Borgó: Maya (2005; olaj, vászon; 100×100 cm; jelezve lent középen: 2005 Borgó)
Wehner Tibor
A kiismerhetetlen Szentendre-Fót, illetve Fót-Szentendre viszonylatok
Borgó festőművész kiállítása dr. Hann Ferenc emlékére[1]
A kiállítás mottója - Szikrázó időben Szentendréről ellátni Fótig, de Fótról Szentendre már kissé bizonytalan - egy valós, megtörtént esemény viszonylag pontos leírásának eszenciája, egy mélyen megrögződött élmény által inspirált szöveg lényegi összefoglalása. Az 1991-ben, az Új Forrás Könyvek sorozatában megjelent A babaszemfestő pillantása című füzet 25-26. oldalán Szentendrei belátások cím alatt a következő történet-leírást adtam közre:
„A Hann Feri - valóságos, jellegzetes szentendrei figura - azt mondta: Szentendréről ellátott Fótig. Kérdésemre - amely valójában nem is kérdés volt, hanem csupán egy kétkedő 'nocsak' - határozottan és nyíltan, mondhatni nyomatékosan kijelentette, hogy nem délibáb volt - a fóti templom tornyai mint ernyedt kőphalloszok az égnek meredtek -, és a nézés előtt nem ivott. Hivatkozott a kedvező látási viszonyokra, a tiszta levegőre is. Már nem szólhattam. Hallgatásom makacs kételkedésnek vélhette Hann Feri, mert még azt is mondta, hogy a Kocsis Imre - szentendrei festőművész és természetbúvár - meg a Mátráig látott el. Kristálytiszta levegő, stb. Némi ingerültséget éreztem a hangjában. Megnyugtatón, belátva reménytelen helyzetemet csak annyit mondtam, hogy ezekről a nézésekről feljegyzéseket kellene vezetni, és hogy én szívesen vállalnám a jegyző szerepét. Anélkül is látunk, a dolgok a jegyzők nélkül is megtörténnek, a nézések elé nem lehet csak úgy akadályokat gördíteni. És elég nagy a baj, ha a nézéseket és látásokat feljegyzésekkel próbálják legitimizálni. Sűrűn gondolkozva mondta volna ezt Hann Feri, de figyelmét már újabb probléma kötötte le. A gödöllői dombság egyik magaslatáról - néhányszáz méterre a fóti templom merev tornyaitól - a horizontot vizsgálgatta, Szentendre felé kémlelt. Szikrázón sütött a nap, gyönyörű idő volt."
Hát ennyi lenne ez a befejezetlen, történetnek is alig nevezhető történet. Némiképp bonyolítja a helyzetet, hogy Hann Ferivel akkor álldogáltunk a gödöllői dombság egyik magaslatán a néhai Pest Megyei Tanács szigorú zsűri-bizottságának mindenre elszánt tagjaiként, amikor egy Borgó nevezetű festő Marosvásárhelyen - teljesen értelmetlennek minősítve a Ceausescu-rezsim alatti művészi önmegvalósítás kísérletét - úgy döntött, hogy maga mögött hagyja gyűlölve tisztelt besúgóit és titkosrendőreit, és egy másik, egy határon túli Magyarországon próbálja megvalósítani elképzeléseit. Így érkezett meg a Vajda Lajos Stúdió mágikus vonzó-hatásának engedelmeskedve Szentendrére, ahol aztán hamarosan a városka - ügyeljünk az iróniára - legfontosabb kulturális intézményével, a Kovács Margit Múzeummal szemközt, egy kis emeleti irodában Hann Ferenccel együtt szövögették a magyarországi úgymond „művészeti vérkeringésbe való zökkenőmentes bekapcsolódás" esélyeit és lehetőségeit. A tervek valóra váltak: a gyorsan pergő nyolcvanas, majd kilencvenes évek során Borgó megrendezte első, majd második, és az összes soron következő szentendrei, majd Szentendrén túli és kívüli kiállítását, és ha lehet azt mondani, mindezen közben Hann Ferenc - oly sok más, bokros teendője mellett - a Borgó-piktúra szolgálatába állt: kiállításokat nyitott meg, katalógusszövegeket írt, kritikákat és tanulmányokat adott közre a szakmai fórumokon. Az 1988-as, a művész „új" hazájában rendezett első tárlatára itt, a régi Régi Művésztelepi Galériában került sor, amelyet rettenthetetlen, bátor harcosként, szemüvegének napvédő ellenzőjét, mint egy sisakrostélyt felhajtva, Hann doktor vezetett be, s amelynek tanulságait a Művészet című folyóiratban közreadott, Heraldikák című eszmefuttatásában többek között így összegezte: „A festő, grafikus, s az haut-lisse szövéstechnikában több mint járatos művész alkotói módszerét szillogisztikusnak nevezi. Azt hihetnénk ezután, hogy az eredmény valószínűleg száraz, valamilyen bonyolult matematikai feladvány megoldásakor érzett lelket hüvösítő, agyat örvendeztető öröm. Ám György Csaba munkái lényegüket tekintve lírai hangütésűek, csaknem romantikusak. Formái is azok, jelrendszere is az. A képmezőt furcsa egzotikus gyümölcsökre, kitüremkedő őssejtekre, bonyolult organizmusokra, nemritkán szexuális szimbólumokra utaló formák töltik ki, gyakorta éles szembenállásban egy-egy nagyon is racionálisan megfogalmazott, támadó, agresszív motívummal. A síkban fogalmazott kompozíciót a művész egy függőleges tengelyre szervezi, a tengely jobb és bal oldalán szimmetrikusan ismétlődnek a jellegzetes formák, akárha egy esetlegességétől megfosztott Rorsach-teszt széthajtott papírszeletét látnánk. E szigorú szerkesztésmód mintegy összetartja, rendezi, rendszerbe foglalja a formát. Borgó táblaképeinek, grafikáinak, szövött kárpitjainak természetesen több olvasata van. A külső héj-bőr lefejtése után előbukkan a sérülékeny és érzékeny ember, aki alluzív ötletekkel emel pajzsot maga elé."
