Ván Hajnalka

 

Hincz Gyula 1940-es évei

 

Hincz Gyula (Budapest, 1904 – Budapest, 1986) életművének számos eseménydús évtizede volt, ám jelen tanulmány két apropó végett az 1940-es éveket emeli ki és mutatja be. Az első ok mely ezt elindította, a Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galériában megrendezésre kerülő Jankay kortársai sorozatba illeszkedő Hincz-kiállítás.[1] Amikor Jankay Tibor (Békéscsaba, 1899 – Los Angeles, 1994) úgy döntött, hogy Békéscsabára hagyja munkáit és gyűjteményét, melyből állandó tárlatot kívánt létrehozatni, arra is javaslatot tett, hogy művei mellett, kortársai is szerepeljenek illetve a jelen kortárs művészei. A 2003-ban létesült csabai intézményben a kívánságot módosítva, de mégiscsak megvalósítva, alkalmanként megrendezésre kerül a kortárs kiállítóteremben a Jankay kortársai sorozat.[2] Idén, 2013-ban a Jankay által javasolt barát és volt osztálytárs, Hincz Gyula anyaga került a közönség elé.

Jankay a Képzőművészeti Főiskolára hivatalosan csak az 1918–1919-es tanévre iratkozhatott be, utána Európát járta, majd 1925-től Vaszary tanítványaként említi magát, noha ez hivatalosan nem megerősíthető. Hincz Gyula pedig 1922–1929 között járt a Képzőművészeti Főiskolára és előbb Rudnay Gyula, majd Vaszary János okította. Jankay és Hincz életútjában több közös pont is van. Mindkettőjüket tanította a fentebb nevezett, a pedagógiájában liberális elveket valló Vaszary János, mindketten megjárták Olaszországot, de míg Hincz Római Ösztöndíjas volt, Jankay csak Vaszary irányítása révén járt be egy-egy várost, és inkább Észak-Olaszországban, Velencében és San Gimignanoban időzött. Itthon, mindketten jártak Szentendrére, a festők városába, mely egyfajta irányultságot feltételez. Továbbá KUT (Képzőművészek Új Társasága) tagok voltak, Jankay 1926-tól, Hincz 1929-től.

A tanulmány második apropójául szolgáló momentum révén, számolhatunk még egy fontos találkozási ponttal. Hincz 1946–1948 között Tevan Andorral, a híres békéscsabai könyvkiadóval dolgozott. Jankay ezidőtájt még Békéscsabán volt, majd 1948-ban kiköltözött Amerikába. Itt már nem a két művész, hanem Békéscsaba a közös nevező, de ez éppen elég ok a vizsgálódásra.

Hincz Gyula két világháború közötti korszakával foglalkozott már a budapesti Haas Galéria Merítés a KUT-ból című kiállítás sorozatának a festőművészt bemutató tárlata.[3] A kiállítás azon művek bemutatására vállalkozott, mely a társaság működése alatti időből (1924–1949 között), vagyis jellemzően abból a kicsit szűkebb intervallumból (1929-től) valóak, mely alatt Hincz a csoportosulás tagja volt. Az anyag teljes joggal, az aktuális stílusirányzatokat erőteljesen megjelenítő festőművészt mutatta be.[4] A sorozat koncepciója szerint a festészetre helyeződött a hangsúly, a kilencven darab képből hetvenhét darabot a KUT konkrét korszakából, az 1920–1940-es évekből válogatva, és a teljesség kedvéért, a művész 1960–1980-as évekbeli munkáival kiegészítve installálták. Hiánypótló vállalkozás volt, és mint festőt bemutató, kellően átfogó, de nem tért ki a grafikákra, melyeknek indulási éve az 1930-as évek végére tehető. Ahogy írásomat indítottam, mivel a jelen időszaki tárlat és a másik, békéscsabai vonatkozású emlék, a Tevan illusztráció ugyanabban az évtizedben született, így adta magát az ötlet, hogy e két munkára fókuszálva, Hincz ezen korszakát, – bár nem teljességre törekvő, de másik szemszögből való megközelítéséből kiindulva, –bemutassuk a hazai művészet egyik „elfeledett korában”[5] működő félig-meddig elfeledett alkotóját. Abban a korszakban, melynek tárgyalása az „1945 előtti” korszakhatár révén általában 1940-nel befejeződik.[6] Miért is? Sok irányt mutató művész halt meg ekkortájt, vagy a háború révén ezekben az években vesztette életét, akiknek pedig átível az életműve a borzalmas negyvenes éveken, azoknak nem erre az időre eső munkáival szoktak foglalkozni. Az „1945 utáni” korszak említéséből nem marad ki természetesen az a hazai művészettörténet szempontjából nagyon fontos, 1945–1948 között létező Európai Iskola, melynek működéséről szerencsére nem feledkezhetünk meg. Ennyi, melyre azt lehet mondani, hogy némiképp hiányos.

