Ibos Éva

 

Interbarokk

 

Noll a lápvilágból, Nyisztor János kiállítása, Munkácsy Mihály Múzeum[1]

 

A címből a „barokk” talán jobban érthető, bár anakronisztikusnak tűnhet a kifejezést kortárs alkotóval kapcsolatba hozni még akkor is, ha népszerű kritikusi eljárás az időbehatárolásról lefejtett stílusmeghatározásokat jelzőként használni. Az érzékien dúsan komponált művek jellemzésére azonban kínálja a szó magát, mivel a szín- és fénygazdagság, a motívumbőség, az organizmusok izgatóan lüktető ábrázolásai ezzel a megjelöléssel fedhetők le a leginkább.

Nem újdonság ez Nyisztor János festészetében, korai műveire emlékezve mondható, hogy Caravaggio köpönyegéből bújt elő ő is. Pályakezdése idején még tombolt a (Békés megyében mindig is kitüntetett helyzetű) geometrikus absztrakció, azon belül is a hard edge, ám mellette már felszabadult a gesztus – persze, az is nonfiguratívan –, markáns ellenpontként.

Nyisztor se ezt, se azt nem választotta, mert hihetetlenül „terhelt” vitalitásának és konkrét közlendőinek egyik irányzat önértékűsége sem felelt meg, ehelyett, még csak nem is szimbolikus, figurális kompozícióit a XVII. századot megidéző szín- és formaorgiával festette. Persze, koránt sem holmi stílusgyakorlatba belefeledkezve, hanem a formai-technikai megoldásokat a saját mondanivalójához igazítva, s magabiztosan használva.

Ez az irány a mai napig nem változott, mint ahogy az sem, hogy a klasszikus, ízig-vérig festői gyökerekkel párhuzamosan, technikailag naprakészen mai, számítógépes grafikákat is alkotott.

Ez utóbbi eljárás pár éve a fotóval egészült ki, a komputer szisztéma nyelve illetve eszköztára pedig átvándorolt a hagyományos alapanyagokra, például a vászonra.

Csak, hogy Nyisztornál időközben magának a vászonnak a tradíciója is újjáértelmeződött, a szakszerűen, a vak-keretre feszesen húzott anyag ugyanis a maga materialitásában önállósuló, autentikus képi összetevővé vált. Konkrétan: a vászon levetkőzte „láthatatlan”, puszta hordozó szerepét, s kendőzetlen (hanyagnak tűnő, de szándék szerint pulzáló hatású) felerősítésével, az éleket semmibe vevő, azokon olykor túlnyúló darabkáival, sőt egymásra rakódó többrétegűségével a mű értelmezési tartományának a részévé vált.

A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Tégla termében megrendezett Noll a lápvilágból című kiállítás az elmúlt hét év anyagából válogat, tehát egy nem is szűk periódusból, amelyben – bár sokrétű, mégis – egymásból következő, és egymásra vonatkoztatható művek együttesei/sorozatai születtek.

A sajátos hangulatú, irodalmias címadás nem újdonság Nyisztornál, a bemutató teljességére vonatkozó Noll a lápvilágból is beszédes, noha első hallásra meglehet, talányosnak tűnik. Mondhatnánk, abból a novellarészletből származik, amelyik a meghívón is olvasható (Nyisztor Miklós szövege), s talán lenne benne némi igazság, de csak fél.

A láp ökológiai értelmezésétől nem teljesen elrugaszkodott, azonban a veszni látszó, természetközeli életminőség ideájával (festői) programszerűen is megfejelt fogalom, a lápvilág itt arra a védett természeti jelenségre utal, amely egyúttal a biológiai körforgásnak is vegytiszta modelljét adja. A bomlásnak e tökéletes és értékes lefolyása a művész számára is alapkérdés, sőt elköteleződés, s ennek értelmében több művének témája, például a Négyzet alá kerül (2/2, 5D) (2005–2009) című nagyméretű festménynek, továbbá a Gasztroshape > a lápvilágba (2006–2010) című fotógrafikai sorozatnak.

A koherens kiállítási anyag igen gazdag úgy technikailag, mint tematikailag, előbbit szinte hiánytalanul említettük, az utóbbihoz azonban – a teljesség igénye nélkül – még van mit hozzátenni. Például a férfi-nő egymáson kölcsönösen jelet hagyó együvé tartozását érzékeltető NŐ/FÉRFI > + amitől ráragad (2009) című triptichonját. A windows szimbólumok, illetve az internetes alkalmazások valamely programsorának kompozícióba emelését (4 Layer, 2006 és amíg a zöld kocka while engedi, 2011). Vagy a legfrissebbet, az Oroszlános kút (2012) manipulált fotómontázsait, amelyek épp most fejlődnek – várhatóan – terjedelmes sorozattá.

Régóta esedékes Nyisztor János ekkora volumenű, rangos megmutatkozása, eddig ugyanis munkássága jobbára csak szűk kör számára volt ismerős. Épp ideje, hogy ezzel a tárlattal nyilvánvalóvá váljon művészetének kétséget kizáró, meggyőző minősége, amely kortárs szellemiségének, vagyis folyamatos és aktuális – a világhoz való értelmes kapcsolódási pontokra, s az alkotás tétjére vonatkozó – kérdésfelvetéseinek köszönheti a hitelét.