Marlena Dumas: Elutasítottak

 

Deák Csillag

 

Az arc ajándék

 

 

A Tükör által homályosan – Arcok tegnap és ma című kiállítást nézem az Ernst Múzeumban. A kiállítás Ernst Lajos személye előtt tiszteleg, aki nagy portrégyűjtő volt.

Az arc ajándék, a belső gyötrelem Don Quijotéja, reménytelen érzés és küzdelem egy másik arcot megőrizni, közeledni hozzá anélkül, hogy a mi arcunk ne változna. Az arcok hatnak egymásra, olyan felület, amelyen képesek vagyunk a nem verbális hatást is felismerni és érzékelni. Az arc keresztút és körforgalom egyszerre. Nem lehet kijönni belőle, lásd Mona Lisa mosolyát, vagy Munch Sikolyát. Egyiket látjuk, a másikat halljuk. De mi van akkor, ha Mona Lisa mosolyát halljuk és a Sikolyt nézzük? Az arcot nem az idő, hanem a megélt és meg nem élt érzések, gondolatok, remények és csalódások teszik olyanná, amilyen.

A fotó az arc Sancho Panzája. Hajas Tibor Öndivatbemutató (1976) című filmje egyszerre fiktív dokumentáció és a dokumentált fikció létrehozása is. A média hatalmát ábrázolja, miként is viseljük el, ha a reflektor fénye ránk irányul, és egy pillanatra kiemel minket a saját terünkből és saját időnkből, leleplezi hiúságunkat, magakelletőségünket. Nehéz úgy viselkedni, ahogy szeretnénk, sokszor képtelenek vagyunk rá, foglyai vagyunk szokásainknak, gondolatainknak, gesztusainknak és vágyainknak. Nincsen arc néző nélkül. Robinson arca csak Péntek arcával érthető és viszont. Az arc egy sziget is, mert más szigetektől választ el, miközben azonosít is, elfogadtat, hogy az arc tulajdonosa hol áll. Peter Aerschmann Szemek (2006) című videoloopjában az álarcos személyek keresik egymással a szemkontaktust. Hogy ne legyen giccses az arc, nem csak név kell tulajdonosának. Történet, cél és eszköz, valamint egy másik ember (arca). Egyetlen arc nincsen. Kivéve istenét, de az ő arcát senki sem látta, vagy nagyon kevesen.

Az arc kegyetlen és védtelen is egyszerre. Elárulja önmagát és azt az emberi lényt, aki az arc tulajdonosa. Kettőssége vitathatatlan. Csak ez a kettősség egyszerre rejtett és egyszerre nyílt is. Egymásba játszásuk izgalmat teremt, vég nélküli játékot. Türk Péter A részek fejük tetején állnak (1975–1977) című fotósorozatában humorosan játssza egybe a portrékat, akár kártyafigurának is vélhetnénk őket. Az arc belső tükör, sulykolják sokan. Nem veszik észre, hogy ez a belső tükör nem létezik, nem érhető utol az állapota, folyó tükör, a folyó stigmatizációjával. Az arc mindig a másnap és mindig a tegnapelőtt. Ritkán a ma. Az idő úgy van jelen az arcon, mint a kormozott üveglap, láthatjuk a napfogyatkozást, de meg is vakulhatunk tőle. Az idő korom, maszatol, homályosít. Maurer Dóra Megtanult önkéntelen mozdulatok (1973) című filmjében ugyanaz a mozdulat négy, különböző hosszúságú jelenetben valósul meg. A mozdulat matematikai variációvá válik. Kiszámítható és felosztható idővé és térré.

Az arc és test együtt is jelen van a kiállításon. Egész alakok bukkannak elénk, ruházattal és ruházat nélkül. Arcba fut a vér, a pillantás, az arcra fókuszálunk, mert számunkra az arc elsődleges. Adat- és üzenethordozó. Régen levágták az ember fejét, a fej lett az azonosító, ez hitelesítette, hogy kivel állunk szembe. A fej nélküli lovas a romantika, az álom világába visz, mert jelzi, hogy az arc hiánya nem engedi élni a halottat. De az élőt sem, mert az élő attól fél, hogy elveszti az arcát. Valie Export Város I–III., 1989-ben csigalépcsőbe rejti el egy nő arcát, ezzel a városlakó élményét fejezi ki, azt az urbánus teret és időt, amely mindennapjához tartozik. Bill Viola Hat fej (2000) video installációja is egyetlen arc különböző és finom változását, mozgását mutatja be.

