Kocsis Rudolf
A letisztult konstruktivizmus
Gondolatok Gnandt Jánosról
Gnandt János Jankay Galériában rendezett retrospektív tárlata[1] az érett és kifinomult alkotások bemutatója. Geometrikus jellegű képei az eltelt tíz év produktumai, melyek a művész alkotóerejének töretlen, felfelé ívelő korszakának legszebb darabjai. Pályafutásának kezdete Aradhoz kötődik, beteljesedése Békéscsabához, míg a főiskolai tanulmányok elvégzése Temesvárhoz. Abban az időben Temesvár a romániai képzőművészet avantgárd, kísérletező és konstruktivista jellegű tendenciáinak otthona volt, sikeresen elszakadva az akkori pártpolitikai irányzatoktól. Interdiszciplináris megbeszéléseket szerveztek a képzőművészek az egyesület székhelyén, természetbe beavatkozó land-art jellegű akciók történtek, alternatív, nem szokványos anyagokkal kísérleteztek, de ugyanakkor pop és op-art jellegű alkotások is születtek. Ennek oka az úgynevezett „kulturális liberalizálás” volt, mely 1965-től 1974-ig tartott Romániában. Bár rövid életű volt, mégis elegendő ahhoz, hogy radikális szakítást hozzon létre az előző évek képzőművészeti gyakorlataihoz képest. A temesvári képzőművészek maximálisan kihasználták akkor a nyitás adta lehetőségeket, megpróbálván kapcsolódni az Európában uralkodó képzőművészeti irányzatokhoz. Ennek csúcspontja a Bega-parti 111-es csoport meghívása volt 1969-ben a Nürnbergi Konstruktivista Biennáléra, melynek címe Elemente+Prinzipien volt. A kísérletező temesvári képzőművészek egyben nagyszerű tanárok is voltak, továbbadták felfedezéseiket és tapasztalaikat a diákoknak, nem egyszer közös képzőművészeti akciókat dolgoztak ki és vezettek le a szakórákon. De a legtöbb ilyen jellegű megnyilvánulás elsősorban a képzőművészeti gimnázium gyakorlati óráin, a természetben szervezett nyári táborozások alkalmával valosult meg. Ezt a problematizáló, konceptuális jellegű, kísérletező légkört nagyjából ugyanazok a tanárok vitték át és folytatták az újonnan elindított egyetemi szintű képzőművészeti karon belül. Ez a légkör, mintegy utóhatásként, immár egy klasszicizálóbb hangulatú, de akár posztmodern jellegű irányvonalként jelent meg Gnandt János érett, mostani művészetében.
Valamivel később János oszlopos tagja és kiállító művésze lett az aradi Atelier 35, a 35-ös Műhelynek, a kísérletező fiatal képzőművészek egyesületének, ahol programszerű és tematikus tárlatok jöttek létre. Az aradi légkör és az akkori tárlatok sokszínűsége pozitívan befolyásolta János művészetét. Rusztikus jellegű fotóbeavatkozások születtek, egy újraértékelt archaikus falusi környezetet és annak tárgyi világát mutatta be.
Magyarországra történő áttelepülése után Gnandt művészete egyre jobban letisztult. Földrétegek mozgását sugalló és geometrikus szerkezetek ötvözetét bemutató alkotásokat készített, főleg pasztell technikával. Az organikus zsírkréta korszak után alkotói hangvétele a konstruktív nyelvezet irányába mozdult el. Ehhez még igen eredményesen járult hozzá egy újabb temesvári tanulmányi év, immár a Nyugati Tudományegyetem képzőművészeti fakultásán, ahol festészeti világa tovább tisztult, úgy színben, mint képépítésben. Ez a tisztulási folyamat és a lényegre törő plasztikai nyelvezet kiérlelése tovább folytatódik Békéscsabán, ahol aktívan részt vesz az ottani képzőművészeti csoportosulás tárlatain. Szervező szerepet is vállal. Konstruktív jellegű alkotásai a hagyományos művészi geometriából indulnak ki, majd egy lényegre törő kompozíció irányába fejlődnek.
A Jankay Galériában bemutatott vásznai a kiállításhoz kapcsolódó katalógus alapján három kategóriában sorolhatók. Az elsőbe tartoznak a Geostruktúrák (2002–2005), melyekhez csatolni lehet még a Rétegek (2008) című sorozatot. Ezek az alkotások a síkgeometriából indulnak ki, később minimális tér illuziót idéznek fel, míg a végén a térbeliség és a felületi struktúrák irányába terelődnek. E sorozatok sajátossága,
hogy egy-egy munkán vékony vagy pontozott vonalak jelennek meg, felerősítve így a festmények plasztikai hatását. A sorozat színskálája a hideg és meleg tónusok, valamint komplementer színek kontrasztjára épül, melyeket szürke felületekkel egészít ki. Néhány alkotáson fel lehet fedezni színátmeneteket is, melyek ellentétet képeznek a dekoratív felületekkel, ugyanakkor felelevenítik az előző pasztell korszak sajátosságait.
A következő és ugyanakkor a legterjedelmesebb sorozat a Térbeli párhuzamok (2005–2008), amelyben Gnandt egy letisztultabb és kontrasztosabb színskálát alkalmaz építészeti elemek bemutatásával társítva, valamint a perspektíva segítségével a tér és a rend érzetének hatását fokozza. A művész kétértelmű monumentális tereket hoz így létre, ahol a lépcsők fokai, a vékony vonalak, vagy a sok párhuzam folytatódik a képen kívüli virtuális térben, dinamikát és feszültséget kölcsönözve a kompozícióknak. A sík felület élénk színei az egyszerű térformák segítségével kompozíciós középpontokat vagy szimmetrikus tengelyeket hoznak létre.
A harmadik és egyben a művész legfrissebb képsorozata a Formák a térben (2010–2011), a leegyszerűsített tér-dinamika irányába orientálódik. Az élénk színű, minimalista jellegű térformák, világos és sötét, egyszerű dekoratív, geometrikus felületeket takarnak, így keltve a kitörés illúzióját. A háttérben lappangó sötét színű kockákon minimalista jellegű térkonstrukciók jelennek meg, melyek ősi szimbólumokra utalnak. Ehhez lehet kapcsolni még a színek sajátos szimbolikáját is, a sárga erőteljes használatát, a sárga és a háromszög misztikus kapcsolatát, a keresztváltozatok mondanivalóját, melyek együttesen gazdagítják a képek kulturális mondanivalóját. A színek használata is leegyszerűsödik, a minőségi kontrasztok irányába változik, erőteljesen kihangsúlyozva a képek monumentális jellegű, építészeti és tárgyi megnyilvánulásait. A sorozat vége fele közeledve Gnandt új plasztikai irányvonalat kezd, éspedig a minimalista tárgy megjelenését a képarhitektúrában. Ez a szimmetrikus, egyensúlyt szuggeráló, horizontálisan komponált monumentális tárgy, a statikus építészet formai nyelvezetét hozza előtérbe, felszámolva a dinamikus kompozíciók
szemléletét.
A tárlat, amely Gnandt János utóbbi tíz évben született képanyagából nyújt válogatást, a fejlődődés vonalát rajzolja meg. A festő a síkgeometriából kiindulva, a térkonstrukciókon áthaladva egy új, személytelen, monumentális tárgyi világ felé tart, amelyet esetleg a képzőművészeti pálya csúcsára való megérkezésként is értelmezhetünk.
Megjelent a Bárka 2012/4-es számában
