Albrecht Júlia
A Gyulai Nyári Művésztelepről
Az idei évben is, immár negyvenharmadszor, megrendezésre került a Gyulai Nyári Művésztelep.[1] A mai magyar telepek között a legrégebben működő művésztelep szálláshelye a már megszokott Szent Anna Kollégium volt most is, az Apor téren, ahol a telep elméleti jellegű tevékenysége is zajlik. Székelyhídi Attila, aki ez évben tölti be 70. életévét, itt vetítette le festői munkásságának áttekintését. A másik jelentős előadást Gerber Pál tartotta a rajzművészet jelentőségét és kiemelkedő művészettörténeti eredményeit ismertetve. A telep aktuális alkotásait, amelyek szokás szerint főként vázlatokból, képi jegyzetekből álltak, a gyulai művelődési házban mutatták be, amelyek egy hónapon át voltak megtekinthetők.
E szűk tény ismertetése mögött egy iskolát teremtő, sajátos művészeti arculattal működő alkotó csoport, és egy egyedül álló „művésztelepi” módszer húzódik meg. Nagybánya óta hiányzott az a munkamódszer, amely Gyulán megvalósult 1969-től Tóth Tibor festőművész vezetésével. A nyári alkotó tábor ugyanis komoly műtermi munkát biztosít, modellek igénybevételével. Ez a lehetőség a szabadiskola létrejöttének a kiinduló pontja. Azok a fiatalok, akik még csak a pályára készülnek, élnek ezzel a lehetőséggel, hiszen nem könnyű aktmodell segítségével fölkészülni a pályára. A Gyulai Művésztelep egyik erősségévé vált ez a lehetőség. Együtt rajzolni, tanulni a már pályán lévő idősebb kollégákkal, napi korrektúrát kapni tekintélyes művésztől, részt venni szakmai előadásokon, azok vitáin és megbeszélésein, miközben szabadon lehet a plain air-ben is, vagy más témákban a műteremben dolgozni – nos, ezt így együtt sehol nem találja meg a képzőművész pályára készülő fiatal. De szívesen festenek, rajzolnak, mintáznak a már pályán lévő idősebb művészek is modell után, hiszen jóleső ujjgyakorlat a krokizás, és az emberi test leképezésének kifogyhatatlanok az izgalmas szempontjai.
Ez a munkamódszer tette lehetővé azt, hogy egy egyedülálló jelentőségű alkotó csoport, és hozzájuk kötődő képzőművész kör alakulhasson ki a Gyulai Művésztelepen.
A mai alkotói kör magja, az alapító tagoknak számító művészek az 1960-as években készültek a pályára Tóth Tibor képzőművészeti szakkörében, és az általa vezetett „Művészetbarátok köré”-ben. A Budapest XVII. kerületében élő, vagy oda bevonzott monori, kőbányai fiatalok mesterük vezetésével tehát Gyula városától kapták meg azt a lehetőséget, hogy évente a városban alkothassanak pár héten át. Albrecht Júlia, Balogh Gyula, Lakatos J. Péter, Marosvári György, Székelyhídi Attila, Szakáll Ágnes és Tömpe Emőke azok a művészek, akik már 43 éve részt vesznek, sőt évtizedek óta szervezik és alakítják a művésztelep életét. Részben az ő pedagógiai munkájuk eredménye a névsor folyamatos bővülése, a hasonló szellemiségű kollégák csatlakozása. Rácz Katalin, Szabó Éva Mária, Horváth László, Salamon György, Sáfár Pál, Győrffy Péter, Nagy Ottó, Horváth Balázs, Zsigmond Márton mellett a tanítványok, Bodor Zoltán, Lukács István, Szőke Sándor, Vancsura Rita, s a sor még hosszan folytatható.
A ’70-es, ’80-as évek folyamán kialakult sajátos arculat egyedülálló színt képvisel a magyar képzőművészet palettáján, élénk vitát váltva ki a kortárs művészettel foglalkozó művészettörténészek körében (Beke László, Boros Judit Dévényi István, Haulisch Lenke, Körner Éva, Kratochwill Mimi, Mezei Ottó, Pogány Gábor, S. Nagy Katalin, Szücs György, Tóth Antal és Banner Zoltán) De erős szimpátiát vagy ellenszenvet éreztek maguk a képzőművészek is, hiszen semmiféle divat, szellemi-, formai-, vagy stiláris trend nem befolyásolta ezt az originálisan alkotó kört. Egyedüli hatással szellemi mentoruk volt rájuk, Tóth Tibor festőművész, akinek szakmai tudásuk javát is köszönhették, s aki gyakorlati szervezője volt az első évtizedekben a Gyulai Nyári Művésztelepnek.
