átlényegíti azokat. Olyan víziókat jelenítek meg, melyek jellegzetes képi jegyekkel rendelkeznek, és szándékosan létrehozott világítási körülményekkel jönnek létre. A képeimen önálló világ születik, a fotográfia pedig csak eszköz ebben a folyamatban, ezért a munkáim gyakran közelebb húznak más képzőművészeti ágakhoz. Az általam felépített valóság az éjjeli városi térből indul ki. Az itt megjelenő emberalakok inkább univerzálisak, nem individuumok, hanem a társadalmat szimbolizálják, a képeken látható útburkolati jelek pedig egy olyan kódrendszer elemei, mely irányítja, befolyásolja az emberalakokat. Az éjszaka sötétje lehetővé teszi, hogy a fénnyel momentumokat, tárgyakat, arcokat emeljek ki, melyek átlényegülnek a közegüktől eltérő fényhatás miatt.

 

Misetics egyik interjúban azt nyilatkozta, hogy szereti az éjszakai városi autózást, amolyan ‘Taxi driver’ és ‘Drive’ stílusban. Most magával visz bennünket, de nem az anyósülésen gubbasztunk. A fotográfia adta technikai lehetőséggel élve (nem Photoshop) a sejtelmes fénybe vont tárgyak és környezet világán keresztül jut el hozzánk, a néző tekintetéhez. Bevon minket a világába, oda állít a képbe. Állunk, vagy épp lépni készülünk egy térben, esti szürkületben, és a tér fölénk nő, átmegyünk a téren, bemegyünk a térbe. Utópiá-ba. Mi nem ilyen világba vágyunk vagy vágytunk. Nincs interakció figurái között, semlegesek egymással szemben, tekintetük nem a másik ember felé irányul, és nem is a néző felé, hanem a képen kívül, egy nem látható lény, tárgy, jelenség irányába.

 

Misetics a valóság egy szintjét hozza elénk, szembesít, és kimondja, hogy ott vagyunk, ott a képen, ott a tájban, ott az aluljáróban. Mesterséges fényben fürdő, kihalt, éjszakai urbánus tereket látunk, legtöbbször egy-egy magányos emberalakkal, vagy egymással kapcsolatba nem lépő figurákkal. Foglyok vagyunk, bár színünk a kék, a remény színe, és mégis elveszettek vagyunk. Lehet, hogy jönnek értünk, valamit várunk, a figurák várnak. Térben vannak, föléjük magasodik a beton, az épített környezet, a maga személytelenségével, embertelenségével (Mesterséges fények/Artificial Light no. 2).

 

 

Több fényt, halljuk a költőóriást és Misetics fényt, hideg fényt ad szereplőinek. Mintha a sarkkör közelében élnénk és néznénk a fények villódzó táncát, fagypont alatt, mélyhűtve, és konzerválva. Itt nincsenek bogarak, árva szúnyogok, pillangók, amelyek a fényforráshoz igyekeznek. Nincs zsongás, ha embereket is látunk, nem tülekednek, mint a metrólejáratnál, egy forgalmas buszmegállóban, egy szűk járdán. És csend van. Halálos csend. Hallani. Budapest esti fényei kísértetiesek, párátlanok, ha olykor halványak is, mégis félelmetesek. Misetics alakjainak nincs egyéni arcuk. Van arcuk, általános arc, általános alak. Ikon az alak, képvisel valakit, egy személyt és egy érzést, a fenyegetettségét, a lemerevedett ember alakját, aki várja a végső csapást, valami ismeretlen jöhet, akár UFO is, mert az is utópia, amíg nem válik bizonyossá.

 

A magányos alakok, gesztusai minimálisak, gépiesek, tartásuk merev. (Mesterséges fények/Artificial Light no.5). Nincs kapcsolatuk a térrel, egymással, de önmagukkal sem. Idegen univerzumba csöppentünk és nem tudni, ezek az alakok merre tartanak, hova tolják az üres bevásárlókocsit, vagy csak abba kapaszkodnak, lemerevedve. (Mesterséges fények 8/Artificial Light no.8, 2007). Bábuknak tűnnek, az idő kimerevítve. A fotónál többszörösen áttételes az idő, az exponálás többértelműsége is bevillan. Misetics sakkfigurákként helyezi el alakjait, ő mozgatja őket, ő merevíti ki mozdulataikat, határozza meg pozíciójukat, csak azt nem tudni, kivel játszik, a tábla másik felét nem látjuk.