Hincz pályájának elejéről elmondható, az 1920-as évek végén Nyugat-Európai útjai során a legfrissebb áramlatokhoz kapcsolódott, magáévá tette Párizsban a szürrealizmust, Berlinben az expesszivizmust és konstruktivizmust. A Der Sturm nevű galériában Moholy-Nagy Lászlóval állítot ki közösen. Ennek a korszakának a festményeire a keresés a jellemző, de ugyanakkor stílustiszta utakon is járt. Érdekessége az életműnek, hogy a Sturm-béli kiállításának az anyagát eladó/elkallódó művészre nem volt jellemző a dokumentálás, így néhány évtizedes távlatból már maga a művész sem emlékezett pontosan vissza, hogy milyen képekkel szerepelt. Később, szórványos emlékeire hagyatkozva újrafestette ezeket a vásznakat, mikor 1970-ben a Velencei Biennálén – sokadjára – képviselte hazánkat.[7] Visszakanyarodva a művész korábbi éveihez, a húszas években megkezdett úton halad tovább, melyet töretlen munkabírással és egyfajta spirális alakban történő fejlődéssel[8] jellemezhetünk, melyet a modernség és társadalmi változásokra való reflektálás éltetett és működtetett, biztosítva a korszerűséget műveinek.

 

Első szerelem

 

Hincz Gyula annak ellenére, hogy korának neves alkotója volt, aki sok területen otthonosan mozgott, mégis méltatlan hozzá a művészettörténet, hiszen nevét a szakmai berkeken kívül ma már nem sokan ismerik. Természetesen, fiatal tehetséges alkotóként foglalkoztak vele a tollnokok, és Nyugat-Európát járt művésznek kijárt tisztelettel kezelték. Rendszeresen kiállított és díjazták is, ám ma már mégsem szerepel automatikusan a felsorolásokban. Ennek oka lehet, hogy például úgy volt Római Iskolás 1930-ban, hogy ténylegesen nem csatlakozott a csoporthoz és művészetébe is csak részben engedte be a római tanulmányút hozadékát. A másik állami ösztöndíjról, melyen a most bemutatott korszakban, a 40-es években vett részt, sokszor szó sem esik. Elfelejtődött, mivel a második világháború idejére esett és a memoárok másra helyezték a hangsúlyt, így a téma sajnos évekre elvesztette érdekeltségét.

Az erdélyi ösztöndíjat, melyre Szinyei Merse Jenő kultuszminisztersége alatt lehetett jelentkezni, először 1941-ben, illetve másodízben 1942-ben, az anyaország és Erdély közötti kulturális kapcsolat újraélesztése és erősítése céljából írták ki.[9] Mindkét alkalommal 12–12 fő nyerhette el ezt a két hónapos tanulmányi utat. A konkrét névsorok nem ismeretesek, de a nagyszabású Szépművészeti Múzeumban megrendezett, 1943–1944 telén létrehozott kiállítás gyér visszhangja említi Hincz Gyula nevét.[10] Mivel nem volt konkrét táj vagy város megjelölve az ösztöndíjasoknak, így mindenki maga választhatta ki a számára leginkább megragadót. Falusi házaknál béreltek szobát és onnan kiindulva járták a környéket. Hincz útvonala, csakúgy, mint másoké, nehezen rekonstruálható, de a tájmotívumok alapján megállapítható, hogy Gyimesben tartózkodott hosszabb ideig, festett a Hargitán illetve az Olt és a Maros völgyében, valamint Nagy Imrénél, a Pestről ismert zsögödi festőnél is megfordult. Az út ismert művészeti hozadéka számokban a következő: 18 db festmény és 18 db grafika. A festményeket a váci Hincz gyűjtemény őrzi,[11] melyek jellemzően székelyföldi élet- és tájképek (a békéscsabai Jankay Gyűjtemény és Kortárs Galériába ebből az anyagból érkezett a vándorkiállítási célzattal összeállított 14 db mű), 8 db grafika a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona (Hincz a Szépművészetiben megrendezett kiállítás előtt 1943-ban a Tamás Galériában is megmutatta az anyagot, ebből vásárolt a majdani Galériába), 10 db grafika pedig magángyűjteményben található. A ciklus képeire összességében elmondható, benne van a művész korábbi évtizedes tanultsága, az avantgárdot megélt redukciós képessége kompozícióilag, illetve harmonikus színkezelése.

