Deák Csillag

 

Közbeékelt munkák

 

Bukta Imre Műcsarnokbeli retrospektív kiállításáról írt cikkem címe A sarokba állított láncfűrész volt. LED-világítása ott villódzott a földön, haszontalanul, használaton kívül. A munka elvégeztetett? Nem, Bukta nem pihen, nyughatatlan alkotó, Teodor Graur-ral közös kiállításra nagyrészt új munkákkal jelentkezett a Viltin Galériában. A Román Kulturális Intézet és a Viltin Galéria példás együttműködése üzenet is. A mostani páros kiállítás címe pontos és találó: Urban-Suburban. Város és külváros, város és falu, centrum és periféria.

A kiállítóterembe érve Teodor Graur ready-made-je fogad, nem is titkolja, hogy Duchampra utal, továbbgondolja, absztrahálja a biciklikereket.

 

 

Remodem 8 – The ready-made, 2009 a címe az egy keréknek, vöröses vázra szerelte. Az árnyékhatás a falon itt is megjelenik, része a képnek, a váz a hiány érzetét növeli, az egykerekűség mellett. A vörös váz mintha gyerekrajz befejezetlen vonalai lennének egy házról, amelyen nincs tető, csak kerék, fejre állított világ. Közelében a falon Bukta fejfedője, a Svájci sapka, 2013, felakasztva, nem ready-made, bár első látásra azt hinnénk. Festett fa. Ironikus és nosztalgikus egyszerre, Dali óráját idézi, az elfolyt időt. Viselője is falra akasztotta a munkát, amihez hozzáférni ma nehézségekbe ütközik, részben képzettség hiányában, másrészt meg a képzettek sem találnak helyben munkát. Bukta Imre képsorozattal reflektál a "közmunka programra". Vidéki művészek közmunkában, 2013, a művészek pléh-Krisztust restaurálnak, kivágott fatörzsek csonkjaiból faragnak földönkívülit, a festő nem azt festi, ami körülötte látható és modellként szolgálhatna. A jól ismert Bukta-féle csonkított fatörzsek mellett a villanyvezeték motívum sem marad ki a képből, vörösen izzanak a villanypóznák és vezetékek, egészen le a horizontig, a szürke felhők alatt.

 

 

Míg a művészeket bemutató képen még abszurdsága ellenére is valami értelmét felfedezhetjük munkájuknak, a Közmunkaprogram: Paradicsom kaszálás, 2013, képen paradicsomot kaszálnak, mintha gyomot irtanának. Sokkol a sok paradicsom, minden paradicsom, benne vagyunk a Paradicsomban, ami szétfolyik, mi kaszáltuk le, amit még nem, az vasvillára húzva, zsiványhús pálcikára tűzve, virít, mintha szívét mutatná fel az alak a Közmunkás fiú a „Paradicsom”programban, 2013 című képen. A Sütőtök közmunkaprogram, 2013, kevésbé vérengző, bár itt is vörösség veszi körbe a hatalmas tököket, majd a krumpliföldre tévedünk, Közműprogram: Krumpliszedés, 2013, a munkások láthatósági mellénye világít, mintha most lennénk a tökföldön, mozgásuk követhető, nem lehet henyélni, fekete füstfelhő száll, ég a tarló, akárcsak a munka a dolgozók keze alatt.

Aztán Közmunkások valamit csinálnak, 2013, nem tudni mit, talán ők sem tudják, ernyő alatt állnak, beskatulyázva, hónuk alatt terv, karika, majd ernyő állva és ledőlve, már ember nélkül. Groteszk és irónia vegyül, karol egymásba. Örkény dobozoló embereire gondolunk. A Hokedli romos parasztházból, 1996-2007 nem falra akasztott objekt, körüljárható, a padlón áll, csak eszünkbe ne jusson ráülni. Romos, nem csak a parasztház, ahonnan egy része származik. Össze nem illő anyagok csatlakoztatását látjuk. Hogyan is illeszthető össze a hideg, átlátszó plexi, az ócska fával és vályoggal? Sehogy sem. Monstrummá válik. A hokedli lábán burjánzó sejtek, gombamód sebeket imitálnak, fekélyt, megkövülve, hiányzik az egyik láb része. A szalmával kevert vályog, mint ellapított tehéntrágya gombfoci pálya részleteként jelenik meg, plexi alatt, mint múzeumi vitrinben, a gomb pályán belül, de hiába, nincs tovább, a pálya egészében már nem létezik. Szemben Graur Remodem 13 – Kávészünet (a XX. században), 2009 című alkotása, két oszlop. Egy sötét és egy világos. Mintha sakkfigurák lennének, a király és királynő. Az alacsonyabbnak (világos figura) csak fél oldala lépcsős (ez különálló szoborként Nagy oszlop, 2013 címen nagyobb formátumban is szerepel a kiállításon).

