Fazekas Attila
Lovas Gábor és Megyeri-Horváth Gábor kiállítása elé[1]
Szeretettel köszöntök minden tisztelt érdeklődőt, aki úgy döntött, hogy a városban zajló gazdag programsorozat ezen szeletére – vagyis Lovas Gábor és Megyeri- Horváth Gábor festőművészek közös kiállítására kíváncsi.
Szíves engedelmükkel rögtön bele is vágok mondandómba, ugyanis az egyik kiállítónknak sietnie kell: a megnyitó után koncertje lesz. Rögtön előrebocsátanám azt is, hogy mondandómat mint kolléga szeretném megfogalmazni. Nem művészettörténeti összefüggéseket keresek, az elhangzó gondolatok sokkal inkább a kiállított képekből kiinduló szubjektív reflexiók lesznek, s reménykedem abban, hogy ezeket Önök is, az alkotók is érvényesnek, helytállónak találják majd.
Lovas Gábor és Megyeri-Horváth Gábor közös bemutatkozásának apropója egyébként az, hogy mindkét fiatal művész tagja lett a Békéstáji Művészeti Társaságnak, amely most már hosszú évek óta – több más társaság mellett – összefogja a megyében élő képzőművészeket, számukra bemutatkozási lehetőséget biztosít, nem csak itthon, hanem külföldön is. Illesse köszönet a mindenkori vezetőségi tagokat, akik sok – önmagukra fordítható – szabadidőt áldoznak a közös célokra. Közülük Lonovics László és Gnandt János képzőművészeket név szerint is megemlíteném.
További köszönet illeti a Csabagyögye Kulturális Központot is. Meg tudták valósítani azt a csodát, hogy – hasonlóan az egykori Ifiházhoz – már ilyen rövid idő alatt a kulturális köztudat részévé tudtak válni. További hasonló dinamizmust kívánva gratulálok az agilis és hozzáértő vezetőségnek és itt dolgozó munkatársaiknak egyaránt.
A szálak egyébként ezen a ponton futnak össze: a Kulturális Központ felajánlott a Művészeti Társaságnak egy állandó kiállítási felületet, a két fiatal alkotó mint a társaság új tagjai mutatkoznak most be.
A szálak másként is összetartanak: Lovas Gábor és Megyeri-Horváth Gábor régről ismerik egymást. Mindketten művészeti szakközépiskolát, majd művészeti egyetemet végeztek, az előbbi esetében még a kollégium is közös volt. Szinte determinált volt a találkozás, mert a régről fakadó ismeretség mellett mindketten művésztanárként dolgoznak egyébként többek közt egy közös testületben is. Egyáltalán nem utolsó sorban pedig, mindkettőjük fiatal és büszke családapa. Nem tudom kihagyni: mindkettőjüket Gábornak hívják. (Ez vagy egy példa nélkül való előrelátással megtervezett projekt eredménye, vagy csak szimplán véletlen.)
Komolyra fordítva a szót, a hasonló iskolázottság életkor és élethelyzet mellett Lovas
Gábort és Megyeri-Horváth Gábort összeköti az alkotói kivetítés, a festői nyelvezet megegyező módja is, hiszen mindketten a figurális festészetet jelölték meg a maguk számára bejárható útnak.
Abból a szempontból is hasonlítanak, hogy mindketten elemző és értő tisztelői az időtálló klasszikus tradícióknak. Ez az alapállás nyilván nem azt jelenti, hogy nem nyitottak a jelen kérdésfelvetéseire, éppen ellenkezőleg: a tradíciókat újból megélhető, szakmai tartást és kvalitást biztosító lehetőségnek tekintik.
Ezen a ponton azonban ideje az összetartó szálakat szétfésülni, hiszen a nem csak felületi hasonlóságok mellett legalább olyan izgalmasak az eltérések. Azok a habitus- és látásmódbeli különbségek, amelyek mind a téma megközelítésében, mind pedig megjelenítésében markánsan megjelennek.
Lovas Gábor esetében legelső és leghatározottabb benyomásom az volt, hogy munkáit valamiféle különös aura, bűvkör veszi körül. Ez nem pusztán a színek hol bársonyosabb, hol kontrasztosabb összhangjából, nem is a finomra hangolt színes szürkékből, szóval nem a színhasználatból, hanem valószínűleg az alkotói habitusból ered.
Gábor festményei számomra olyanok, mintha egy belső élet kulisszatitkaiba pillanthatnék bele a lehető legtermészetesebb közvetlenséggel, de mégis valamilyen feltárhatatlan titokkal a háttérben.