Az ösztöndíj alatt készült művekben megfigyelhető egyfajta kikristályosodás. A festmények nincsenek datálva, így ez a megállapítás pusztán stíluskritikai alapon tehető, de mindenképp érzékelhető a motívumok megragadásában fellépő magabiztosság, melyet az újra és újra történő megragadás eredményezhetett. A vándorkiállítás anyagában, a korainak tekinthető képek között szerepel a Tájkép (Erdélyi táj I.) címűnek keresztelt kép és az Erdélyi táj (Békás-szoros). Mindkép darab biztos kompozícióról, könnyed, de határozott festésmódról vall. Jellemző a képeken a sárga, barna, zöld és kék szín, melyek közül itt-ott kivillan a fehér, megcsillantva a fényt. Néhol olyan lazán rakta fel Hincz a festéket, hogy szinte akvarell hatása van. Azért feltételezhető, hogy ezek az ösztöndíj elején született művek, mert ezeken a képeken ugyan tökéletes tájképeket festett, de nem hatolt a környék természeti adottságain túl a táj valós mélyére. Itt ecsetjével még nem adta vissza a vidék szomorú sorsát. Ezt támaszthatja alá az az észrevétel is, hogy a Tájkép (Erdélyi táj I.) című mű hátoldalán egy 40-es évekből való női portré látható, mely sokáig a két kép közül a bemutatott volt, így a tájkép lehetett a hátoldal. Ezt a jelenleg a mű hátulján megtalálható Hincz Gyula hagyatékából szóló, Leány virággal című felirat támogat. Valószínűleg a művész maga nem tartotta késznek vagy erősnek az alkotást. Nem így az Erdélyi táj (Békás-szoros) című estében. Hincz az ösztöndíj zárásakor, az 1943–1944 fordulóján a Szépművészetiben rendezett kiállításon három művel szerepelt. Feltételezhető – bár nem maradt meg a pontos címjegyzék – ez utóbbi kép lehetett az egyik, mellyel az ösztöndíj hozadékát bemutató zárókiállításon jelen volt, hiszen ennek a festménynek megmaradt a korabeli kerete.

 

Tájkép (Erdélyi falu)

 

Megismerkedve a tájjal, a benyomásait rögzítve kereshette a művész a feladathoz leginkább illő stílust, hiszen Hincz mindig kutató művész lévén sosem elégedett meg az eredményekkel. Talán ennek következménye, hogy egy következő stáció érződik a munkákon, mikor már kezdi megismerni ezen táj valódi arcát. Ezeknek az úgynevezett felismerő munkáknak legszebb darabja a Tájkép (Erdélyi táj II.) című festmény. Itt szűkebb a színskála, a kék és zöld színekre épül a kép, de ugyanúgy felvillannak az apró fehér fényfoltok. Ami külön érdekessége ennek a képnek, hogy belefestette a tájba a tehenek vonulását, de mindezt vonalasan, csak itt-ott tölti ki színnel a kontúrt, mintha csak felvillannának a hosszasan szemlélt tájban az állatok, mintha csak egy vízió lett volna, mikor átvonultak az úton és belegázoltak a folyóba. Erőteljes alkotás, ám ha megfordítjuk a képet, ennek a hátulján is találhatunk egy az előző, hátoldalon talált műhöz hasonló színvilágú festményt, mely már nincs felcímkézve, de jellegzetes színvilága, a sárga, rózsaszín, lila, világoszöld, félreismerhetetlenül rokonítható a Leány virággal című képpel. Ez mond el igazán sokat Hincz munkamódszeréről, ugyanis 1938-ban a Balatonnál dolgozott, vagyis egyes erdélyi festményét már otthon kellett hogy hordozóra vigye, a helyszínen készített vázlatok alapján, újrahasznosítva egy korábbi vásznat. Harmadik kétoldalas kép is van az erdélyi sorozat munkái között, melyről az mondható el, hogy a hátoldali kompozíció valószínűleg a 40-es évek közepéről, második feléből való ábrázolás, ez vázlatszerűbb, nem rokonítható teljesen a másik két, „túloldalakról” előkerült képekkel. Ez a visszatérő jelenség mindenképpen azt támasztja alá, hogy hazajövetele után az út bűvöletében lehetett, de valószínűleg rövid idő után máris újabb problémák foglalkoztatták és rendszerint beáldozott néhány vásznat az éppen aktuálisan fontosnak tartott ügyért.