 

Bill Viola: Hat fej

 

Az arcot mindenki érti, látja, figyeli. Ez a mindentudás egyetemes, velünk született vonás és tulajdonság. A szem által történik, de az arcot felfedezhetjük vak ember módjára is, tapintásunkkal. Az arc mindig kimerevített pillanat, ha változik is. Gary Hill Arcokkal szembenézve (1996) kétcsatornás video installációja is az arc változását kíséri nyomon. A jelenlét miként hat belső világunkra, jelezve: „Metafizikai, etikai, szemiotikai és művészeti szempontból egyaránt az ember legfontosabb testrésze: az arcnak világteremtő ereje van.”[1] Az arc külső, és mint személyiség megjelenítés formájában – belső. Az arc olyan földi kincs, amelyet mindenki átvisz a határon, azaz a halálon. A miénk, tőlünk halálunkban sem vehetik el, legfeljebb megcsonkíthatják. Kelemen Károly Ostya (1978), Tükör (1978) fotómontázsai szürreálisan mutatják be, hogy a tükörben való tükröződés a kiszolgáltatottságot, keserűséget, céltalanságot is jelentheti, miközben Dali bajszát és Beuys kalapját is megidézi, elhelyezi a képen.

Fókuszváltás is kell ahhoz, hogy a világot olyannak lássuk, amilyen valójában, felfedezzük, hogy nem mindig azt látjuk, amit nézünk, és nem azt nézzük, amit látunk. Beöthy Balázs Médiumán (2002) hol Dávid csillag, hol meg kereszt látható. Attól függően, honnan nézünk a portréra. A szemlélődés szabadsága egyben az arc szabadsága is. A kiállított portrék a látogató nyitottságát kezdik ki. Ha tükörbe pillantunk, egy másik arcot fedezünk fel. Olykor nem hisszük el, hogy az arc a miénk. Ezért már eleve nem nézünk tükörbe. Vagy mégis? Nem akarjuk elveszíteni arcunkat. Josef Beuys Incontro con Beuys (1974) című képe is erről a küzdelemről szól. A törött tükörben a festő képe egésznek hat, nincs szétesés, de a fejtartás az, ami szomorúságra utal. És Beuys vállalja így megjelenő arcát. A kiállítás egyik felfedezése, hogy a hetvenes évek magyar portréi, Erdély Miklós, Fehér László, Jovián György, Kelemen Károly, Maurer Dóra stb. alkotásai szinkronban voltak a nyugati trenddel, és látni a törekvést, hogy a mai portrékészítők sem akarnak lemaradni a világban észlelt változásokról.

 

 

Kölüs Lajos

 

Az arc díszlet is

 

 

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem.”[2] A német Joseph Beuys magabiztos lépte (La Rivoluzione Siamo Noi, 1971) a függetlenségéről árul el sokat, míg összetört tükörképe az ellenkezőjéről vall, fogoly, az időé, önmaga lelkéé, mert a szabadság sohasem abszolút, bárhogy is szeretnénk, hogy az legyen. A halál árnyékában is lehet mosolyogni, ahogy Villon tette négysorosában: „Francia vagyok Párizs városából / mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, / s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, / és nyakamon érzem, hogy seggem mily nehéz.” Faludy György legendás fordítása megidéz egy arcot, és képzeletünk homályába rejtjük, hogyan is tekintenénk egy ilyen arcra, ha látnánk.

Az arc csak egy részlet az ember egészéhez viszonyítva. Külső, amely lehet vonzó és lehet taszító is. Nem az arc viselőjétől függ, kedvelik-e arcát vagy sem, hanem a látótól, aki pillantást vet a pillanatra. Nézi és mérlegeli, elfogadja és megtagadja, magáénak vallja, vagy tüzetes gondolkodás és keresés után úgy gondolja, hogy nem létezik a látott arc, nincs befogadás. Fehér Lászó Önarcképe, 1974–1976 időutazás is egyben. A felnőtt férfitől a sötét kockáig (fekete dobozig) jutunk, a fogantatás előtti pillanathoz. Azaz a nem-léthez. De fordítva is bejárhatjuk a képek útját. A sötétségből haladunk a felnőtt korhoz. Kelemen Károly M. Heidegger (2000) című képe viszont a rejtettséget fejezi ki, a futó, kunkorodó vonalak, mint hálózatok fogják közre az arcot, nem engedik, hogy közel jussunk hozzá, az idő így válik nagyon is személyessé, csak erőfeszítés árán válhatunk befogadóvá.

 

Kelemen Károly: M. Heidegger

 

 

Az arc díszlet is, számos olyan vonása van, amely nem szükséges a létezéshez, a mindennapi élethez. Szemöldök, orrnyereg, bőrszín, a bőr pórusa. Az arányok is lehetnek díszletek, az orr nagysága, egyenessége, a fülcimpa formája. Urs Lüthi Önarcképe (1976) nyelvöltés a figyelőnek, eltakarás és kigúnyolás is, humorosan, ilyen vagyok.

