Balázs Géza
Csete Ildikó és Csete György
orosházi kiállításáról[1]
Csete Ildikó és Csete György együttes kiállítása két kiállítás, de mégis egy. Az egyikben textileket, textilképeket, sőt textil-kompozíciókat láthatunk, a másikban templomokat, templombelsőket. Az egyik képző- vagy iparművészet, a másik építőművészet. Az egyik közelebb áll a nyelvhez, a verbalitáshoz, a másik tiszta látvány, vizualitás.
Mégis a két kiállítás egy. Nem csak a kiállítók személye jelent egy-séget, hanem érzékelés- és gondolkodásmódjuk is: az tudatosan vállalt hagyomány és a merész modernség. Rokonítja őket az anyag is: a természetes anyag. Közelíti elképzelésüket a világról a teljesség: térben, terekben, valamint a látvány művészeiként verbális nyelvben is gondolkodnak. Abban is egyek, hogy újfajta közösségi művészetet művelnek. A hagyomány sokszor rejtett hatásaira döbbentik rá a szemlélődőt, aki csak annyit érez, hogy valahonnan ismerős mindez... (De hát hol is történt ez: Kisázsiában, egy bejrúti kocsmában vagy Antiokheiában?)
Kifejtem mindezt részletesebben is. A hagyomány annyit jelent, hogy ránk-hagyás. Valakik, valamit ránk hagytak. A szótár szerint: közösségben továbbélő (tudatosan ápolt) szokás, ízlés, felfogás, illetve szellemi örökség. A magyar hagyomány szó töve, a hagy – ősi örökségünk. A hagyomány latin alapszava, a tradíció – amelyet ugyancsak használunk a magyar nyelvben – a latin nyelvű Bibliában, a Vulgatában mintegy ötszázszor fordul elő.
A hagyomány nélkül nincs emberi élet, nincs semmiféle fejlődés, jövő, hagyomány nélkül megáll a kulturális evolúció. Ezért a hagyományhoz való viszonyunknak lelkiismeretesnek, tisztességesnek és újabban egyre tudatosabbnak kell lennie.
A hagyomány egyik nagyon lényeges összetevője: a nyelv. Nekünk: a magyar nyelv. S annak a nyelvnek a múltja, íratlan és írott emlékei. Csete Ildikó újabb, az utóbbi csaknem két évtizedben készített textil-kompozíciói nagy tematikus csoportba sorolhatók: Nyelvemlékek. Összefoglaló címükben is kinyilvánítják a múlthoz való kapcsolatot. Persze tudjuk, ezek nem „azok” a nyelvemlékek, „ezek” a műalkotások a nyelvemlékek újraírásai. A nyelvemlékek eredetüktől függetlenül a hagyomány központi elemei. Szent szövegek. Minden magyarnak a szíve dobban meg a „fehérvári hadiút”, a „Látjátok feleim szemetekkel...” vagy éppen a „Volék siralom tudatlan...” kapcsán.
Nyelvemlékeinkkel elsősorban a nyelvészek foglalkoztak. Egy kicsit talán az írók és a költők is, meg a zeneszerzőink is érdeklődtek irántuk. Csete Ildikóban felébredt a vágy, vagy inkább ihlet, hogy „megképesítse” az írott, önmagában holt és rejtőzködő szövegeket. A szövegek teljes kifejtésével a nyelvészek is foglalkoznak: ma már azt is elmondják, hogy a nyelv csak részben a gondolatközlés, sokkal inkább a gondolatrejtés eszköze. Mi mindannyian rejtvényfejtők vagyunk. A művész különösen. Csete Ildikó tehát sorban megszólaltatta, képpé fordította-formálta a nyelvemlékeket. Kezdte Szent István intelmeivel. Ez nem magyar nyelvemlék, mert latinul íródott – Csete Ildikó rovásírásra fordította.
