Szilágyi András
Az ikonográfiai rokonítás szakrális képterében
A hatvanéves Szeverényi Mihály festőművész ünnepi tárlata a békéscsabai Jankay Galériában
Nem mindennapi érdeklődés kísérte Békéscsabán Szeverényi Mihály festőművész kiállítását a Jankay Galériában. Egy születésnapot köszöntő tárlat - különösképp, ha az alkotó hatvanadik születésnapját ünnepli - jellemzően a teljes életműből válogat, s a kezdetektől az ünnepi alkalomig készült legújabb alkotásokat kívánja az érdeklődők elé tárni. Az egyes alkotói korszakokat jól elkülönítő életművet láthatunk, amelyet egy reprezentatív katalógus megjelentetése (is) kísér. Sőt, az ünnepi kiállítás a helyi társadalmi élet részeként, éppen a művek által vált különleges szakrális térré.
Az immáron hatvanéves Szeverényi Mihály: 1952-ben született Békéscsabán. Vallomása szerint már tizenhárom évesen tudta, hogy festő lesz. A kiválasztottság érzésében egy jézusi szeretetet közvetítő pedagógus, rajztanár, Gazsy Endre erősítette meg. S bár a vallási neveléssel átszellemített apai szigor a fodrász szakmát mintegy kijelölte számára, ő nem engedett a személyes elhivatottság parancsából! Belső elhatározásból mindvégig festőnek készült. Ez a konok hűség önmagához és vállalt elhivatottságához példaadó! Erre bizonyság, hogy a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakát (is) majd harmincévesen végezte el. Tanulmányai alatt Novák András és Dér István festőművészek voltak mesterei. Az évek során tagja lett a Független Alkotó Képzőművészek Csoportjának és a Békéstáji Művészeti Társaságnak is. Egyházi munkái között megtaláljuk a békéscsabai református templom üvegablakainak tervét, valamint a békéscsabai evangélikus nagytemplom nagyméretű oltárképét is. Ez utóbbi erőt próbáló vállalkozásáról számos vázlat és előtanulmány szerepel az ünnepi tárlaton. S ahogy a kiállító egyik első nyilatkozatában megfogalmazta: „Életem a festészet, az Istennek ajánlott szolgálat, hogy felébresszem a szeretetet, a barátságot, a harmóniát a lelkekben." Ebben a szolgálatban Szeverényi Mihály festőművész a „lélek logikáját" követi, s a maga intuitív módján olyan keresztény szemléletű festészetet művel, amelyben mélyebbre próbál hatolni, mint amire az ész, illetve értelem képes. A lélek intuitív-érzéki megismerő-képessége azonban nem csupán a természettel kapcsolatos szemléletnél mutatkozik meg, hanem az élet minden területén, különösen az emberek egymás közötti kapcsolatában, de ott is, ahol a vallással és művészettel kapcsolatos belátásokról van szó. Ez utóbbi vizuális beszédmód, vagyis a művek (képek) tematikája, felülete, szín- és formarendje szakrális gondolatokat fejez ki. Alkotói módszertanában éppen az ikonográfiai rokonítás az, ami alapvetően ciklusba/ciklusokba rendezi a műveket. Mintha számára a művészet rendje Isten megismeréséhez hasonulna, amelyben az alkotói megérzés a keresztény szeretet útját követné. A művek vizuális szellemtere kiemelten a keresztény HIT lelkiségére épül, miközben értelmezhető számunkra, ahogyan a keresztény ikonográfia szakrális tartalmai már-már forma-elemmé válnak. Pontosabban maga a forma válik jelentéssé. Mégis vagy ennek ellenére, a vallási indítékú, de különösen a bibliai történeteket feldolgozó festészet legnagyobb kihívása: vajon az élmény átemel-e bennünket a transzcendens szférába? A kihívás nem csupán szakmai, hanem emberi is.