A vándorkiállítás anyagának felét teszik ki azok a képek, melyek hihetetlen erővel bírva, éles színkontrasztokra helyezve a hangsúlyt, megismertetik velünk az igazi vidéket. A tájfestés remekeit fokozza, hogy megjelennek az alakok, a lakók, akiknek ez az otthonuk, a székelyföldiek. Ám ezek a figurák nem kísérő, léptékadó staffázsok, hanem a környezetükkel egyenértékű, hatalmas karakterek. Mint ahogy az együttélés során lehullik mindenki jelleméről a lepel, úgy vált Hincz Gyula is a két hónap során a környék ismerőjévé. Beleszerethetett a tájba, de kötődni is kezdhetett a helyiekhez. Modelljei monumentálisan jelennek meg, de mégis, mint a táj részei, beépülnek a természetbe. Itt, ezeken a munkákon olyan dinamikus színjátékokat figyelhetünk meg, mely odáig viszi a kezdetben a tájat figurálisan megragadó alkotót, hogy ezeken a festményein már szinte absztrakt képeket fest. Megismerte, feldolgozta, és színfoltokra leegyszerűsítve értelmezte a feladatot, hatalmas szellemi utat járva be az ösztöndíj során. S míg 1929-ben részlegesen már dicsérte Kassák és a kritika is Hinczet, de még nagyon látták rajta a stíluskeresés gyötrődéseit,[12] közel másfél évtizeddel később magába szívta és azonosult a feladataival. Hincz sosem a kitaposott ösvényen ment, ami pihenni engedhette volna, hanem örökké megújulni vágyott, alkalmazkodva a kor kihívásaihoz. Ennek eredményeként a korszak festészetét összefoglaló Pogány Ö. Gábor írása csak pozitívumokat mondott Hincz bámulatos erejű festményeiről és rajzairól, melyeket látomásszerűeknek nevezett.[13] Eredetiségét pedig, a szerző meglátása szerint, az új összefüggésekből, önálló törvényekből és váratlan helyzetekből nyerte.

Mint ahogy már a címben és a tanulmány elején is jeleztem, Hincz Gyulának festészete mellett grafikai munkássága ugyancsak jelentős. Az, hogy ez nála így alakult, azt az úgymond véletlen hozta, a megélhetést adó illusztrációs munkák elszaporodása a 30-as évek végétől, illetve aztán az 1946-os Magyar Iparművészeti Főiskola tanári kinevezése. Otthonosan mozgott mind az egyedi, mind a sokszorosító technikákban. Lenyűgöző az a stilárisan eltérő, de mégis egységes megjelenés, mely a technikák fölött átível. Az esszét kísérő képanyagban fellelhető egy 1945-ös szürreális ízű Lófej című tusrajz, illetve egy, a következő évből való expresszív erejű, lovast ábrázoló rézkarc. Ugyanaz az erő és magabiztosság árad mindkét grafikából, pedig más a stílus, más a kompozíció, más a hangulat és természetesen más a technika, de Hincz stabil keze összefogja az életművét. Nem kísérletek, hanem alkotások születtek tőle. Az 1940-es évek végén, 1947–1948-ban Vietnámban, Koreában, Kínában járt. Ezek az utazások is elsősorban grafikus vénáját érdekelték. Vonzotta a keleti rajzművészet, a kalligráfia megismerése. A kint töltött rövid idő grafikai termése alkalmazkodott a hely adottságaihoz, hiszen mesterünk kint, javarészt rizspapírra vetette fel vázlatait. Mivel ezek az utak nem összefüggő kinttartózkodások, hanem rövidebb tanulmányutak voltak, jutott ideje szerepelni a hazai alkotói közéletben. Így amikor 1946-ban Tevan Andorban és Keleti Arthurban felvetődött az ötlet, hogy egy maradandó és újat mutató könyvremeket készítsenek, akkor hosszas keresgélés után Hincz Gyula nyerte el ezt a feladatot.