Hangsúlyosak a mozdulatok, amelyek kiinduló pontjukat illetően tanulmánymozdulatoknak tekinthetőek, de azáltal, hogy a mögöttük lévő háttér sok esetben a végletekig, – akár a fehér vászonig – redukáltak, ezek a mozdulatok gesztusokká időtlenednek. Az időbeli és térbeli összefüggéseikből kiollózva jelenetté szerveződnek, amelyek hol humoros, hol talányos, hol önfeltárulkozó, de minden esetben személyes tartalommal bírnak.
Másik benyomásom: a különböző médiumok festménnyé szintetizálódnak a munkákban. A fotó és fotózás, a digitális képalkotás nyomai tetten érhetőek, mint alkotói, –immár festői – gesztusok. Nyugodtan megfogalmazhatjuk: vigyázat, kedves fogyasztó, a festmény nyomokban egyéb médium-darabkákat tartalmaz! A Photoshop sokszög lasszójának elnagyoló kivágásait-, filmtekercsek perforációs sávjait megidéző képrészletek a festészet kereteibe ágyazódva újszerű és harmonikussá érlelt egységként jelennek meg.
Harmadik tételként következzen a zene! A képsík ritmikus tagolása, valamint ennek sokféle módozata óhatatlanul a zenét és a zenészt idézi, bizonyítva azt, hogy sokoldalú és integráló erejű tehetség adatott meg Lovas Gábornak. Festészetében a klasszikus és az új nem hogy ellentmond egymásnak, hanem szétválaszthatatlan harmóniában jelenik meg.
A klasszikus tradíciók felvállalása jellemzi másik fiatal alkotónk, Megyeri-Horváth Gábor művészetét is. A festészet kikristályosodott értékei tudatosan választott mintaként szolgálnak számára. Az ilyen módon felkínálkozó-megtalált hagyományok válnak szakmai kihívássá és egyben elkötelezettséggé is Megyeri-Horváth Gábor számára, aki egyébként –éppen irányultságából fakadóan – Európa legjelentősebb múzeumait is bejárta. Művésztanárként – nem véletlenül – művészettörténetet is tanít.
Festészetéhez visszatérve: témaválasztásai egyszerre személyesek és klasszikus kötődésűek. Tájképek, összetett enteriőrök emberi alakkal, műterembelsők, aktok, portrék. Akármi is legyen a választás, a képek többsége személyes vonatkozással bír, olykor a kívülálló felé is egyértelműsített vallomást, érzelmi elkötelezettséget hordozva. A klasszikus hagyományokat, mint tudatosan vállalt viszonyítási alapot ez a személyesség teszi emberarcúvá és belakhatóvá mind az alkotó, mind a befogadó számára.
Számomra azonban mégis a téma mögötti tartalom az, amely megkapó, amely a vállalásának megfelelni akaró festőn túl az emberit mutatja. A tudatos régióknál mélyebbre gyökerező festői gesztusok, elborongó és formát vesztő árnyékok azok, amelyek – legalábbis számomra – az igazán beszédesek. (Hiába, ilyenek vagyunk: a másikban mindig az emberit és a személyest keressük…)
Megyeri-Horváth Gábor képeit olvasatuk, vagy divatos szóval élve kisugárzásuk alapján két csoportra lehet osztani. Az egyik egy drámai, a másik egy megenyhültebb, kitekintő szemlélődést sugárzó vonulat. Az előbbi esetében a színek és a formák sötét alapról indulnak, a másiknál szellősebb, világos alapra kerülnek az oldott, lebegőbb lazúrok.
Az előbbi kordába kényszerített indulatokról, önmarcangoló küzdelemről tanúskodik, a másik játékos kitekintésről, vagy céljához ért megnyugvásról. Ez az időben váltakozó, pulzáló kettősség egy olyan emberarcú gyötrődésről tanúskodik, amely mélyről fakadó őszinteségével megfog, lefegyverez.
Kedves Jelenlévő Érdeklődők!
Két fiatal, bár már nem ismeretlen festőművész mutatta/mutatja meg magát. Miután olyasmit művelnek mindketten, amely – különösen napjainkban – inkább több áldozattal, mintsem haszonnal jár, hadd kérjem számukra a legbecsesebbet: az Önök, illetve mindannyiunk érdeklődő és baráti, egy szóval éltető figyelmét a továbbiakban is! Mindkét Gábornak ismét gratulálok, a kiállítást pedig ezennel megnyitom!
[1] A tárlat 2013. június 22-én, a Csabagyöngye Kulturális Központban elhangzott megnyitó szövegének szerkesztett változata.
Szilágyi András
A klasszikus festészeti hagyomány kortárs dialógusa
Lovas Gábor és Megyeri-Horváth Gábor festőművészek közös kiállítása a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központban[1]
Akár egy kikiáltó is harsoghatná! Izgalmas képzőművészeti esemény tekinthető meg a Csabagyöngye Kulturális Központban. Két fiatal „Gábor keresztnevű” festőművész közös kiállítása. Másként fogalmazva, a két békéscsabai alkotó képeinek párbeszéde tekinthető meg, akik együtt jártak a szegedi Tömörkény Művészeti Szakközépiskolába, majd utjaik elváltak…, de most műveikkel újra együtt vannak.