A keresztény világkép hagyománya szerint az embernek pontosan kijelölt helye van a határok közé zárt véges világban. E hierarchikus elrendezés szerint az ember, az átlátható természeten belül, az isteni értelem tükröződését, illetve visszfényét látja. Nyomon-követhető, ahogyan a vastagon felvitt kavargó festékrétegekből, foltszerű faktúrákból és ecsetvonásokból bontakoznak ki a kompozíciók ikonográfiai részletei. A füstszerűen lágy vonalú (sfumato) elmosódó színhatások rétegei mellett a vászonig visszakapart felületek fokozzák az egyes művek plasztikumát, illetve az őt valójában foglalkoztató transzcendens fényjelenséget. A művekben jelen van a szakrális képvilágot átszellemítő hagyománytisztelet, valamint a foltformákra szocializálódott lírai színforma, mint a jelentés között feszülő ellentét. Az alkotó a fény megjelenítéséhez az árnyék, illetve a sötétség felől közelít - pontosabban a sötétségből a fény irányába! Azzal, hogy Isten léte meghaladja az emberi értelem erejét, minden olyan próbálkozás hiábavalónak tűnik, amely racionális kép-fogalmak érveivel bizonyíthatná Isten valóságát. Szeverényi számára Isten nélkül, a benne való hit nélkül a művészi igazság megismerése (is) lehetetlen. A kilencvenes évek munkáin megfigyelhető, hogy a képfelületekbe beépített applikációk felülfestése (szárnyas ablak, drapéria...), majd az evangéliumi jelenetek szemléletes idézetei orientálják a látogatót az angyalkeresés igézetében. A következő műcsoport, a sötétségből a fénybe ívelő ciklus a küzdelemre helyezi a hangsúlyt, miközben az ember staffázsfiguraként vergődik a pokol bugyraiban. A szemléleti elmozdulás a fény és a sötétség a tapasztalaton túlmutató metaforikus összefüggéseiben követhető. A fenti állítást a rembrandti jellegzetességek tanulmányozása, a fény-és árnyékhatások, a színtónusok tudatos megidézése is bizonyítja. Itt nem csupán az egyes színek (égkékek, hidrát-zöldek, okkerek és meleg-barnák) felé tolódnak el a művek árnyalatai, hanem a kint és a bent, a fent és lent viszonyaiban, az ezt érzékeltető fénykisugárzásban. A zord természet és ember világát - a templom ablakformáin át - a fentről bezúduló fény, illetve „fényreménység" ellenpontozza, de jellemzően úgy, hogy az absztrakt és a figurális ábrázolás közötti ÁTHATÁS eklektikus stíluselemek ellentéteiben feszül.
Azzal, hogy a figurális és absztrakt képelemek, a világos és sötét, a hideg és meleg színformák foltformái szakrális teret alkotnak, az ikonográfiai attribútumok személyes jelentéshez (is) jutnak. Következésképpen a hagyományon keresztül a mű jelen-idejű viszonyára helyeződik a hangsúly, ami lehetőséget ad az esztétikai közelítések időszerűségének bizonyítására: az egyedi művek, műfajok és képi narratív tartalmak szakrális újraértelmezésére: kiemelve ebből az akvarellek letisztult színformáit. Mindezt azért volt fontos kiemelni, mert az új évezred alkotói ciklusában már nem csupán a modern ember drámai léthelyzetét, hanem stációkon át, Krisztus áldozati KÜZDELMÉT is követhetjük! Ebben a műcsoportban a megváltó Krisztus fényreménysége kerül előtérbe, ahol az érzékeket megindító lírai színformák, a fedő- és fedett földszínek, de az égi-kék lazúrok közötti átmenetek is felfelé irányítják tekintetünket. Az újabb műveken egyre koncentráltabban, de egyre elvontabban jelennek meg titokzatos belső-terek, templombelsők, ahol a lazúr, a visszatörlés eszközével, sajátos akvarell megoldású olajképek születtek. Levonható a következtetés: Szeverényi vizuális világában az Isten létezése olyan erős kötődés, ami az áldozatvállaló Krisztus képi igézetében artikulálódik. Másképpen fogalmazva: A TELJESSÉGET JELÖLI!
Szeverényi műteremtésében az áldozati lét, a fent és a lent különbsége, a feláldoztatás alázata és érzelmi mélysége újra és újra megjelenő alkotói képgondolat. Leginkább itt érzékelhető az alkotó feltárultság belső rejtett intuitív energiája, ahogy kenődik, formálódik a festett anyag. A mindennapiság egészet elvesztő profán töredezettségéből, a művészet erejével szakrális térbe emelő fényremény: Isten rejtekező jelenvalósága szublimálódik! Újra és újra megerősítve ebben a jelen-idejű múlt alkotói képfolytonosságát: a művészet és vallás között ébredt fénybizonyosságot.