Az alkotói gesztusban benne van a középkori scriptor munkája és alázata. A kompozíciók sora folytatódott az Ómagyar Mária-siralommal, az első fennmaradt magyar nyelvű verssel, a Halotti beszéd és könyörgéssel, az első magyar nyelvű szöveggel. Pannontengeri töredékek címet viseli az írás képírás-rovásírás töredékeit feldolgozó munkája, majd következett a Tihanyi-alapítólevél, az első magyar mondat és félszáz helynév képi, sőt térképi megálmodása. Ezeréves dokumentált, írott nyelvi örökségünk kezdeteit alkotja-írja újra a művész: archaikus írásbeliséggel, középkori kódexeinkre emlékeztető íráskép-hagyománnyal, művészi-képi asszociációkkal: hajlításokkal, kanyarokkal, kiegészítő tárgyakkal. Az alkotói gesztus – mint írtam – a középkori scriptoré. Hiszen ő is, akár apáca volt, akár szerzetes, akár kancelláriai írnok mindig „valahol”, „valamilyen körülmények” között helyezte el az írást. Először is nem csak írt, hanem rajzolt is. Például iniciálékat (nagyobb méretű, fejezetkezdő betűket). És színezett: nemcsak a fejezetkezdő betűket, de sokszor egy-egy szót is. A korai írásbeliségben sok egyediség volt. Egy-egy „kéz”, vagyis alkotó stílusa tetten érhető. Olyannyira, hogy számos magánmegjegyzést is írtak a szent szövegek mellé, alá. Olyasmit, hogy „olvassátok szeretettel, mert igön szép”, de olyasmit is, hogy „fáj fejem nagyon”. A művészet emberközeli, átélhető volt. Azonkívül az első szövegeink is térben helyezkedtek el... Kolostorokban, főúri udvarokban. Egyszer kiállították őket és látványosan mutogatták, mert látványnak is szépek voltak, körüljárták, mustrálgatták, titokban megfogták, máskor jól eldugták, nehogy valaki eltulajdonítsa, tönkretegye. Első szövegemlékeinket az is jellemzi, hogy kevés volt belőlük. Annyira kevés, hogy sok fenn sem maradt. Ami fennmaradt, egyetlen példányban maradt fenn – holott tudjuk, másolták őket éjjel és nappal. Éjjel gyertyafénynél. Innen maradt ránk a „körmünkre ég” szólás. Bizony, a középkori scriptorok, ugyanolyan megszállottak voltak, mint a mai művész vagy alkotó, esetleg az egész éjjel internetező. Annyit dolgozott, hogy körmére égett a gyertya. Nekünk is folyton a körmünkre ég a sok feladat...
Csete Ildikó ezt a középkori gesztust, alkotásmódot jeleníti meg textil-kompozícióiban. Alkotásai egyszerre közösségi és egyéni látásmódúak, bennük van a hagyomány, valamint a személyesség, csak néha tekinthetők meg, kiállításokon, egyébként eldugják őket, hogy minél inkább érezzük a hiányukat.
Most éppen láthatóak, tehát élnek, gondolatokat sugároznak, szórnak – beszéljük meg ezeket az üzeneteket, és némuljunk el egy kicsit, engedjük, hogy hassanak ránk.
Nem véletlenül írtam, hogy a régi magyar írásbeliség napjainkbeli megjelenítései egyfajta hajlítások. A hajlítás alkotás. A hajlítás az az elemi cselekvés, hogy valamiből valamint hajlítunk, alkotunk, átalakítunk. Ugyanez történik a szavainkkal is: a régi magyar nyelvtanokban még használták a hajlítás szót a névszó- és igeragozásra. Sőt a sok nyelvben megfigyelhető flexió, tőbelseji magánhangzó (önhangzó) átalakulására is mondták: hajlítás. A flektáló nyelvek, hajlító nyelvek: így képeznek újabb és újabb alakokat. A magyar ugye nem ilyen? A magyar csak ragozó, azaz agglutináló. Nem egészen. A magyarban is vannak belső hajlítások, ahogy azt a Czuczor-Fogarasi-szótár mondja: apa – apám, apánk, ló – lovam, lo-vak, ég – eg-et, eg-em, lélek – lelk-em (itt nemcsak hajlítás: ékvesztés, hanem hangugratás is történik).
Kis nyelvtörténeti, sőt nyelvtan-történeti visszatekintésünk nem kitérő. A hajlítás a magyar nyelvtan elfelejtett, kitett fogalma, holott a magyar kultúra egyik alapjelensége. Csete Ildikó „hajlításai” a nyelvemlékekhez, Csete György építész „hajlításai” az épületekhez kapcsolódnak.
Csete György a legősibb, legalapvetőbb gesztushoz, a hajlításhoz hajolt, bocsánat: nyúlt vissza. Hogyan keletkezett a legősibbnek vélt szálláshely. Úgy, hogy néhány lécet, rudat meghajlítottak, s hamarosan kialakult a hajlítás gesztusából a hajlék. Csete György alapgondolata: a hajlék. Egyébként tovább is gondolta. Ahogy a rúd vagy léc alapállapotában fegyver, védekezőeszköz, meghajlított voltában óvó-védő hely, hajlék. Azt is mondhatjuk, hogy a hajlék humanizált, emberiesített fegyver.
Nézzék meg Csete György épületeit: az ópusztaszeri jurtafalu hajlékait, a templomait, a kőszegi, debreceni, halászteleki református templomokat mint hajlékot – ugyanazokból az ősi mozdulatokból, gesztusokból épültek: fizikális és lelki védő-óvó helyként. Középkori építész-gesztus ez is, hiszen a falvak népe a templomokban gyűlt össze, ha jött az ellen, ott kerestek fizikai és lelki hajlékot, hogy megmaradhassanak.