Tevan Andor, az apja örökéül kapott vidéki nyomdát 1910-ben vette kezébe. Tevan Bécsben tanulta a mesterséget, onnan tért haza Békéscsabára, hogy míves és gazdaságos megjelentetésekkel felírhassa magát a hazai és nemzetközi könyvkiadók listájára. Tevékenységét három csoportra oszthatjuk. Megjelentette a Tevan Könyvtár olcsó füzeteit, az Amatőr Tevan Könyveket, továbbá az egyedi, nem sorozatba rendezett kiadványokat. A Tevan Könyvtár kötetei ugyan nem bibliofil kiadványok voltak, hanem a jó és korszerű irodalom minél gyorsabb terjesztői,[14] melyekből tíz év alatt 108 kiadás született. Nevét, sikerét, gazdaságosságát ezek a nyomások is vitték, ám az igényesebb kiadványokkal a magyar könyvkultúrába is beírta a nevét, hiszen elsők között alkalmazta az eredeti dúcokkal készült fametszetet és rézkarcot, plusz az egyéb kombinált eljárásokat. Illusztrálói között szerepel: Divéky József, Major Henrik, Kolozsvári Sándor (Tevan sógora) illetve Kolozsvári Zsigmond (a később Sigismond Kolos-vary néven Párizsban befutott festő) és természetesen Hincz Gyula. Irodalmi szakértője és művészeti tanácsadója, továbbá az idegen szövegek fordítója a fentebb már említett Keleti Arthur volt. Neve a művészetben járatos embereknek A kámzsás festő strófái című kötete révén lehet ismerős, mely kiadványt 1912-ben Gulácsy Lajos illusztrálta rajzaival. Ehhez a Tevan-Keleti pároshoz csatlakozott Hincz Gyula, aki mivel kezdetben állami megbízásokat nem kapott, olyan magánkiadóknál dolgozott, akik összeköttetéseik révén segítették a fiatalabb művészeket.[15] Ilyen volt Farkas István festőművész kezdetben családja által, később önmaga működtette Singer és Wolfner kiadó. A Singer és Wolfner Irodalmi Intézet R.T. kiadásában, a 30-as évek végén, 40-es évek elején megjelent Hincz által illusztrált könyvek stílusára jellemző, hogy kisméretű, aprólékos, lendületes illusztrációkkal kísérte a művész a szöveget, jellemzően a szöveg közé ékelve, de ismeretes az egész oldalas megjelenésű is. Hincz illusztrációiban a változás 1946-ban állt be, mely évben egyébként számos kiadványt kísértek rajzai. Ekkor illusztrált először Weöres Sándor kötetét. Lehet, hogy ez hozta meg a változást ezen jellegű munkáiban? A Singer és Wolfner kiadásában kijövő Gyümölcskosár című verseskötet nagy jelentőséggel bír, hiszen Hincz ettől kezdve számos Weöres Sándor kötetet rajzolt meg. Neve egy időre szinte összeforrt a szerzővel. Az illusztráció magában foglalja az egész verset. Egy költemény, egy rajz. Szürrealisztikusan, mellé, fölé, ráépítve egymásra a rétegeket. Gyermekien ügyetlenül, a léptékeket figyelembe sem véve emeli ki a versek lényegét és történetét. Igazi nagy találkozás lehetett az övék. Nem véletlen, és ezért feltételezhető, hogy a Weöres kötet jelent meg korábban, mert az álomszerűre rajzolt Devecseri Gábor Budapest Tündérváros című kötet 1500 darabot számoló nyomása mellett további 100 számozott példányban, a könyvbarátoknak a szerző és a rajzoló kézjegyével ellátva is megjelent.

 

Önarckép

 