Hogy mégis, némi bizonytalanság fogja el a nézőt, arra a választ nem a stílus, nem a festőkedv és festői erő miatti párhuzamok között találjuk, hanem a mesterség szokatlan nagyvonalú demonstrálásában.
Bizonytalanságunk oldódik, amikor megtudjuk, hogy a két festő megfogalmazott célja és elveik is egybeesnek. Közelebbről olyan hagyományos, valamikori naturális és realista festészet elemeit felfrissítő, de saját törekvéseikben ezzel összefüggő egyéni kifejezési forma kialakítására törekedni, amely – a festészeti korok, illetve mestereik „örök értékű” hagyományain keresztül – a saját létezésükre és a kor társadalmi, kulturális hatásaira és vizuális összefüggéseire reflektál.
Vizuális összefüggések
És mégis, ennek megértéséhez szükséges kitérnünk arra az esztétikai válságra, amely a globális kiterjedésű művészetet, köztük a kortárs magyar képzőművészeti szcénát is átalakította, s aminek hatására jelentős átrendeződések mentek végbe. A művészeti „izmusok felgyorsult váltakozásában” az új képzőművész nemzedék tagjai már, az új médiumokon átszűrve, az elmúl évszázadok klasszikus festészeti értékeit az úgynevezett poszt-konceptuális szemléleten túl, illetve átlépve próbálták újraértelmezni. A két közösen kiállító alkotó éppen a nemzetközi folyamatok változásaira figyelmezve – tudatosan, egyfajta kortárs válaszreakcióként alakította ki festészetét.
Éppen, a mintegy tíz esztendeje alakult a Sensaria Társaság, a nevükbe emelt Vecellio Tiziano velencei mester (és műhelyének) festésmódjával tartva rokonságot. Ennek a kortárs képzőművészeti folyamatnak a követése, a Békéstáji régió művészetében ez különösen fontos, mert a „sensariások” alapító tagjai között megtalálható a békéscsabai kötődésű Megyeri Horváth Gábor is. A fiatal alkotó rendszeresen szerepelt Sensaria Társaság kiállításain. A Képzőművészeti Egyetemet Megyeri Horváth Gábor 1998–2003 között (Nagy Gábor festőművész tanítványaként) végezte. Békéscsabára 2006-ban tér vissza, ahol az Evangélikus Egyház által fenntartott helyi képzőművészeti szakközépiskolában tanít. Legutóbbi hazai bemutatkozása hat esztendeje volt a békéscsabai Jankay Galériában. Érdemes megemlíteni, hogy a fiatal alkotó Békéscsabán 2008-ban műteremlakást is kapott, ahol biztosítottak számára az alkotói munka feltételei. A közös kiállítás másik alkotója Lovas Gábor, aki 1976-ban született Orosházán, akinek a festészete ugyancsak a fentiekben vázolt folyamatba illeszkedik. Lovas Gábor a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán (Tolvaly Ernő festőművész tanítványaként) 2004-ben fejezte be tanulmányait, s aki a végzést követően, a békéscsabai Ruhaipari Szakközépiskolában tanít. Első csabai önálló tárlata az elmúlt évben, a Munkácsy Mihály Múzeum Tégla Termében volt.
Mindkét alkotó másképpen fest, de minden képükben megfestik azt is, mennyire hisznek a régiek festésmódjában. Kérdés joggal vetül fel a nézőben. Mennyire új az, ami régi?
Változatlan változás
Ismert, hogy posztmodern korunkban nem lehet egyértelmű kijelentések tenni, minden nézőpont kérdése. Némi elmélyülés után levonható következtetés, hogy mindkét alkotó nézőpontja az esztétikai és festészetelméleti problémafelevetésen túl, az autonóm festészeti nyelvezet „társalgási formája”. Megyeri-Horváth Gábor úgynevezett „időn túli” képi manierizmusa a reneszánsz és barokk mesterekkel való párbeszéd kialakítására figyelmez. Nem idegen tőle a műtárgy szakrális jellege, s gyakran értelmezhetők művészettörténeti jelentőségű példázatok alkotásain. Megyeri-Horváth Gábor nemzedékének tapasztalata szerint a megidézett művészettörténeti hagyomány már elfeledett, illetve ismeretlenné vált műteremtési gyakorlat, mint a kánonokat elutasító, vagy azon kívül helyező új avantgárd szemlélet érvényesítésében. Megyeri-Horváth a Csernus Tibor festőművész által járt utat próbálja követni. Ebben az egyéni kifejezési forma, a festészeti hagyománnyal való közös társalgás egyfajta, „kénytelen kidolgozású” eredményének tekinthető.