Brancusi végtelen oszlopa itt nem tör megállíthatatlanul az égbe. Fehér porcelán kávéscsészealj fedi, míg a csészék az asztalon állnak. Kávészünet van. Szünet van.

 

 

Lehet tespedni, a falon Puha oszlop, 2011, műbőrrel fedett, valóban puha, belesüppedhetünk. És akadály is van. Meg is akad rajta a szemünk, mit is látunk? Ajtók 4, 2013 című Graur installáción valóban ajtókat látunk. Keresztezik egymást. Útmenti akadályt, hófogót látunk. Villanykörte világítja meg, minta utat mutatna. De itt nincs bejárás, egyik ajtó akadályozza a másikat, hiába hagyták rajta a kilincset. Nincs mit nyisson, zárjon, a semmi közepén áll. X alakja kérdőjellé alakul fejünkben. Balkánia Mestere, 2011, is fából vaskarika. Európát szolgálja. A hiánygazdaság és ízlés nélküliség találkoztatása, megspékelve a román nemzeti színek hibás sorrendjével, kalapács és szög a zászlón, nincs sarló, nincs már mit learatni. Kerítés, vagy rácsos ablak? Fogasnak használható a tákolmány, Bukta Svájci sapkáját ráakaszthatná. És tovább utazunk Graurral, ismerkedünk európai termékeivel, Culture No. 5, fehér csempével kirakott felület, középen kis fekete-fehér fényképpel, a Romániában évtizedekig kapható egyen csempe, oldalát, sarkait Malevicset is megidézve színes négyszögek díszítik, akárcsak az Ajtók installációt. Európai termék mindez, akárcsak a Culture No. 2, 2004, itt a képet szétfolyt vörösbor pecsételi szánalmassá.

Hasonló kérdésfelvetések, más válaszok, mindkét művész úgymond terepmunkán van, amit lát és észlel, vászonra rakja, álmodja, feszíti, tárgyait újragondolja. Áthallások és átjárások vannak. A kitörési pontokat nem leljük, hátrány rakódik hátrányra, nem mindegy, hol lakunk, hová születtünk. Kérdések merülnek fel, a táj régi, talán a látvány is, csak a sárga mellény új. Egy mesében a királyság gazdagságát biztosító szamár bőrét húzza magára a királylány, hogy senki ne ismerje fel. Itt fordítva történik, a felismerhetőség számít. Látszódunk, vagyunk. Ne üssetek el. Mi is hordanánk a svájci sapkát, talán hordjuk is, csak nem hisszük el, hogy a miénk, már rég a fejünkön van, de mi úgy látjuk, ahogy Bukta, a sapka ott lóg a falon.

 

 

Kölüs Lajos

 

Csempéken ragyogó közvilágítás

 

Az Urban-suburban címmel a VILTIN Galériában megnyílt kiállítás Bukta Imre és Teodor Graur műveit mutatja be. Város kontra falu. Másképp szólva: centrum és periféria. A szótár segít: külvárosi, városon kívüli, kültelki, villanegyed-, elővárosi és szűk látókörű kifejezés jön elő. A kolozsvári 33-ak Műcsarnokbeli kiállítása sokoldalúan reprezentálta, hogy miként is lehet különböző módon és felfogással a fáziskéséssel megjelenő gondokat (elmaradásokat, lemaradásokat, strukturális és rendszerbeli feszültségeket, környezeti helyzeteket, veszélyforrásokat stb.) is megfogalmazni.

Ortega aforisztikus tömörségű, sokat idézett híres mondása: Én én vagyok és a környezetem.[1] A vasfüggöny lehullt ugyan, de a back stage (a színpad mögötti terület és élet) maradt – tudatja velünk Bukta és Graur. Olyan jelenséget és jelenségeket ragadnak meg, amelyek közkeletűek, ártalmatlanok és érthetők, könnyen felfoghatók. Az emberekben ott a vágy, hogy úgy éljenek, mint a Lajtán túl élők, de legalább a németek módjára. A halmozott hátrányokat nem lehet felszámolni rövidtávon, és kérdéses, hogy hosszabb távon milyen eredményt mutatnak majd a statisztikák. Az illúzió jelen van (Graur - Balkánia Mestere, 2011, Kultúra – Európai termék, (No. 2), 2004, Csendélet 003, 2007), hogy a meglévő hátrányokat le tudjuk időben küzdeni. Keserű tapasztalat, hogy a múlt öröksége tovább él, mentalitásban, gondolkodásban és cselekvésben.