Ilyen előzmények után, illetve részben ezekkel párhuzamosan következett a nagy illusztrációs sikernek nevezhető munka, melyre a mester így emlékezett vissza a nyolcvanas években: „mikor kezembe veszem a terméket szeretettel simogatom meg lapjait, mindig avval az érzéssel, hogy Tevan mester pápaszemes kedves alakjával feledhetetlen jótevőm volt.”[16] Anatole France Jacques Tournebroche vagyis Nyársforgató Jakab meséi című, 1908-as kiadású munkáját Tevan Andor 1918-ban adta ki először, mely kötet akkor a Tevan Könyvtár olcsó köteti között jelent meg, szintén Keleti Arthur fordításában. Ennek a sorozatnak pusztán csak a címlapja volt illusztrálva, az alkotó bárminemű megnevezése vagy megjelölése nélkül. A második világháború után, az újjáéledő években Tevan és Keleti úgy döntött, hogy megjelentetnek egy emlékezetes kivitelű kötetet, melyet lehetőleg a már korábban kiadottak közül gondoltak kiválasztani.[17] Így esett a választás France remekére, akinek a csabai nyomda fennállása alatt összesen nyolc könyvét jelentette meg. Keleti vállalta magára az illusztrátor kiválasztásának feladatát. Hosszas keresgélés után Hincz Gyulát látta a legalkalmasabbnak a kötet megrajzolására. A többszöri egyeztetés és korrigálás után végül sikerült a terv és a Magyar Bibliofil Társaság az év legszebb könyv díjával jutalmazta, Ortutay Gyula közoktatási miniszter pedig Pro Arte érdemérmet adományozott a nyomdának. Sőt, sikerültebbnek tartották a francia kiadás illusztrálásánál.[18] Nagyszerűsége először is természetesen a kiváló alapanyagból, France zsenijéből indult, melyre ráépülhetett Tevan korszerű nyomdatechnikai tudása, Keleti jóízlése és Hincz rajztudásbeli tehetsége. Hincz a fentebb említett megemlékezésen kívül egy korábbi, tárgyilagosabb hangvételűben is felelevenítette a közös munkát, melyben részletesen leírta a már lényegében 1946-ben meginduló munkafolyamatot.[19] Innen tudhatjuk, hogy Tevan ötlete volt – a könyvművészet fejlesztése érdekében – a szabadabb tipográfia, az új szabályrendszerek kialakítása. Az illusztrációt illetően pedig Tevan dolgozott ki minden lapot, a rajzok nagyságrendjét és színadását. Ehhez jött aztán maga az illusztrációkat elkészítő művész tehetsége, akinek rajzaitól még kifejezőbbek, még többet mondóbbak lettek a történetek. A későbbi kor kritikája nem kis jelentőséget tulajdonított a kötet színességének, ahogy Kass János Hincz halála után írta: „Az akkori, még romos városban nagy szenzáció volt Nyársforgató Jakab történetének kiadása, Hincz remek rajzaival. (…) A szürke utcák könyvesboltjaiban a sárga fedelű címlapon Hincz-rajz vonzotta a szemet.”[20] A kötet kilenc története ugyan mind-mind más korban játszódik, a rajzok stílusa mégis egyforma. Így vizuálisan egységessé teszi a művet, még annak ellenére is, hogy az eltérő koroknak megfelelőek a ruházatok és a környezet. Csak az alaposabb szemrevételezés után, illetve olvasás közben derül ki, hogy a mesék Nagy Sándor korától kezdődően, egészen a XVIII. századig tartanak. Az összbenyomás kvalitását fokozza, hogy a könyvet eredeti, XVIII. századi matricáról öntött betűkkel szedték.[21] Megjegyzem, a címben szereplő Nyársforgató Jakab csak az utolsó történetben bukkan fel, mint győztes finálézója az intelmekkel és bölcsességekkel bővelkedő írásnak.

Hincz Gyula a Nyársforgató Jakab után kötetek tucatját illusztrálta, de közben megmaradt aktív festőnek is. A csabai kiadású kötet után, 1949-ben váltott igazgatói széket is, hiszen az évtől a Képzőművészeti Főiskola igazgatója lett, mellyel, az évtized végére érve, s körülbelül egyidőben azzal, lezárult az életének egy korszaka is.

A rendszerváltás előtti irodalomban fellelhető olyan megállapítás, miszerint Hincz Gyula művészetéből kiesik harminc év,[22] mert 1930 és 1960 között, bár minőségi megalkuvás nélkül, de nem alkotott „megfelelő” stílusban. Jelen tanulmány, ennek a harminc évnek a középső szakaszát emelte ki, bár nem a bebizonyítás végett, de mégis megállapítható, hogy Hincz ebben az időben sem volt kevesebb, mint más korszakaiban. (Alkotói pályája hosszú és szerteágazó, csakúgy, mint a XX. század művészete maga, melynek Hincz Gyula jellegzetes alakja volt, és művészével maradandót alkotott, mely életmű teljes egészében a Pannónia Házban tekinthető meg Vác főterén.