Szilágyi András
Egy filozófusfestő, aki csupa költészet és őszinteség
Mednyánszky László festőművészre emlékező kamaratárlat Békéscsabán, a Munkácsy Emlékházban
A Magyar Kultúra Napja ünnepségsorozatában, a Munkácsy Emlékházban megrendezett, Mednyánszky László festőművészre emlékező kamaratárlat nem csupán önmagában, hanem a helyi, békéstáji kulturális hagyományokhoz, értékekhez való kötődés szempontjából is izgalmas kiállítás. Önmagában, ha csak néhány műalkotás erejéig is, betekintetést kapunk egy, a XIX. században kibontakozó és a XX. század elejére kiteljesedő festő életművébe, akit a magyar (és szlovák) művészettörténet az egyik legnagyobb természetfestőként tart nyilván, másrészt megismerhetünk egy olyan gondolkodót is, aki törhette fejét bármiben „mindenben az édes jóságot követte”!
Báró Mednyánszky László 1852. április 23-án, a felvidéki Beckón született. Ősi, nemesi családból származott. Tanulmányait 1873 és 1877 között Münchenben, majd Párizsban végezte. 1879-ben hazatért Beckóra, s ettől kezdve felváltva Magyarországon és Bécsben alkotott. 1883-ban, Édesanyja halála után, gyakran a család nagyőri kastélyába vonul vissza festeni, ezért számos képe a mai Szlovákia területén található. Műfaj szerint három fő részre oszthatjuk műveit, tájképek, csavargóképek és katonaképek csoportjára. Tájképfestészete a barbizoni felfogásból indult. Panteisztikus beleéléssel, empátiával figyelte a természet változásait. Életszükséglete volt a festés, ebből merített a maga számára életerőt. A Tátra hegycsúcsait, vízeséseit, az Alföld mocsaras tájait több rétegben felvitt festékrétegek áttűnéseire építette, miközben a természettel folytonos kölcsönhatásban, változásban alakult festészete (A havas téli táj fákkal).
Igaza van Lyka Károlynak, aki Mednyánszky művészetét csupa költészettel és őszinteséggel jellemezte. Mednyánszky László vizuális szellemterében nem az első benyomásként látható külső, hanem a belső „isteni lényeg” kiemelésére törekedett. „Az a képesség, mely a természet képein Őt átlelkesítette, még Corot-ból is hiányzik.” (Lyka Károly emlékezéseiből. Szabad Művészet, 9. 1955. 580 p.). Buddhista és teozófiai vallásosságával összefüggően a világot osztatlan egységként értelmezte. Életfilozófiája szerint az életet az erők és energiák szabad játékának tekintette, amelynek csak lemondások és önmegtartóztatások révén szegődhetünk a nyomába.
Úton lévő vándorlásai közben több alkalommal a Franciaországban található Barbizonban dolgozott. Együtt festett a nagybeteg Paál Lászlóval, ugyanakkor itt találkozott a már elismert Munkácsy Mihállyal is. Önmagán túl, a helyi, békéstáji kulturális hagyományok szempontjából kiemelésre érdemes, hogy amikor (1889 és 1892 között) ismét Párizsban élt, barátságot kötött Justh Zsigmond íróval. Az Orosháza melletti Puszta-Szentetornyán 1863-ban született író ismert alakja a francia művészeti közéletnek, bejáratos volt a párizsi szalonokban. Mednyánszky több alkalommal is megfestette barátját. (Justh Zsigmond a parkban, Justh Zsigmond portré). Justh Zsigmond írásaiban, a saját és a köréje gyűlt fiatalok szellemi állapotát, a passzivitás, az elszenvedő, de nem szenvelgő állapottal jellemezte.
Festészete a század vége felé a társadalomból kiszakadt emberek felé fordult. A számára fontos alkotókérdés ekkor már az volt, vajon milyen módon festhető meg a megalázottak és megszomorítottak világa.
Mednyánszky a művészet megváltó közegében igyekezett a gondolkodó művész tehetetlenségét feloldani, miközben képeit a közvélemény egyre inkább visszataszítónak, „kényelmetlennek” minősítette, elsősorban azért, mert szorongást vagy bűntudatot keltett a szemlélőben (Pihenő csavargó). A szelíd festő, botrányos képeivel leleplezte azt a tényt, hogy a világ romokban hever körülötte, és azt az érzést sem titkolta, hogy senki sem teljesen ártatlan e pusztításban.
A szolnoki Damjanich János Múzeum anyagából kölcsönzött képein is megfigyelhető, hogy a tájba helyezett emberek nem cselekvőek, inkább passzívak (Álló férfi).
Miközben távol tartja magát a szakrális témák világától, több csavargó és katona kompozíciója a szenvedőket a krisztusi örökkévalóságba emelte. A művek korabeli társadalomkritikai hatása minden addigi szóbeli kritikánál erősebb volt. Idézve első monográfusát, Malonyay Dezsőt: „Mednyánszky festészetében megtaláljuk a legmesszebbmenő spiritualizmust, azt, amelynél a test már igen átlátszó vagy rozoga keretül szolgál. (Malonyay Dezső: Mednyánszky. Budapest, 1905. 94., 97.)
Figyelemre méltó, hogy Mednyánszky László melankolikus festészetének realizmusa nem tagadja a festészeti hagyományt, nem ritkán klasszikus mestereket idéz. Úgy veszi át a hagyományos kompozíciós sémákat, hogy azon belül maradva átértelmez és újrafogalmaz.
Mednyánszky László élete célja szerint a szent együgyűség visszahódítására törekedett. A társtalan, magányos, homoszexuális művész a kor alapkérdéseire drámai választ ad műveivel. Katonaképein már az értelmetlen pusztítás festőjévé válik. Jótékonyságának nem volt határa, tapintatosan segítette barátait. Katonaképein egyre jobban kitágul a kiszolgáltatottak világa. Hatvanévesen jelentkezik harctéri rajzolónak. Az I. világháború tragikus színtere volt a szenvedésnek és halálnak. Bejárja a katonai frontokat: Galíciát, Szerbiát és Dél-Tirolt, mint a háborúról tudósító művészcsoport tagja. Több száz vázlatot készített, amelyekből jelentős művek születtek. A korszak magyar festészetében nincs még egy életmű, amely a portré műfajában ilyen merész változtatásokkal és átértelmezésekkel élne.
Mednyánszky súlyosan megsebesült a harctéren, s végül 1919-ben betegen, magányosan hunyt el bécsi műtermében. Békéscsabáról nézve, személyében egy aszketikus idea felé törekvő, gondolkodó festőt ismerhetünk meg, akinek az élete a festészet volt, s aki képeivel úgy kereste a megváltást, hogy műveivel szembenézett az emberi bűnnel, az emberi létezés megoldatlan problémáival.
