Wehner Tibor
Nyolc művész az Artézi Galériában
Bezárnak a galériák, kinyitnak a galériák. Mélységesen elszomorodunk, ha önmagukat kultúrembereknek nevező hivatalnokok bezárnak egy olyan, száz éves múltra visszatekintő művészeti intézményt a város szívében, mint amilyen az Ernst Múzeum volt, és repesünk az örömtől, ha valahol, a külső kerületekben megnyitnak egy új kiállítóhelyet: ezúttal a most harmadik tárlatát közönség elé táró Artézi Galériát. Hosszan-hosszan elmélkedhetnénk az állami és a magán-szerepvállalás lehetőségeiről, fontosságáról és jelenkori helyzetéről a kulturális-művészeti szférában, de a keretek, a külsődleges tényezők helyett foglalkozzunk inkább a művekkel, amelyeket a galériaalapító kurátor, Németh Géza Gyomai festőművész rendezett kiállítássá.
A művek bemutatása előtt magukkal a művészekkel is foglalkoznunk kell, akiknek nyolcfős csapata meglehetősen változatos összképet teremt: szerepel a tárlaton olyan festő, akinek már több mint egy negyedszázada lezárult az életműve – a munkásságát Amerikában kiteljesítő Ladányi Imre –, jelen vannak a ma már inkább az idősebb generációhoz, mint a középnemzedékhez sorolható alkotók – mint Lonovics László, Németh Géza Gyomai, Orvos András és Szemethy Imre –, és bemutatkoznak a még fiataloknak ítélhető művészek is: Fürjesi Csaba, Gazdag Ágnes és Németh Dóra. Ha a művészeket összekötő jegyeket keressük, akkor egyrészt családi szálakra, másrészt mester-tanítványi kapcsolatokra bukkanhatunk, de szerepet kaptak e művészcsapat szerveződésében a baráti kontaktusok csakúgy, mint a művészeti eszményképek közötti azonosságok is. Így vagy úgy, az adottságoknak, a véletleneknek és a rejtett törvényszerűségeknek engedelmeskedve tehát nyolc művész a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, és az ezen új évezredben készült alkotásai sorakoznak előttünk: szabályszerű, a formabontást kerülő, megszokott pozícióba helyezett, falra függesztett művek, a képfelület síkját tiszteletben tartó kompozíciók. Természetesen a tradicionális kép formai kereteinek megtartása mellett vannak itt újítások is: a hagyományos olaj/vászon kompozíciók mellett vegyes technikává avatott, olajfestékbe kevert homok-alkalmazásra figyelhetünk fel a XX. századi modernizmus avantgárd áramlata jegyében, vagy regisztrálható a múlt század utolsó harmadában mind hangsúlyosabb fotóhasználat, illetve a számítógépes képalkotás lehetőségei által megnyitott digitális nyomat technikai újdonsága révén megszülető kép térnyerése is. De az eszközöktől függetlenül a valóságra hivatkozó motívumokból építkező, vagy a fantázia-teremtette jelenségekből kreált figuratív, és az absztrakt, elvont elemekből szervezett, elvonatkoztatott kompozíciók kaptak itt bemutatóteret. Ezeken a laza kapcsolódásokon, távoli párhuzamokon túl azonban nincs közös koncepció, nincs azonos tematika, nincs stilisztikai egység: mind a nyolc művész önálló útját járja, mindenki az autonóm festői-grafikai univerzumának képeit alkotja meg.
Ladányi Imre e művei alapján méltán nevezhető a tiszta absztrakció festőjének, de nem felejthetjük el, hogy ez a művész a realista művek korszaka után, munkássága utolsó periódusában, az ötvenes évektől alkotott elvont munkákat. (Nem is szólva arról, hogy izgalmas plasztikai művei, térkonstrukciói, mobiljai milyen szépen ellenpontoznák e kiállítás festészeti anyagát.) Lírai absztrakt kompozícióin amorf foltok, furcsa alakzatok, azonosíthatatlan formák jelennek meg, hol játékosan csapongó, hol komoly rendbe komponálva: festői meditációja mély, bensőséges hangvételű és magával ragadó.
A konstruktív szellemiség festője és grafikusa Lonovics László, akinek a múlt század hetvenes éveitől ívelő pályáján egyenrangú szerepű a festészeti és a grafikai műalakítás. Elvont művészi világában a fényre, a színre, a fények és színek által hordozott jelentéskörök és emóció-világok kibontakoztatására koncentrál a hagyományos festészeti és grafikai eszközök és a legújabb technikai vívmányok felhasználásával. Ezúttal a fénnyel áthatott, mély színekkel interpretált, a kozmikus sugárzás érzetét sugalló vásznakkal jelentkezett.
