Szilágyi András

 

A horizonton falkába verődő ködkutyák…

 

A hetvenöt éves Lóránt János Demeter képzőművész kiállítása[1]

 

 

Bevezetés[2]

 

              Létezik egy helység, amelyet a műholdas térképeken, de a részletező földrajzkönyvekben is nehéz megtalálni, pedig van helyrajzi száma, alkotója, kultúrája… Ebben a helységben, ebben a műteremben él Lóránt János Demeter, az ország egyik legjelentősebb képzőművésze. Ide már sokan elindultak az elmúlt évtizedek során, de megérkezni csak felfokozott érzékeléssel lehetett. Az ezen az úton elindultak közül néhányan felismerték, hogy a művek esztétikai minősége és az alkotó személyes ismerete között nincs meghatározó összefüggés. Lóránt János Demeter alkotóereje, a „semmiből világokat” létrehívni tudó képessége különös figyelmet, nem ritkán csodálatot vált ki. Nem csupán azért, mert következetes, sokoldalú alkotó, hanem azért is, mert a festészetet az élet titkos mértékével méri.

 

Élet és művészet szimbiózisa

 

            Lóránt János Demeter az elmúlt évtizedek alatt jelentős képzőművészeti életművet hozott létre. Művei mértékadó állami-, valamint a nemzetközi kitekintésű magángyűjteményekben is megtalálhatók. Az idők folyamán számos nemzetközi, és minden jelentős, országos tárlat szakmai fődíját megkapta. Művészete több állami és szakmai díjjal is elismert. A teljesség igénye nélkül: 1971-ben SZOT-díjat, 1972-ben Munkácsy-díjat, 1988-ban Érdemes művész elismerést kapott, 2008-ban Príma-díjban és nem utolsó sorban Magyar Művészetért-díjban részesült.

            Lóránt János Demeter élete és művészete elválaszthatatlan ettől a természeti tájtól, a folyók, a tavak, az árterek, a vadvizek növény- és állatvilágától, és az itt élő emberek életmódjától. A „hely szellemének” megidézése ebben az összefüggésben azért fontos, mert Lóránt János Demeter képzőművész Gyomaendrődtől nem messze, az ugyancsak a Körösök mentén fekvő Békésszentandráson született. Bár 1995-től az év egy részét Amszterdamban tölti, kisebb-nagyobb megszakításokkal Békésszentandráson, valamint a közeli Mezőtúron, vagyis jellegében hasonló emberi környezetben és tájvilágban él. Ebben a néző számára felismerhető, befogadó érzelmi otthonosságban azonban Lóránt nem ismeretelméleti alapon közelít a létezéshez, hanem ontológiai módon: a „benne és általa levés” módján. Másként fogalmazva: a természet szellemterében él.

 

Lóránt János Demeter: András-kereszt

Békésszentandrás

 

 

Deheroizáló szemlélet érvényesítése

 

Lóránt valósággal berobbant a hazai képzőművészeti életbe. A szegedi főiskola évei után különösen Vinkler László absztrakt expresszionista kísérletei, valamint Kokas Ignác mágikus kompozíciói hatottak rá. A magyar festészet 1956 utáni megújulásának szellemi igényéhez igazodva egy új generáció tagjaként a deheroizáló szemléletet közvetítette a magába burkolózó ember néma idegenségével, az akvarell műfaját megújító művészetével. Mindezeken túllépve mégsem merül fel az elkülönítő figuratív vagy nonfiguratív szemlélethez való tartozása, éppen ellenkezőleg, inkább a fentiek kereszteződésében áll, mintegy metszéspontjuk áthatásaiban. Ekképp műveinek képi metaforikus jelentése nem értelmezhető csupán elbeszélő módon, sem annak allegorikus eszközeivel.

Lóránt vizuális szemlélete a közép-kelet-európai hagyományba ágyazódik. A rendszerváltást követően a kortárs magyar képzőművészetben is paradigmaváltás zajlott le. Az új nemzetközi kánonok „túlsúlyos” érdekérvényesítő ereje, a kommersz álképzőművészet térnyerése miatt jelentős életművek szorultak háttérbe. Lóránt művészetében sokkal inkább a láthatatlan valóság kerül előtérbe, ami elválaszthatatlan az ezredforduló válságérzetétől. Az új képi világot a korábban biztosnak hitt eszmény elvesztése jellemzi. Számára sem marad más, mint a szarkasztikusan levont következtetés: a festészettel már nem lehet megváltani a világot.

A Gyomaendrődön bemutatott új művekben a groteszk szemlélet, az abszurdba hajló tematika a már említett belső változást tükrözi. A két egységre bontott anyag egyikében akvarell tájképeket látunk, a másikban pedig az új, elsősorban grafikai indíttatású, groteszk, figurális kompozíciókat. Az előbbiben a természet változó állapotát, impulzív erejét, illetve annak forma- és színmegfeleléseit közvetíti. Az utóbbiban a „szociológiai hitelességű” léthelyzetek, illetve létállapotok ironikus eredetére figyel. Egy-egy hétköznapi helyzet, vagy látszólag jelentéktelen esemény éppen rendhagyó képi metaforáival kap hangsúlyt, vagy szokatlan új tartalmi közelítést. Az életünket elöntő társadalmi szorongás egyre kevésbé engedi meg, hogy belülre tekintsünk, hogy fokozzuk érzékenységünket, hogy valóságos tartalommal töltött kapcsolatot tudjunk kialakítani a bennünket körülvevő természettel, az emberekkel, s a tárgyi világgal. Lóránt nem csupán a látványt festi, hanem a festett tartalommal létesített bensőséges kapcsolatot is. Talán azért, mert éppen a legegyszerűbb, a leghétköznapibb világ rejti az alkotó számára a legmélyebb tartalmat. Verses értelmezésem szerinti: „Az ősz kirakja foltjait a tájra / szememben sárgul / könny hull holdudvarára / körül a lelakatolt kertek s a néma házak / napi feltámadásra várnak. Itt az ember fényben porló / sietős lépteiben is áll / hazatérő útja / földnélküli határ.” (Szilágyi András: Fényben-porló)