De miért vált annyira vitathatóvá, érdekessé ez a sajátos munkásság? Mert az egyre lazuló, puhuló diktatúra idején a realizmust választották kifejezőeszközül, a realizmust, amelyet minden más alkotó éppen igyekezett elhagyni a szocialista realizmus kényszerű elvárásának ellenhatásaként. Képzőművészeti Egyetemen, tanárképző főiskolákon, vagy aszkétikus szorgalmú önképzés árán szerzett magas szakmai tudással készült műveik egyenesen elképesztőek voltak a neoavantgárd törekvésű akkori magyar művészeti életben. Sokan nem tudtak a fent említett korlátok miatt különbséget tenni a dilettáns természetelvűség, a szocialista realizmus, a hiperrealizmus, fotónaturalizmus és a gyulaiak alkotásai között. Kevesen értették meg azt a szellemi törekvést, amely megkövetelte a szakmai szempontból tisztességes természetelvű kifejezésmódot.
A környezet hű ábrázolásával nem merült ugyanis ki a teljesítmény. A témaválasztás, a téma részvéttel történő ábrázolása különbözteti meg minden közelmúltban létezett realizmustól ezt a szellemi műhelyt. A téma pedig az ember környezete, a leghétköznapibb környezete, és annak az embernek a környezete, aki sohasem került kirakatba addig. Nem a munkás-paraszt ábrázolás volt a cél, hanem az ember életének a lenyomata. A kispolgár, az iparos, a nyugdíjas, a már csak vegetáló öregember, aki arcvonásaiban hordja egész életének a rajzát. Egy letűnő mentalitás a letűnő tárgykultúrájával, azaz a kisvárosi polgárosodás útján elindult és megrekedt, a szocializmus jellegzetesen torzító nyomaival, elszegényítő, eligénytelenítő hatásaival volt maga a TÉMA.
Szomorú, lehangoló – mondták a csak a felszínt észlelők. Miért nem a szépet, a jövőbe mutatót ábrázolják ezek? Hát éppen ez az!. A Gyulai Nyári Művésztelep tagjai nem akartak esztétizálni, gyönyörködtetni, szemet hunyni a való élet fölött, és álomba ringatni. Egyéni mitológiák, egyéni életérzések helyett, vagy a posztimpresszionista harmóniák, illetve nonfiguratív ritmusok helyett azt a valóságot akarták megjeleníteni, amely a magyar kisember életének valóságát jelenti. Kárpótlásul olyan szeretettel, áhítatos alázattal ábrázolták választott témájukat, amely mégis gyengéd megértésre, esetenként rácsodálkozásra késztette a nézőt. Ez vált tulajdonképpen tartalmi lényegévé a műveknek. Az igazi tartalma tehát a képeknek és szobroknak a kor kisemberének gyengéd szeretete, tisztelete. A konkrét esendőség nyomainak dokumentálása által a féltés, egy letűnő társadalmi réteg, annak tárgyi kultúrája, értékrendje iránti tisztelet válik a művek mondanivalójává. Innen ered az, hogy dokumentarista ábrázolásmódnak kezdték jellemezni stílusukat, megint csak a teljesség igénye nélkül.
Mint látható, összetett és több rétegű kellene legyen az az elemzés, amely fényt deríthet a „gyulaiak” műveinek valódi értelmére és értékeire. Nyugodtan állítható, hogy a művészettörténészek még adósai a Gyulai Nyári Művésztelep művészetének, még nem került ez a szellemi közösség az őt megillető helyre. Azonban magyar alkotói berkekben már kezdik fölismerni azt a művészettörténeti jelentőségét e csoportnak, amely szelíden, tüntetés és törtetés nélkül, de mégis kifejti hatását, szerencsére a mai napig aktívan alkotó művészein keresztül.
Jól példázza ezt az a két kiállítás, amelyet a Sensaria nevű, átlagban 30 éves képzőművészekből álló csoport szervezett. (Szombathelyi Képtár, Szombathely, 2006; Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2007) Mindkét kiállításra meghívtak „gyulai művészeket”, akiket elődeiknek tekintenek mai realista alkotói törekvéseikben. De alkotói elődeiknek tekintik Hollóssy Simont, Réti Istvánt, Nagy Balogh Jánost, Ferenczi Károlyt, tulajdonképpen az egész „nagybányai” szellemiséget. Mindez azt jelenti, hogy a magyar piktúrában, szobrászatban speciális helye van – inspiráló módon is – a Gyulai Nyári Művésztelep munkásságának. Mindez azt jelenti, hogy van speciális magyar képzőművészet, annak egyéni hangja, és abból kihagyhatatlan ma már a „gyulaiak” realizmusa.
(A Gyulai Nyári Művésztelep Vázlatkiállításán készült fotókat Horváth Balázs készítette és bocsátotta rendelkezésünkre.)