Kevésbé ismert tény, hogy 1884-ben, Európában először, 731 égővel Temesváron indul meg az elektromos árammal táplált közvilágítás. Valamikor valamiben elsők voltunk. Ez a vágy most is él. A kiállítás két kelet-európai ország azonos és eltérő múltjának különböző életformái jelennek meg a képeken, a tárgyakban. Az időhorizont megengedi, hogy jövőbe lássunk. A jelent kellő távolságból is lehet szemlézni, van tárgyi fedezete. Önirónia van, köldöknézés nélkül. A pillanat nem illan el, sütőtök formájában hosszú ideig a kerítésen lóg, jelzi, ősz van. Valami megérik akkor is, ha már nem süt a nap. Muszáj betakarítani. Ez ősi szokás és rítus (Sütőtök közmunkaprogram, 2013, Közmunkások valamit csinálnak, 2013, Közműprogram: Krumpliszedés, 2013, Jegenyét döntő közmunkások, 2013, Közmunkás fiú a „Paradicsom” programban, 2013). Bukta ennyiben a paraszti élet apoteózisát is megalkotja, benne a nagymama relikviáival, Jézussal és Máriával. Graur csempéi, satuja, kalapácsa (Függőleges kalapáccsal és papírcsíkokkal, 2011, A mester munkaasztal, 2011, Kultúra - Európai termék, No. 5, 2004), egy olyan világot ébresztenek a kultúra világában, amely látszólag hideg, múltba révedő, de éppen a kétkeziség rangját tiszteli és ismeri el, amely nélkülözhetetlen a jelen viszonyok között is.

 

 

Kötődünk a tárgyakhoz (Bukta: Hokedli romos parasztházból, 1996-2007,Nagymamám szentképei: Mária kis Jézussal, 2013, Graur: Nagy oszlop, 2013, Puha oszlop, 2011, Ajtók 4, 2013, Csendélet 002, 2007), a tárgyak által vagyunk, viszonyunk a tárgyakhoz elárulja, hol és hogyan élünk, mit kaptunk örökül és mit fogunk mi örökül hagyni utódainkra (Szürke – készült Romániában. No. 21,22,23., 2000). Bukta jelvénye: a sárga mellény. Mintha közúton lennénk és az éjszakai sötétségből szeretnénk kiválni, hogy lássanak bennünket. Bélyeg ez, még akkor is az, ha a közmunka némi bevételt jelent a munka nélkül tengődők számára. Önmagát is megbélyegzi, lelki rokonságot vállal figuráival, a helyzettel (Polgárőrös önarckép, 2013). És a „haszontalanság” finom ábrázolása ((Közmunkások valamit csinálnak, 2013), nem akta van a figurák kezében, hanem digitális feladatterv. Néhány korábbi mű is bemutatásra került (Kutya a hátsó udvaron, 1993, Cím nélkül, 1995). Árulkodóak a kép tárgyai: üveg, kukoricacsutka, műgyanta, fém. A fatörzs metszet idővonala, Bukta erdő siratását juttatja eszünkbe.

A helyben maradásra kérdez rá Bukta Imre: Vidéki művészek közmunkában, 2013 műve is. Ironikusan és némi pátosszal, tudva, hogy honunkban a művészi élet és sors mindig is nagy figyelmet kapott, már-már váteszi rang járult egy-egy sikerült művészi élethez, törekvéshez, szorosan kapcsolódva a magyarság sorsához, a magyarság tudatához, annak minőségéhez és mindennapi jelenségeihez, amelyek egyaránt lehetnek torzak és görccsel teliek.

Teodor Graur az urbánus életforma tárgyai felől közelíti meg a mai világot, a mai embert. Egy satupad így kerül egy antik bútor lábain álló asztalra. Öszvérmegoldás, de működőképes. A vágy és valóság keveredik, ütközik egymással. Buhera az egész, csak a sufni hiányzik és a gány. Itt nincs sárga, kék és fehér kuka, doboz, amelybe a hulladék szelektív módon kerül. A Culture No5-ben Graur saját nevében alkot, saját termékét jelöli meg, mint produktumot. A kép centrumában egy városrészlet, amely egyszerre valóság és egyszerre a múlt is. A csempe, mint keret, mint határ fogja egybe az emléket, a valóságot. Gyárilag előállított, gyártható és fogyasztható, azaz eladható, megvehető. A csempe ne vezessen félre bennünket. Ionesco a Kopasz énekesnőben az angolság túlhangsúlyozásával teremti meg a groteszk látásmódot. Graur is ezt teszi, finoman, Duchamp WC-kagylóját megidézően (Graur – Remodem 13 – Kávészünet (a XX. században), 2009).

 

Bukta Imre, Teodor Graur: urban-suburban (kiállítás)

2013. október 26. - 2013. december 8.

Viltin Galéria

1054 Budapest, Széchenyi u. 3.