Megdöbbentő, de a hajlik, hajít, hajt szavaink összefüggenek a hagyománnyal. A szócsalád tagjai a hagy ige származékai. Valahogy úgy történhetett, hogy a hagy-ból fejlődött a hajt, hajít, hajint, hajigál, hajol, hajbókol, hajlik, később a hajlék... még később a hajléktalan, amelynek első jelentése még nem „fedél nélkülit” jelentett, hanem csak azt, hogy nem hajlik, azaz merev... De annyi nyilvánvalónak látszik a nyelvészek meglátásából, hogy a hajolásból, a hajlításból lett a hajlék.
A hagyomány és a hajlék tehát eredetét tekintve ugyanabból a forrásból táplálkozik. Szavaink gyökerei ősi egyezéseket mutatnak. Ugyanez a gesztus ragadható meg Csete György épületeiben. A hajlítás és a hajlék, a lakóhely és az Istennel való találkozás helye, hajléka összekapcsolódik.
S most még egyet ugrunk, fölfelé nézünk: magas épülethez vagy térbe érve tekintetünk mindig fölfelé irányul. A tető, az égbolt felé. A tető alatti üres tér, a padlás régi megnevezése a magyarban hiu és héj. Ma is él ebből annyi: hiába, héjába... Azt jelenti: eredménytelenül, mert üres térben van az a bizonyos dolog. Nos, a hiú vagy héj régi, ma már jórészt elfeledett magyar szavak hajlításbeli rokonságban állnak a haj-jal, vagyis a hajlítással. Ezt a mai magyar szótörténet nem vallja, sőt a Czuczor-Fogarasiban sem találtam nyomára, pedig valószínűleg látszik, hogy a hajlítások eredményeként létrejött üres terület a héj vagy hiu... Bizonyítani nem tudom, hiszen ez az ún. gyökelmélet, amely sok nyelvben alaptendencia, másokban, így a magyarban is csak részleges, tehát van, de nem mindig egyértelmű.
És ahol a tudomány véget ér..., mert itt véget ér a tudomány, ott szabadon szárnyalhat a szellem, a művészet. A nyelvész tudja, a művész érzi... A művész érzi azokat a láthatatlan szövedékeket, szöveteket, kapcsolatokat, amelyeket a tudomány ember általában nem, mert nem tud bizonyítani, s annyi az áltudomány, a leegyszerűsített okoskodás, hogy fél is arra gondolni, hogy valaha talán jobban, szervesebben összekapcsolódtak a dolgok. Volt előttünk is élet, egyszerűbb, átláthatóbb, rendszerezettebb: a dolgok rendszerben, kapcsolatban voltak, csak idővel bonyolultabbá lettek, elhomályosult eredetük, kapcsolatuk, családjuk. Éppen ezért fontos a művészet: megtalálni, újratalálni, újraalkotni azt, amit a tudomány nem tud. A legősibb, legegyszerűbb módszerrel, eljárással hajlítani... Hajlítani a nyelven – ez a költészet, hajlítani a szövegen – ez az irodalom, hajlítani a nyelv megjelenési formáin – ez a képző- és iparművészet sajátos módja, amelyet Csete Ildikó képvisel. Az ősi szavakban őrzött minta, elemi ösztön módjára hajlítani, meghajlítani a tárgyakat, s lesz belőle jurta, ház, templom...
A XIX. század végén azt gondoltuk, hogy a tudományok megoldanak mindent. A szerves nyelvészetet, irodalmat, művészetet a logosz kezdte el háttérbe szorítani, uralni. A XX. század szinte végig a racionalitásról szólt. S közben rájöttünk, hogy nem sokra mentünk. Ma az érzelmi megélésnek vagyunk híján... Az érzelmek pedig kódként, gyökként ott lappanganak a kultúrákban, a mi kultúránkban is... Elvesztettük a hozzájuk vezető utat, nem értjük a jeleket. Ezért szükséges művészet, amely képes átugrani a magunk által ásott szakadékot.
Hagyományok nélkül úgy állunk majd, mint a szedett fa. Hadd toldjam meg: mint a hagyásfa... amelyet ott hagytak árván, s úgy áll ott tépetten, mint Csontváry Kosztka Tivadar magányos cédrusa...
Én remélem, hogy Csete Ildikó és Csete György műalkotásai nem hagyásfák, nem magányos cédrusok, és sokan fogunk gyülekezni körülöttük, megérezni, megismerni kultúránk, identitásunk gyökereit, erőt meríteni belőle...
