P. Szabó Ernő
A formázott fény
Mengyán András kiállítása az egri Zsinagóga Galériában[1]
A formázott fény – ezt a címet adta kiállításának Mengyán András Munkácsy-díjas festő-, fény-, vagy mondjuk inkább egyszerűen úgy: képzőművész. Ahogyan a kiállítás központi elemét képező, egyben legújabb alkotásának a címe mondja, valóságos Fényutazásra hívja kiállítása látogatóit a különböző műfajok, művészeti ágak – a festészet, az installáció, a fényművészet – világába, egyben pedig a tér és az idő tágas dimenziói közé. Mintha csak korábbi kiállításain, például, a Fény hangjai című, az A 22 Galériában tavaly rendezett tárlatán fölvetett gondolatokat kívánná folytatni. Vagy éppen azokat a tradíciókat gazdagítani, amelyekre a fény kortárs magyar művésze támaszkodhat. Egy Egerben, a márciusban új helyen újranyílt Kepes Intézettől (benne Kepes műveinek állandó kiállításával és a Másodfokú egyenletek című csoportos tárlattal, amely a fényművészet legfontosabb történéseit is áttekinti) alig néhány száz méter távolságra rendezett kiállítás esetében aligha kell hangsúlyozni, hogy Moholy-Nagy Lászlótól Schöffer Miklóson és Kepes Györgyön át a Nemzetközi Kepes Társaság jó néhány tagjának a munkáiig a XX., és most már a XXI. század magyar művészete is nem kis részben arról beszél, hogy a kinetikus és fényművészet milyen fontos értékekkel gazdagította a művészet történetét. Ugyanakkor eredményes kísérleteket tett arra vonatkozóan is, hogy a művészet, a technika és a tudomány illetve a művészet és az élet közötti sorompókat, határvonalakat fölszámolja. Hiszen ahogyan Moholy Nagy László fogalmazott Vision of Motion, azaz Látás mozgásban című művében, a művészet új eszközeit használó alkotó egyik legfontosabb feladata, hogy „struktúrákat, finomításokat, irányokat adjon kortársai belső élete számára”. Hogy ne csak az esztétikai értékek iránti érzékenységre ösztönözze őket, hanem azokon keresztül tájékozódási pontokat adjon a mindennapi élet és az ünnepek, az egyén és a közösség dolgaiban. Márpedig annak a számára, aki magyarként látta meg a napvilágot a Kárpát-medencében, s ráadásul képzőművészként dolgozik, és aki a világ oly sok helyén kereste a bizonyosságot, mint ő, ugyancsak fogalma lehet arról, hogy mennyire fontosak a megbízható tájékozódási pontok, s mennyire fontos, hogy minden mű újabb kísérlet legyen ilyenek kijelölésére. Mondhatni, a forma és a tér művésze számára jelenti a legnagyobb kihívást, hogy megtalálja azt a módot, lehetőséget, hogy tegyen valamit a már Shakespeare számára is „kizökkent idő” helyretételéért.
De ha már Shakespeare számára is szinte lehetetlen volt a feladat, nem eleve reménytelen a helyzet korunk művésze számára? És összehasonlítható-e egyáltalán a XVII. és a XXI. század emberének, művészének a helyzete? Hiszen a XX–XXI. század művésze olyan kihívásokkal találkozik, amelyek ismeretlenek voltak a korábbi korok alkotói számára. Az idő, a tér, az élet, a történelem s persze magának a művészetnek az alkotóelemei egy egyre gyorsuló folyamat, végül szinte robbanásszerű történés eredményeként elveszítették egykori minőségüket, helyüket, szerepüket a nagy egészben, s mint millió darabra tört tükör cserepei várják, hogy valaki minden darabot újra a helyére tegyen, hogy a kép, amelyet a világról alkothatunk, újra teljes legyen. A tudomány számára semmi sem lehetetlen. Giotto freskóinak sok tízezer töredéke éppen úgy a helyére kerül a számítógépes programok segítségével, mint Mantegna lebombázott padovai falképének darabjai. De képes-e a széttört egész rendezésére a művészet, amelynek nem csupán a valódit, de az igazat kell megmutatnia? Vagy Rilke tragédiáját kell újra és újra átélnünk? Ahogyan a Duinói elégiákban írta: „…elönt a sok. Rendezzük, szétesik. Újra rendezzük, s szétesünk magunk”? Nem véletlen, hogy a XX. század sok-sok heroikus kísérlete bármilyen sok, nagyszerű eredményt hozott, a végén torzó, töredék maradt. A divizionista színelmélet sok esztétikai finomsága éppen úgy, mint a futuristák új világot teremtő lobogása, a Bauhaus rendteremtő kísérlete.