A bemutatott nagyméretű munkák közül már a korábbi kiállításokon is látható volt négy kép. Vagyis az eltelt idő „változatlan változásai” a meghatározóak. A test közvetlen érzéki festésmódja – a maga konkrét egyediségéből – „képfogalmi” meghatározottság szintjére emeli. Megyeri-Horváth a „test lényegét” nem az egyedi testen, hanem a „idea-testben” próbálja megragadni. Látszólag ellentmond ennek a naturalista szemléletű festésmód, de ami a test egyedi konkrétságában érvényesül, az egy egységbe szervezett világ kortárs metafizikai teljességét sugallja.
Megyeri-Horváth Gábor értelmezésében nem nélkülözhető az úgynevezett modern-kor előtti szakmai felkészültség és mesterségbeli tudás, mert a kortárs festészet elvesztette a „múltját” és alapvető kifejezési eszközeit. Megyeri-Horváth Gábor kérdésfeltevése tehát a JELEN-IDEJŰ MÚLT felé fordul, amelyben előtérbe kerül az akadémiai felkészültség (vissza a mívességhez) igénye és követelménye. A fentiek természetesen nem csak technika, hanem szellemi kihívást is jelent. Rendkívül szuggesztíven beszél egy-egy kép közben ért hatások élményeiről. Éppen ez, a saját belső szabadság, a minőségileg magasabb szinten való festés a legnagyobb kihívás számára. Pontosabban a hagyomány magaslati nézőpontjának elfoglalása a régi mesterek példáján keresztül. Ez nem csupán minőségi különbséget, nem csupán az úgynevezett „mintaadó” vizuális szellemtér megidézését jelenti, hanem a saját kifejezés érvényesítését is.
Változó nézőpont
Lovas Gábor munkáiban sem tekinthetünk el a fenti klasszikus festészet „közös nyelvétől”, amely nem csupán alternatívát kínál a technikai realizmus mellett, hanem a kifejezés-tartomány egyéni „kézjegyét”, illetve kettejük közötti képi párbeszédét is fenntartja a kiállításon. A megfestett kompozíciók korjellemző ruhába „öltöztetése” felerősíti a fotografált jelenetek múltba nyúló pillanatait.
A változó nézőpontok alkalmazása, a fotók kinagyítása nem csupán a képszervezés természetét, hanem a lélektani érzékelést is hangsúlyozza, illetve láttatja. Ebben nem csupán arról van szó, hogy egy akadémikus képzettségű hivatásos festő reflektálni kíván szakmája múltjára, hanem konceptuális értelemben is keresi a múltból átmentett festészet finomságait. A tanulmány jellegűen beállított teátrális viszonyokból kiderül, hogy a jelen festészetének stílusrétegei, eljárásmódjai is beépültek. Mégis, vagy ennek ellenére Lovas Gábor vizuális szemlélete – a hagyományon keresztül – a mű kortárs képidejére helyeződik. Az ábrázolt figurák a háttér kontextusából gyakran kiragadva, kitakarva jelennek meg. A tradíció iránti vonzódása tehát nem csupán romantikusan felmondott lecke, de alternatív válaszreakció is kíván lenni, különösen a látszatvalóságot alakító tömegmédia és a valóságot technikai módon manipuláló kortárs képzőművészettel szemben. Ezt egyszerű emberek, családtagok, tanárok, zenészek, fotósok, barátok, közeli portrék optikailag közeli nézőpontjából teszi.
Alapját tehát a „beállított vagy kimerevített valóság” intim, részletező megfigyelése adja, ami elsősorban az arisztotelészi mimézis, illetve esztétikai értelemben vett visszatükrözési gyakorlatában értelmezhető.
Alkotókérdés
Az alkotónak a „kiválasztott”, illetve a követett klasszikus hagyományt nem csupán ismernie kell, hanem annak a létezésvilágnak a vizuális szellemterét, érzéseit, illetve a saját létezés mélységét alkotómódon szükséges megélni. Másképp nem tud az alkotó érvényeset mondani, illetve festeni. Ezért nem lehet a festészeti hagyomány csupán ismeretelméleti kérdés, hanem elsősorban lételméleti, vagyis ontológiai. Az alkotókérdés különbsége pedig mindkét festőművész esetében a „honnan jönnek, hová tartanak” könyörtelenségéből fakad. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert háttérbe szorult korunkban. De a mindkét alkotó által idézett európai művészettörténeti hagyomány nem elsősorban az ember és a külvilág viszonyáról, hanem az emberi egzisztenciáról, az emberi létezés a vizuális szellemteréről szól. Ezért van, hogy számukra továbbra is a legnagyobb kihívás az önépítkezés folyamata.