 

A felelősség a társadalmi paradigma-változásban

 

Lóránt János a „természet szellemét”, s a benne is újra és újraébredő azonosságképeket igyekszik feltárni. Új műveiben a helyi táj már egyre közelebb húzódik. A képtérben az emberek keresőkké váltak, s a szabadnak hit globális folyamatok kiszolgáltatottjai lettek. Az emberélet közösséget vesztett viszonyaiban a természetbe kivonuló, az elkülönülten „kikapcsolódó” civilizáltak jelennek meg, és az örök keresésekben, az örök vándorlásokban magasztosulnak. A lét alatti lét világában élők pedig bebábozódnak, maguk sem tudják, hogy mi történik velük. Lóránt képgondolataiban: a kiszolgáltatottak földi világáról, a nomádokról, az állataikkal magukra maradottakról beszél hozzánk, azokról, akik, ebbe a tájban „bálnatekintetükkel” beletorzultak, akik a természeti vadvizekben, a gátőrháznál, a szivattyúházak kifolyó vízében – minden szemérmességüket levetve – mosdatják és ápolják egymást.

Lóránt alkotói magatartásában nem hagyható figyelmen kívül azon alkotói öntörvényűség sem, amelyben a felelősség éthosza, a felelősség tudata erős iránymutató. Vajon együtt tud-e lenni, vajon együtt van-e a táj „gyermekeivel”? Vajon megfelel-e az Ő személyes elvárásainak, az egyénisége mértékének azon állapot, amely a létrehozott műben az önvizsgálat befejezettségének képzetét kelti? Látszólag a mindennapi közvetlenség ismerős viszonyai között, gyermeki csodálattal találja meg a régi-új természeti tereket, miként az elcsatangolt gyermek, aki minden tiltás ellenére fára vagy szalmakazalra mászik, megnézni, hogy fentről ugyanaz milyen más. Lóránt az illatok, a színek, a hang és színtónusok szinesztéziáját EMBER-ÁLLATOK és ÁLLAT-EMBEREK szimbiózisában és ellentéteiben festi meg. Kezdődik a marasztaló emlékű szülőfalu elhagyásával – valós és tematikai értelemben egyaránt –, és folytatódik a hozzá való alkotó ragaszkodással. Más értelmezésben: „Ebben a visszanéző, várakozó életben, már hajnali szemekben ébred a hervadás. S a derengő horizonton a falkába verődő ködkutyák felverik a csendet, s vonyításuk felszakítja a test vérvonalát.” (Szilágyi András: Visszanéző)

            Nem más ez, mint álomszerűség. Lebegtetett élet. Misztikus vágyódás. Mindig menni, menni a víz, a levegő, a föld, a halászok, madarászok, pásztorok égi csillagképe után. Körülvéve az embert kísérő állatokkal, a vidék kóbor kutyáinak, juhainak, disznainak és bivalyszarvba karcolt stilizált bábállatainak mutáns rokonaival, ahol a mágikus természeti látomások megengedik és felerősítik az állat emberi, s az ember állati üvöltését.

            Minden eredeti képzőművész jelentős gondolkodó is. A kettő elválaszthatatlan egymástól. Lóránt éppen az alkotói entitás megbomlott egyensúlya alapján vette észre az egy meghatározó színre (barnák, zöldek, szürkék) épített monokróm tónusainak alkalmazásában rejlő lehetőségek kimerülését. Ő valóban képes arra, hogy az életnek visszaadja azt a szelíd ragyogást, ami korábban a klasszikusok titka volt. Ebben meghatározóan Mednyánszky László festészetére gondolok, amelyet szervesen be is épített vizuális világába. Arany János fogalomhasználatával, Lórántnak volt elég „vágott dohánya” ahhoz, hogy az eddig képzett preformáiból kilépjen. A megújító folyamatok eredményeképpen éppen saját tegnapi önmagától, konzervativizmusától, vagyis modorossá váló beidegződéseitől sikerült elszakadnia. Hiszen az alkotói szabadság teljességébe a szigorúan vett képről-képre történő megújítás szükségessége is beletartozik. Ekképp a megújítás már nemcsak Kokas Ignác öntörvényű líraiságára vagy Csontváry Koszka Tivadar és Tóth Menyhért mágikus festészetének hagyományára épít, hanem a személyes tradíció megújítására is.

 

Befejezés

 

              A valóság látványa kiszolgáltatott a pillanatnak, az őrzők számára azonban mégsem mulandó, mert Lóránt önmagát is szemléli a művekben. Sőt, a saját személyiségének át- és megélt léttapasztalataira, a természetben és társadalomban megalapozott „erkölcsi törvények” transzcendenciát sugalló „isteni” példázataira is figyelmez. Hamvas Béla bölcseleti megállapítása szerint: „nemcsak az ember nézi a képet, hanem a kép is nézi az embert”. S bizony, ebben az időkőn át egymásra-néző viszonyrendszerben, nem áll hatalmunkban szívünk szabályozása.