Vagy éppen ezért, vagy mindennek ellenére, mindez alap az építkezéshez, a világ darabokból, szisztematikus munkával történő újraépítéséhez? Mengyán András művészetének egyik alapvető jellemzője ez a szisztematikusság, céltudatosság, amely a rendszert alkotó formák elemzésével kezdődött
valamikor pályakezdése idején, s folytatódott a hetvenes-nyolcvanas években az összetett formarendszerek létrehozásával, majd a tér természetrajzának tanulmányozásával, egy soktényezős, sokféle anyagból építkező térbeli művészet létrehozásával a legutóbbi másfél-két évtizedben. Figyelmének középpontjába az állandó mozgás, értékmódosulás került, amely a XX. századot jellemzi, legyen szó a közvetlen látványról, például a nagyvárosi utca történéseiről vagy a történelem dimenzióiban lejátszódó változásokról, a tudomány gyors fejlődése következtében a szemmel láthatatlan világról alkotott képünk állandó alakulásáról. Hogyan lehetséges, ha egyáltalán lehetséges megérteni az egyidejűleg észlelt környezet sokrétűségét, minőségi változásait, aspektusait – kérdezi, hogy azután a logikusan következő újabb kérdést is föltegye: vajon van-e valamilyen mód ennek az egyidejű észlelésnek a vizuális kifejezésére?
Az utóbbi kérdés természetesen költői, hiszen Mengyán András festményei, plasztikái, installációi, programozható lézer- és háromdimenziós LEDplasztikái külön-külön s még inkább együttesen, az ars poeticájának központi elemét alkotó Vizuális térpolifónia részeiként mindjárt válaszolnak is e kérdésre. A matematikai rendszerelv, a permutáció elvei adják az alapot, amelyre konstrukciói épülnek, a falazó-, kötőanyagot azonban az a szenvedélyes keresés, kíváncsiság, az a beleérző képesség jelenti, amely a Mengyán-műveket mindig hitelesebbé, időtállóbbá teszi, mint amilyenné a még oly nagyszerű matematikai rendszerek vagy éppen a művészetben megtanulható mesterségbeli fogások tehetik. Tegyük hozzá: nem idegen tőle az emberi életet meghatározó dráma, de az irónia sem, hiszen több olyan jelentős munkája született az elmúlt években, például a Hangkert, amely interaktív alkotás, amely a kiállításlátogató mozgására reagál, a mű által kiadott hangok, ha nem is tükörfordításai az emberi cselekvésnek, de annak a minőségét tükrözik.
„Varázslatos racionalista” ő, ahogyan egyik kritikusa nevezte, aki a tér egészét betöltő, különös ultraviola fényben megjelenő konstrukcióival nem egyszerűen modellezi a létező világ és a művészet mozgásait, összefüggéseit, de magának az emberi állapotnak a szellemiérzelmi dimenzióit határozza meg. Különös jellemzője a műveknek ez az ultraviola fény, alig-alig akad valaki a kortárs művészetben, aki olyan magától értetődő természetességgel használja művészete alapvető anyagaként, mint éppen ő. Az a logika is csak rá jellemző, amelynek köszönhetően ez a fény, legalább két évtizede, műveihez kapcsolódik. Az igény azonban még korábbi, egészen a korai munkákig visszavezethető, amelyeken három fő színt alkalmazott, a fehéret, a feketét és a vöröset. Két dolgot keresett e munkáknál: a nagyon erős kontraszthatást és az intenzitást. Előbbi elérését szolgálta a fehér és fekete ellentéte, az utóbbit a vörös alkalmazásával érte el. A normál festékanyagoknál intenzívebb fényt adó festékanyagokat keresve jutott el az ultraviola fényre érzékeny pigmentanyaghoz. Ahogyan korábban egy interjúban fogalmazott, ezzel a fénnyel és a rá érzékeny pigmenttel különös hatásokat tudott elérni, felfedezett „bizonyos dolgokat, amelyek hozzásegítenek egy későbbi továbblépéshez, hiszen olyan transzparens színeket lehet létrehozni ezekkel az anyagokkal, amelyek a képnek a térbeli hatásait hihetetlen módon megnövelik.”
Ahogyan a jól bevált szófordulattal mondjuk: más megvilágításba kerülnek a dolgok. Márpedig a nézőpontoknak, a megvilágításnak a váltogatására igencsak szükségünk van itt, Közép-Európában, ahol nemcsak az „egykönyvű” ember egyre több az ezredforduló utáni években, de az olyan is, akinek a számára a tér és az idő nagy összefüggései elveszítették jelentésüket, minden igazságnak ők és csak ők a kizárólagos letéteményesei. Az egykönyvűektől talán óvakodhatunk, a kizárólagosságra törekvők lassan élhetetlenné teszik az életet.