 

Kinézek a galéria ablakán, február van és nincs vakító fehér hó, Szocsiban indul a téli olimpia, jönnek a hírek, sok helyütt még nem ragasztották le az útburkolatot és már korábban elhangzott a sajtóban, a hegyekbe vezető kocsiút közepére, mielőtt megérkezik a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetősége, legalább egy fehér szaggatott vonalat fessenek fel. Ha visszatér tekintetünk a kiállításra a nyomatokon az aszfalt feketeségéből felfénylenek az útjelek, szinte burjánzanak a világító hófehér jelzések, iránymutatók, bóják és hirtelen megtörik a tér (Utopia no.4). A Google Maps automatizált algoritmusai által torzult tájak és városképek inspirálták a művészt a már jól ismert, kitáblázott urbánus éjszakai világ továbbgondolására. Még abszurdabbá és szürreálisabbá vált a tér. Az elfolyó tér, a hirtelen megszakadt út egyszerre idézi fel Dali óráját, az időt, amely tart valahova, de nem tudjuk, hogy hova, és látjuk a gépkocsit, hogy jár azon a leszakadt, lefolyt úton, a figurák és mi is mélységek előtt állunk, a mélybe zuhanó úttestfelület a képből kifelé mutat, nem látjuk az utat, a poklot, a sötétet, a bizonytalan jövőt (Utopia no.2).

 

 

Misetics Alkotásai a történés nullfokán állnak, és az alapos megrendezettség révén legfeljebb a spontaneitás minimumát bírják. Alakjainak viszonya egymáshoz és az őket körülölelő környezethez a tiszta térbeliségre szorítkozik; több emberalak nála inkább a csoportos egyedüllét érzését kelti, mintsem az együttlétét.[1] Maga itt a tánctanár? – kérdezhetnénk a matematika nyelvén a művésztől. Bolyai talált egy olyan világot, ahol egy háromszög szögeinek összege nem 180°. Matematikai eszközökkel nem lehet eldönteni, milyen a világ valójában: Bolyai-féle vagy euklideszi. Bár egy új elmélet szerint a lehetséges "új, más világok" száma egyáltalán nem végtelen, hanem konkrétan nyolc.[2] Misetics is talált egy világot, amelyben otthonosan mozog, az ő szemével látjuk megnyílni a teret és a réseket, az ő szemével vesszük észre az univerzum nagyságát a meteoritokban, a kristályformákban, a városi tájban. És bennünk is ott az Az éjszaka, az út, mint állandó inspirációs forrás.[3] Talán megértjük Miseticset, miért mondta azt, hogy kedvenc helye Budapesten: a rákoshegyi erdőben van egy bombatölcsér, amit fák vesznek körül.[4]

 

Aztán eltűnnek az utcák, az emberek, de előtte egy kép erejéig neoncsővé válunk, egy álló alakot látunk a viadukt, átjáró alatt, fényben úszik, maga is fénnyé válva, feloldódva, szinte megsemmisülve (Lightwork no.1), csak árnyéka figyelmeztet, itt voltam. Misetics most az erdőbe viszik a nézőt. Táji környezetet bemutató, transzcendens fotóin a mesterséges fények a természeti környezettel kerülnek kontextusba. Aztán letisztul, tárgyiasul a fény. Egyetlen függőlegesen elhelyezett, a horizontot metsző neoncső adja a fényt, akár fénykard is lehetne (Neon no2). De ez sem elég. A vibráló neoncső kiszabadul a képből. A csupasz falon találunk rá. Pulzál. Hangeffektus is van. De nem a White Lies-t. Mi pedig várjuk a további fényeket. Bennük vagy általuk a transzformált szellemet.

 

 

Kölüs Lajos

 

Megrendezett öntudat

 

Misetics Mátyás fotóművész, divatfotós, a képi világ értő kutatója, oktató több felsőoktatási intézményben és egy kommunikációs cég kreatív igazgatója. A szemek kinéznek a képből, de nem keresik a szemlélővel a kontaktust. Az e típusú nézés is jelértékkel bír: gondolkodást, elmerengést, befelé fordulást sugall.^[5] Misetics Utópiát ír, miközben utópiát öl. A mai fiatalok számára jól hangzó név az utópia, hozzá a sci-fi tapad, Harry Potter, a Jurassik Park, Melancholia, számos más film és könyv.

