Kukár István

Sufni-buhera-gány

Bukta Imre kiállítása a Gyulai Várszínházban

 

2013. január 10-én Bukta Imrének, a magyar kortárs képzőművészet egyik kiemelkedő alakjának kiállítása nyílt meg a Gyulai Várszínház Kamaragalériájában. Azoknak, akik nem tudnak eljutni a jelenleg Budapesten a Műcsarnokban megrendezett A Másik Magyarország című, még február 10-ig megtekinthető nagykiállításra, ajánlom, nézzék meg a gyulai bemutatót.

Bukta Imre a legtökéletesebben megfelel az általam gondolt művésznek. Ugyanis a művész az, aki a munkásságával reflektál arra a korra, amelyben él. Kortárs művész pedig az, aki a kor technikai színvonalán szól környezetéről, használva az előző korok vívmányait.

Ha művészettörténeti szövetbe helyezve vizsgáljuk Bukta Imre művészetét, akkor az alföldi festészet folytatójának vagy még inkább megújítójának tekinthetjük. De nem azon festőkre gondolok, akik kívülről, csak a táj esztétikájával foglalkoztak, hanem azokra, akik az Alföldön élve maguk is megtapasztalták az „ott élés valóságát”. Az ottani lét mindennapi küzdelmeiből és a felszínes, külső szemlélő számára ismeretlen vizuális valóságból építették fel művészetüket. Említhetném Tornyai Jánost, Koszta Józsefet vagy a nem csupán a gyulaiak által jól ismert Kohán Györgyöt.

Bukta művészetének táptalaja Mezőszemere, az Alföld északi peremén vergődő, haldokló kis magyar falu. Az itt születő művek bizonyítják annak a közhiedelemnek az ellenkezőjét, mely szerint korunkban csak a kulturális, művészeti centrumokban élve-nyüzsögve lehet releváns műveket létrehozni. A gazdag életműnek szerves részei a nagyméretű installációk, videó installációk, performanszok és természetesen a festmények is.

           Sufni-buhera-gány.

       E három szó mindenki számára ismert – némi iróniával mondhatjuk, hogy a falusi vizuális jelenvalóság meghatározói. Az elhagyott-elhanyagolt házak omló vakolatának mintázata, a megbontott tetők cserepeinek, lécezetének geometriája, a kerítések ritmikája vagy a tájban megtalálható ismétlődések mind-mind megtalálhatók a festményeken. A képek terein is a falusi élet színtereit, a kocsmát, a mezőt, egy kertet, egy utat vélünk felfedezni. Mindezek a modern festészet technikáit (a kollázst, az asszamblázst) és módszereit (absztrakció, szürrealizmus) is alkalmazva jelennek meg a képeken. Az egymás után a felületre vitt, egymást keresztező vonalak, az egymást lefedve, eltakarva, beleragasztva, visszakaparva létrehozott felületek úgy állnak össze képpé, mint tudatunkban az idő. Ezek a művek hordozzák a múltat, mutatják a jelent, és magukban hordozzák az örökkévalóságot.

A dadaizmus által kinyitott kapun keresztül hozzánk érkező képek minden művészi szabályszerűséget felrúgó és megkérdőjelező elemekből, és az akár ezekkel ellentétes rituális mozdulatokkal létrehozott felületekből jönnek létre. Ezek a művek a Bukta Imre által képviselt organikus világszemléletről tanúskodnak. A lokális értékek és értéktelenségek kerek egésszé formálásával a globális struktúrák is értelmezhetőbbé válnak.

A Gyulai Várszínház kiállításán tizenhárom mű szerepel, melyek egy szűk keresztmetszetet adnak a nagy és szerteágazó életműből. A falusi lét mindennapjait bemutató, sokszor az iróniát, öniróniát sem nélkülöző műveken keresztül jut el hozzánk a komor kocsmabelsőben üresen világító televízió szemet, értelmet vakító ragyogása, a nyakkendőbe öltöztetett fák ünnepélyessége. Az előbb említett alföldiség a Megállító tábla című művön érhető leginkább tetten. A nagyméretű fotó egy őszi, de még inkább téli táj. Sáros út, a ködös „sömmibe”. A horizonton egy leveleit vesztett egyedül álló fa. Hozzánk nagyon közel, a kép közepén egy száraz napraforgószár (kóró). A közepén egymás alá írva: VELŐ VESE TÜDŐ MÁJ PACAL, a felirattal egy magasságban drótból rábuherált felületen, jó nagy betűkből: VAN.

A különböző belsőségek, mint egy útszéli vendéglőben fogyasztásra kínált ételek. Amelyek akár azok is lehetnének. Csak a sár, csak a köd. Itt ez van. Ez nekünk nagyon ismerős. Sátántangó.

Bukta Imre (1952-ben született) Munkácsy-díjas, érdemes művész szülőfalujában, Mezőszemerén, majd Leninvárosban (a mai Tiszaújvárosban) kezdte pályáját, de hamar Szentendrére került, ahol bekapcsolódott a Vajda Lajos Stúdió munkájába. Budapesten 1978-ban rendezte első kiállítását – azóta folyamatosan jelen van hazai és külföldi tárlatokon. Háromszor szerepelt a Velencei Biennálén – több más neves művészeti seregszemle mellett –, részt vett a párizsi és a Sao Paulo-i biennálén is. Művei számos külföldi és hazai közgyűjteményben megtalálhatóak. Retrospektív kiállítását 2008-ban a debreceni MODEM-ben rendezték meg. Munkásságát számos díjjal és kitüntetéssel ismerték el. Tanít az egri Eszterházy Károly Főiskola Vizuális Művészeti Tanszékén és a budapesti Képzőművészeti Egyetemen. 1993-tól a 2012 decemberében való kilépéséig a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának tagja.[1]