Éppen ezért fontos, hogy Mengyán András, azokról a kölcsönhatásokról, folyamatos mozgásokról és megszakítottságokról, ahogyan egyik, a Zsinagóga Galériában nem szereplő, mert éppenséggel a Kepes Intézet Másodfokú egyenlet című csoportos kiállításán bemutatott, munkássága szempontjából igen jelentős művének a címe mondja, arról a Megszakított folytonosságról beszél, amely az egyes emberek életét ugyanúgy jellemzi, mint a természeti folyamatokat vagy a történelem eseménysorozatát, amelyek egyszerre határozzák meg életét. A kiállításon szereplő festmények mintha ennek az alapgondolatnak az összetevőit vizsgálnák. Egyrészt a létezést meghatározó folyamatos mozgást, másrészt az elemek folytonos kölcsönhatását modellezik. Ez a kölcsönhatás határozza meg azokat a dimenziókat, amelyekben a mű alkotója és szemlélője mozoghat, természetesen virtuálisan, hiszen tizenhat dimenziós teret hoz létre az alkotó, amely a „normális” emberi tapasztalás számára fölfoghatatlan. Annyi azonban világosan érzékelhető, hogy itt is a különböző vizuális, szellemi, emocionális értékek szüntelen kölcsönhatásáról, a lét határainak szüntelen tágításáról van szó. Tágításról a hasadó fények, a térben táncoló formák, a hangokból épülő kertek felé – ahogyan a legújabb időszak műveinek különleges fény- és hangeffektusai mutatják. Ezek a munkák a vizuális kifejezésmód legújabb, a művészetet a tudománnyal összekapcsoló eszközei, a számítógép, a lézersugár, a led fény alkalmazásával készültek, a
tárlat középpontjában álló nagyméretű installáció létrehozásához pedig festett alumíniumot, műanyagot, tükröt, lézerfényt használt.
Újabb lépés ez a kiállítás azon az úton, amelyet eddig Mengyán András igen következetesen bejárt. Figyelmének középpontjába az az állandó mozgás, értékmódosulás került, amely az elmúlt évszázadot jellemezte, legyen szó a közvetlen látványról, például a nagyvárosi utca történéseiről vagy a történelem dimenzióiban lejátszódó változásokról, a tudomány gyors fejlődése következtében a szemmel láthatatlan világról alkotott képünk állandó alakulásáról. Hogyan lehetséges megérteni az egyidejűleg észlelt környezet sokrétűségét, minőségi változásait, aspektusait, és vajon van-e valamilyen mód ennek az egyidejű észlelésnek a vizuális kifejezésére? – teszi föl a kérdést az alkotó a szimultán téri érzékelés, a téri polifónia, azaz sokszólamúság problémakörét elemezve.
Olyan terek és formák létrehozása foglalkoztatja, amelyeken szabadon át lehet járni, mintha valaki térhatároló falakon, vagy tárgyakon át közlekedne. A Formák metamor fózisa és a Formák meg s z a k í t o t t metamor fózisa című lézeralkotásai vagy a Programozható LED-plasztika a fényekkel valós téri animációt hoznak létre, amelyek mindegyike 360 fokban látható. Azt az érzést kelti nézőjében, hogy a fénysugarak közötti térbe jutva maga is a műalkotás – vagy éppen a mű saját mindennapi életünk – részévé válhat. Megfelelő méretnöveléssel ezek a művek egy újfajta monumentális, köztéri művészet létrehozásának a lehetőségét rejtik magukban. Valamennyi plasztika számítógéphez köthető és újra programozható, ezáltal újabb és újabb téri animációk hozhatók létre.
A tárlat középpontját jelentő Lézerutazás (2012) című installáció fényei közé hatolva a látogató valóban aktív részese lehet a térnek. A fény különböző szögekben megtörik, amint a fénykapukon áthalad, a látogató maga is a különböző fénykapuk között mozog, mozgásával egy-egy pillanatra megszakítva a fény folytonosságát, így a véletlenszerű és a megkomponált elemek együtteséből épül föl az „U” alakú tér egészét elfoglaló mű, a megszakított folytonosság újabb dokumentumaként, hatása az emberi jelenlét és a művészet mágikus hatásának köszönhetően válik összetettebbé. Ez a folyamatos változás, kölcsönhatás arra utal: Mengyán András az összefüggések teljességében gondolkodik. Ahogyan a Vizuális térpolifónia erővonalai az egyik irányban a jelen és a jövő felé mutatnak, úgy a másik irányban követve őket azok felé a nagy szellemi, mondhatni kozmikus összefüggések felé indulunk el, amelyeket megismerve könnyebben adhatunk választ arra a bizonyos Gauguin-i hármas kérdésre, amely így szól: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk?
Ez a varázslat, s ez az igazi ráció: Mengyán András azt a világot próbálja meghatározni, amelyben valóban otthon lehetünk, szüntelen keresve és találva, elcsüggedve és újra bizakodóan. Ott, ahol sűrűsödik a sötétség, újabb és újabb fényeket teremt, hogy megtaláljuk a helyes irányt. Beszélget a fénnyel, hallgatja azt, amit mond és a fény minden mondatára új fény születése a felelet.
Megjelent a Bárka 2012/4-es számában