 

A jelent látjuk csak, és ez vakságunk oka (Mesterséges fények no. 8, 2007 ). Ez minden utópiának alapja, a köldöknézés, a jelen kivetítése a jövőbe. Trendet látunk ott, ahol nincs trend, és ahol trend van, ott csak egy jelenséget észlelünk. Misetics fotografál, beállít, helyszínel, akár egy rendőrcsapat balesetnél. Pontos és precíz, kimér, lemér, nem alakít át semmit, csupán a fényeket borítja egymásba, fűzi egymáshoz, árnyakat tüntet el, és árnyakat hoz létre. Rembrandt… Művészetét erőteljes naturalizmus jellemzi. Tökéletesen uralja a teret és a fényt – nem véletlen mindez, hiszen természet után festett. Munkáit végtelen, elmélyültséggel, és türelemmel alkotta meg.^[6]

 

Számomra Misetics képei szakrális képek is (Artificial Light no.3, 2007 ), ha nincs is jelen Isten, nincs csipkebokor, nincs látható csoda, de van látvány, misztika, és misztérium. Az assziroknál a királyt – mint isteni eredetű személyt – természetfölötti és félelmet keltő sugárzás, illetve fénykör veszi körül. Több szóval is illették ezt, a leggyakoribb a presumer eredetű melammú (kb. „félelmet keltő ragyogás”). A királyi fénysugarat a zoroasztrianizmus és a szászánida szövegek hvarenának nevezték. Miseticsnél a különös, természetes forrással meg nem magyarázható fény és árnyék játékát látjuk. A fény ragyogása, feltűnése félelmet is kelt. Ha nem is félelmet, de a félelmet, aggodalmat és kíváncsiságot felidéző várakozást. Ha távoli asszociáció is, de itt egyfajta mítosszal is dolgunk van, hogy a világ megismerhető, átélhető, bejárható, elfogadható, legyőzhetetlen. Radnóti Nem tudom-ja veszti el igazi értelmét, a táj nem az emberé, embertelen ez a táj, vagy másként mondva, kevésbé emberséges, hideg fények uralják (Táj, erdőfény I., 2012 ), nincs ebben a tájban emberi melegség Artificial Light no.2 , 2007). Minden a helyén van, egy vakolathiba a mennyezeten, egy guminyom az aszfalton (Artificial Light no.7, 2007), a borostyán, amely egy betonpillérre fut fel (Utopia Shanghai no2, 2014), egy gépkocsi, amely a benzinkúttól kiindul, áll a lámpánál.

 

Ez a helyhez kötés az, ami izgalmas Misetics Utópiáiban. Figurái a környezet, a táj rabjai, kiszolgáltatottak, mert elszenvedik a fényt, nem uralják a teret. A tér uralja a figurákat, föléjük nő, parányiak lesznek, hiába esik rájuk a fény, vagy világosodik meg körülöttük a tér, nem tudunk meg róluk semmit. Kafkai állapot, megyünk egy labirintusban, amely hatalmas, szögletes, lekerekített, ívelt, akár egy katedrálisban is lehetnénk. Isten templomában. Hit nélkül vagyunk a látványban. Nincs hit, és így utópia sem lehetséges. Az utópiához hit kell, ezt a hitet nem látjuk, de érezzük a hit utáni vágyat.

 

A beállított kép és a "véletlenszerűen" exponált kép mind nagyon fontos dolgot mond el világunkról, s benne a tárgyakhoz, képekhez és az időhöz való viszonyunkról. … minden valószerűtlenségük ellenére is "objektív" képek, de mégis nagyon kérdésessé teszik a fényképhez fűződő, objektívnek gondolt viszonyunkat.^[7]

 

Rembrandtnál Leolvasható arcáról egy érzékeny és elmélyült személy életének minden szenvedése, az alkohol, a festékekben oldott mérgek okozta elváltozások, a sorozatos emberi tragédiák lenyomata, az anyagi csőd árnyéka.^[8] Misetics egy táj portréját rajzolja meg fotótechnikával, fest, miközben nem fest. Festményt hoz létre, ecset nélkül. Röntgenképeket alkot, átvilágít, bevilágít, kivilágít. A tér félelmeit tárja elénk (Over - No. 5, 2009, Untitled Light No. 1, 2005), a súlyok, vonalak, tömbök nyomasztó csendjét, ha hangilag a képekhez hangeffekteket társít. A tér a hang által nyeri el valódiságát, kiszakítottságát. Misetics a terek kontinuitását szakítja meg, lefejez, befejezetlenné válik, miközben éppen annak illúzióját teremti meg, hogy ez a tér teljes, valódi, valóságos, eleven tér (Artificial Light no.5, 2007). A mi terünk. A Moszkva tér. A Blaha Lujza tér. A Déli pályaudvar. Egy tér, amely a miénk. Ott lakunk, arra járunk. És nem olyannak látjuk, amilyennek Misetics. Ő döbbent rá bennünket, hogy mit kellene valójában látnunk. Érezni érezzük azokat a sejtelmeket, rejtélyeket, amelyeket Misetics képei magukban rejtenek. De eddig nem mondtuk ki, eddig nem láttuk. Most nézzük és látjuk.