Nos, az 1988-tól a napjainkig ívelő csaknem két és fél évtizedben felépült festői életmű kapcsán Hann doktor nyomán azt jegyezhetjük fel, hogy Borgó különös izzású, megfoghatatlan realitásokban tobzódó, hol áttételes, hol közvetlen utalásokkal átszőtt, a fantasztikumok világába emelkedő alkotásai arra intenek, hogy mélyedjünk el a valóságnak nevezett szférában, majd távolodjunk el a konkrétumoknak feltételezett dolgoktól, és semmiképpen se essünk az oly logikusnak és kézenfekvőnek tűnő értelmezések csapdájába: e piktúra egyik legfontosabb célja feltevéseink szerint az egyértelműségek kíméletlen kirekesztése, az azonosságok kerülése, a kulcsot adás gesztusának elmaradása. A Borgó-színekben és a Borgó-formákban, a csak önmagukkal azonos Borgó-motívumokban és öntörvényű rendjükben a műteremtés korlátozatlan és korlátlan szabadsága ölt testet. Természetesen azért vannak pontosan leírható képjelenségek is: az élénk és tiszta kolorit, az esetenként alkalmazott pasztellszínek, a szimmetrikus komponálásmód - amelyet a triptichonokban aztán megkettőz, vagy inkább megsokszoroz a festő -, az általában zsúfoltságba fúló képtér, az elképesztőn leleményes motívumkreáció és kapcsolatrendszer, a nyugtalanság-sugárzás, a gondolati és a vizuális vibrálás együtthatása. És mindezeken a sajátosságokon túl vannak a Borgó-jelenség forma- és a jelentéstartományainak követhetetlen vetületei is, ahol csak a feltevések, a megérzések, a sejtések bizonytalanságai között tapogatózhatunk.
Hosszan-hosszan idézhetnénk az egy évvel ezelőtt elhunyt Hann Ferenc konkrétan Borgó művészetét, illetve piktúrájának a XX. század utolsó harmadának, majd az ezredforduló magyar művészetébe ágyazódását elemző gondolatait, de emlékeztethetünk arra is, hogy egy másik méltató szerint a Borgó-kép transzcendentális sóhaj, míg egy harmadik elemző meggyőződése értelmében a Borgó-mű logikai következtetések rendszere, intellektuális, egzakt folyamatok végigjárásának végeredménye. Más az élettől kapott sebek által megszabdalt művész káromkodásaiként és fohászaiként analizálja kompozícióit. Egy újabb, az ezredfordulón közreadott eszmefuttatás Borgó alkotásai kapcsán metafizikus románcokról szól. Körbepillantva e szentendrei műegyüttesben ezen vélekedések közül egyet sem cáfolhatunk és egyet sem erősíthetünk meg. Újabb, a tévedések kockázatát is hordozó adalék gyanánt, Borgó piktúráját interpretálván univerzális, totalitásra törő, roppant okos és végletesen érzelemdús, rendkívüli érzékenységekben és egyediségekben tobzódó festészetnek minősíthetjük különös művészetét. Ám ha valamilyen biztos támpontot keresünk, akkor magát Borgót idézhetjük meg, aki különös piktúrája, művészete vezérelvéül választotta azt a már oly sokszor idézett gondolatot, mely szerint „...úgy rajzolok vagy festek, ahogy az Athos-hegyi és a monte cassinoi szerzetesek írtak, akik azt hitték, hogy ahány vonalat húznak a pergamenre, annyi sebet ejtenek a Sátánon..." Képeinek szemlélői a képíró e szívósan továbbélő, ámde felemelő tévhitében, lépten-nyomon megcáfolt illúziójában osztozhatnak ezen a Hann Ferenc működését és emlékét idéző kiállításon is.
[1] Elhangzott Szentendrén, a Régi Művésztelepi Galériában, 2011. november 26-án, Borgó festőművész dr. Hann Ferenc emlékének szentelt kiállításának megnyitásán.
Megjelent a 2012/2-es Bárkában.