 

Urs Lüthi: Önarckép

 

Az arc nyűg is, sokszor nem hordanánk, vagy eltakarnánk, ami ugyanaz, testünk egy fontos részét nem akarjuk látni, sem a tükörben, sem mások szemében. Ilyen a reggeli arc, a félelem arca, a sebzett arc, egy arc megöregedése. Az arc nem cserélhető, mint a megfáradt homlokon a borogatás. Arcot már tudnak átültetni, de még nem érdemes. Jovián György Tanulmány egy balesethez (2011) című fekete és színes sorozata az emberi arc gyötrelmét meséli el, a meg nem születettséget és az újra születést, barázdákkal, fekete szemüveggel, öt ujjal. Marlena Dumas Elutasítottak című, 1994-ben szütetett képe is ezt meséli el, milyen az az arc, amit nem fogadunk el, neveltetésünk óta, felnőtt korunk okán. Gaál József Arc I–XXVII. (2010) sorozata máshonnan indít, eleve torznak festi meg portréit, és ebben a negativitásban hagyja meg őket, és bízza ránk, mit kezdünk velük. A csontokra, inakra rakódó szövetek milyensége, vastagsága, rugalmassága adja meg az arc karakterét. Az arc legfontosabb eleme a szem. Lehet úgy fényképezni valakit, hogy nem látszik a szeme (Andres Serrano: Nomádok, 1990; A klán, a klán tagja, 1999), annak érzelmi töltése, kitakarjuk az arcból, és az arc másik része vagy részei jutnak érvényre. Arcot, testet épít Cindy Sherman is, Cím nélküli, 1986/1990/1990-es képén. Különböző implantátumokat rak magára. 1982-ben készült híres filmsztárt utánzó pózával (Cím nélkül, 1982) az egyéniségét elvesztő, egyúttal mássá váló nő arcát és jellemét mutatja meg. Marina Abramovic A hasonlóságról szólva (1976) című művén a szájbevarrást választja, ezzel mondja ki a mondhatatlant. Veres Szabolcs Porthunt című, 2012-es olajképe a végletekig eltorzult arcot fejezi ki. Szellemalak, emberi arc nélkül.

A halotti maszk is egy pillanat (Arnult Rainer: Halotti maszk, 1977), meg nem ismételhető pillanat. Az ember csak egyszer hal meg, arcát nem lehet megismételni. Az arc festhető, rajzolható, fényképezhető. Az időkbe vesző barlangrajzokon az állati formák arcok voltak, ha állatoké is. Esterházy Marcell Orthodromie (2011) című munkáján kettős, rejtett portrét látunk, egyazon alakról, a nagyapjáról, kitelepítve és fiatal korában, mentében, csak szemszögünket kell változtatni, hogy feltáruljon előttünk mindkét portré. Az eltakarás és felfedés egyben emlékezés is.

 

Esterházy Marcell: Orthodromie

 

Arcunkra jobban vigyázunk, mint más testrészünkre. A fej ékének tartjuk, és úgy is bánunk vele. Az arcból hogyan lesz elmondhatatlan történet, álom? A kiállítás erről szól, és erre tanítja a látogatókat. Könyvelni lehet egy arcot? Elkönyvelni? Sehova, mindenhova? Az arc emlékmű is, katedrális, bejárható, szent hely, kiemelkedik a földből, a porból, fenn hordjuk fejünk, hogy mindenki lássa arcunkat. Vitrinbe tesszük a képeket, falra akasztjuk, berámázzuk, mappába gyűjtjük, digitálisan tároljuk, sőt könyv formájában meg is jelentetjük. Az arcunkat vagy mások arcát. Fogadjuk el az arcunkat. A miénk.

 

TÜKÖR ÁLTAL HOMÁLYOSAN | Arcok tegnap és ma

2013. január 24 – 2013. április 7. (Meghosszabbítva: 2013. május 5-ig.)

Ernst Múzeum (1065 Budapest, Nagymező utca 8.)

 

A kiállításon szereplő művészek:

Marina Abramović / Ulay | Peter Aerschmann | Francis Alÿs | Beöthy Balázs | Joseph Beuys | Christian Boltanski | Rineke Dijkstra | Marlene Dumas | Erdély Miklós | Esterházy Marcell | Valie Export | Fehér László | Gaál József | Gilbert & George | Nan Goldin | Hajas Tibor | Hámos Gusztáv | Gary Hill | Jovián György | Birgit Jürgenssen | Kelemen Károly | Sarah Lucas | Urs Lüthi | Maurer Dóra | Hermann Nitsch | Mike Parr | William Pope L. | Arnulf Rainer | Józef Robakowski | Ulrike Rosenbach | Dieter Roth | Thomas Ruff | Andres Serrano | Cindy Sherman | Szépfalvi Ágnes | Tót Endre | Türk Péter | Veres Szabolcs | Bill Viola | Peter Weibel