 

Örkény drámájában (Tóték) az őrnagy játszani akar, de Tót nem ért se a sakkhoz, se a kártyákhoz. A helyzetet Ágika oldja meg. Amikor nincs jobb dolguk, Mariska és ő dobozolni szoktak. Dobozolnak tovább, immár az őrnaggyal. Mintha életük csak dobozból és dobozolásból állna.

 

P. Majoros Kende írja:… mi nem tudjuk elfogadni azt a hazugságot, hogy az életünk belefér bármilyen dobozba. Nem tudjuk elfogadni azt a hazugságot, hogy ezeknek a dolgoknak a szintjén leélhetem, vagy le akarnám élni az egész életemet. Nem szólhat csak erről az életem.^[9]

Misetics nem dobozol, éppen ezt a dobozt töri fel, szedi szét, doboztalanít, és ezzel ránk szabadítja a valóság szabadságát, amely úgy látszik, hogy legyőzi az embert, hiába szabad az ember. A szürreális most hiperbolikus és hiperrealisztikus lesz. Lélektani drámákat látunk. Még a tájképeken is. Egy farkas tekintetében is (Táj, tundrafarkas, 2012). Érezzük, hogy a táj nyugalma csak látszólagos. Akár a farkasé is. Támad vagy őt támadják meg. Most még nyugalom van, de ez csak egy pillanat. Kimerevített pillanat. A várakozás tekintete. Benne a féltés és a félelem. Mi fog történni?

 

 

Misetics a XXII. század embere már, a holdbéli tájat a földön találja meg. Misetincs időt utazik, miközben végig a földön jár. A földi élet izgatja, amely városokba torkollik, város, mint külön világ, külön törvényei vannak, ha azok a városok kelet-európaiak is. Göbölyös Luca New York képeivel… röntgenképeket készít egy lélegző, élő organizmusról,… lencsevégre kapja az esendő behemót fésületlen, rendezetlen arcait, groteszk fintorait, intim pillanatait.^[10] Az ember mint a modern Babylon elsuhanó tartozéka ködlik át képein. A látvány szerkezete, s általa az ember emelte létezés tárgyi térköltészete jelenik meg e fotókon, amelyek költemények, mert könnyedek és szigorúak, mint a szeretet. Látni tudni kell; ám a látáshoz JÓL KELL NÉZNI. Ehhez megfelelő szemgolyó, recehártya stb. szükségeltetik, és a látóidegeknek megfelelő minőségű agysejtekhez kell elvezetniük. Érzék ez? Intelligencia? Tudás? Isten, a sors, a végzet küldte szerencse vagy éppen csapás? Nem mindegy?^[11]Misetics is a látvány szerkezetére koncentrál, térköltészetet művel, kiegyenesít, kifésüli a ráncokat a tájból, a környezetből. Mesterséges ráncokat hoz létre (elfolyó asztal, neoncső az erdőben), figurái is merevek, bár emberek, de bábuk (Utopia no.1, 2014, Neon no.2, 2013).

 

A hétköznapiság apoteózisát láttam, amiről tudunk, de amit rendre elfelejtünk. Nézzük, de nem látjuk. Misetics szemével könnyebb. Tudni fogunk valamit, és a tudás is utópia, annak utópiája, hogy életünk, létezésünk nem véletlen, mintha értelme lenne, mintha nem lenne értelme (Fények cím nélkül no.5, 2005). Ahogy a városi fények sem azok. Éjszakaiak. És éjszaka, ha ébren van az ember, járja a várost, sok mindent gondol. Semmire sem gondol. Haza akar érni minél előbb, hogy ágyba kerülhessen. Túlélni akar. És álmodni azt, ami láthatatlan. Egy éjszakai várost, kosz nélkül, meleg fényekkel. Mutáció és mutánsok nélkül.

 

Misetics Mátyás: UTOPIA

2014. január 22. - 2014. február 22.

Várfok Galéria

1012 Budapest, Várfok u. 11.