Az ugyancsak a múlt század hatvanas-hetvenes évtizedeitől épülő életmű alkotója, Orvos András a tévesen magyar neoavantgárdnak nevezett áramlat – mert az avantgárd az avantgárd mindig, és így nem lehet neo – egyik karakteres, fontos munkásságot kifejtő művésze, akinek piktúrájában központi motívummá emelkedett a virág, illetve az a rózsa, amely egyik itt kiállított képén is megjelenik. A festői redukció, az egy-egy formai elemre szorítkozó, ezáltal egy-egy tartalmi, szimbolikus mondandóra összpontosító alkotói világ nem ritka a modern művészetben: Orvos András egy olyan elemet állított festészetének fókuszába, amely sokértelmű, és amelynek dús a mondandója. Mint művészetének egyik méltatója megállapította: „A 2000-es évek kezdetétől képei besötétednek: a spirituális üzeneteket hordozó fekete – háttérbe szorítva a korábban jellemző koloritást – mind uralkodóbbá válik alkotásain. Az oldott, játékos hangvételű virágképek után súlyosabbá válnak a kérdésfelvetések: a festmények trranszcendens erőterekkel telítődnek.”
Gazdag Ágnes az egyedi báj és a csúf, a normális és a furcsa határvonalán kalandozik: mitológiai átiratai – az Európa-elrablása, a Léda és a hattyú jelenete –, valamint a kis állatkákkal övezett figurái bizarr életérzések sűrítményei és az esendőségek iránti részvétet keltő kifejezések egyszerre. Ambivalenciákban játszó, elbizonytalanító, kétségeket élesztő festői látomásai hol a valóságon túlra utalnak, hol a mindennapokhoz kapcsolódnak, hol irritálón, taszítón idegenek, hol mágneses erővel magukhoz vonzanak. És mindezeken túl mesterien, bravúrosan megfestett olajkompozíciók.
Fürjesi Csaba, aki a negyvenes éveit tapossa, a grafikai ágazatok és a táblaképek terén is aktív művész: kisméretű rajzok és nagyméretű vásznak alkotója. Festészetében hol a viszonylagos színtelenségre, hol a koloritra helyezi a hangsúlyt, de mindenkor ragaszkodik a figuratív megjelenítéshez: vásznain esetenként figurák, jelenetek, máskor tájak jelennek meg. Az ezúttal falra került, tartózkodó színvilággal komponált képein kihalt, sötét, rideg tájak sugallják az ember elidegenedettség- és magány-érzetét.
Németh Géza Gyomai festőművész leánya, Németh Dóra az új technika, a digitális nyomatok hordozta lehetőségeket kiaknázva bontakoztatja ki groteszk, a szürrealizmus által is megérintett fantázia-világát. Műveinek értelmezéséhez bátran segítségül hívhatjuk Szemethy Imre interpretációját: „Németh Dóra barátságos bestiáriumában kószálva érzékelhetjük, hogy lényeinek karakterjellege egyszerre mitikus és racionális, hogy útvesztőőrei … ’kibeszélnek’ az adott jelenetből. E figurák barokk nagyszámúsága mellett feltűnő, hogy a művész mindig megtalálja a szubjektumhoz leginkább illő gondolati hátteret, így éri el őstermészeti kedélyrajzainak egyedi hangulatát.”
Maga Németh Géza Gyomai leleményesen egyesíti egymással a digitális fotótechnikát és a klasszikus festészeti eljárásokat: a vászonra applikált kép eredeti technikai eszközei és kiviteli fázisai a késszé érlelt kompozícióban elmosódnak, finom szintézisbe olvadnak. E munkákon a valóság, a maga részletgazdagságában és finomságaiban megragadott és megidézett valóság motívuma a kép központi eleme, amelyet azonban váratlan, furcsa átalakulás avat új minőséggé. Művei szemlélése közben felismeréseink és megérzéseink bizonytalansággal vegyülnek, rátalálásaink és értelmezési útvesztéseink egymással viaskodnak, miközben a központi kép-motívumok emblematikussá vésődnek emlékezetünkben.
Szemethy Imre, aki pályáját mély értelmű, groteszk hangvételű, mesteri egyedi és sokszorosított grafikai lapok és illusztrációk alkotásával nyitotta meg a múlt század hetvenes éveiben, később a festészet, a video-animáció, a publicisztikai tevékenység felé fordult.
Most egyedi kivitelű tinta-rajzait vagy festményeit mutatja be, amelyeken egymás mellé sorolt motívumai a fantasztikum és az ún. valóság határvonalán egyensúlyozva – átvéve a Szemethy-esszék stílusfordulatait – az asszociációk gépfegyverropogás-szerű sziporkáit szórják a bámészsága súlya alatt, a képek intenzív hatáshullámzásában önfeledten elaléló műélvezőre.
Ehhez hasonló, kellemes és felismerésekben gazdag műélvezetet kívánva ajánlom figyelmükbe az Artézi Galéria harmadik kiállítását.
(Elhangzott a kiállítás megnyitásán, 2014. január 25-én.)
