Baji Miklós Zoltán (Fotó: Szilágyi Lenke, Noszvaj, 2008)
Szombathy Bálint
Sámánok ivadéka
Baji Miklós Zoltánt faggatja Szombathy Bálint
Ha jól értem, interjúnk apropóját az adja, hogy beléptél az ötvenesek klubjába. Szép kis összeg, de mekkora lehet a valódi jelentősége az évek számának az esetedben, hiszen Art Angel-nek vallod magad. Van egyáltalán az angyaloknak koruk, vagy pedig időtlenek? Másrészt művészként nem éppen örök érvényű műtárgyak létrehozására törekszel? Nincs itt valami ellentmondás?
Igen, most december 2-án leszek ötven éves. Azt mondják, hogy aki ötven éves kora előtt betegeskedik, az szimulál. Kétségtelen, hogy kölcsönkapott testünk anyaga használódik, vagyis mulandó. Az egyénenként mért életidő kitöltését követően jobban érződik, hogy van: nyúlik, kopik, fáj, készül a visszarendeződésre. Ez tényszerű dolog, de tudatunkkal, boldogság megéléseinkkel, vagyis a körülményekkel nem mindig szinkronban lévő kellemes érzetünkkel, derűs életvitelünkkel meghosszabbíthatjuk az aktivitási időnket.
Az „angyalok", angeloszok az Ég és Föld közötti közvetítők. Maradva a görög alapértelmezésnél: örök életűek. Amíg a világegyetem egzisztál, addig léteznek. A földi karrierjének váltóciklusát élő emberiség most nagyon távol került az Égtől, az égi értékektől, az égi rendtől, égi erkölcstől. Az anyagi világ beragasztotta, lebéklyózta, leárnyékolta „égi antennáit" (Nagy László), szellemi lehetőségeit. Mindig születtek a Földre olyan lelkek, akik emberi testbe költözve végzik kapcsolattartó, egyensúlyteremtő munkájukat. A legismertebb Jézus, de említhetnénk Gandhit vagy Teréz anyát. Bizonyos szakterületeken ilyennek tartom Weöres Sándort, Nagy Lászlót, Pilinszkyt, Kassákot is, de ide sorolhatnám Schwarzkoglert, Marina Abramovićot, Hajas Tibort, vagy akár közös barátunkat, Kántor Istvánt is.
Nem hiszem, hogy egyetemes mércével mérve beszélhetünk örök érvényű dolgokról. Leginkább tárgyakról nem. A műtárgy és műtárgyérték fogalma társadalmi megegyezés függvénye. Természetesen lehet olyan az e világi létben, ebben a szférában létrehozott „műtárgy", „műalkotás", amely azon kívül, hogy egyes aukciókon vagyonokat adnak érte, ténylegesen hordozhat egyetemes, spirituális, szakrális, metafizikai tulajdonságokat.
Következtetésként mindebből levonható, hogy elsősorban szellemi-spirituális gyakorlatnak, ön-építésnek, mint sem anyagi tárgyak létrehozásának tekinted a művészeti aktivizmust.
Gyakorlatok sorának. Hosszú az út, sok megélést, tapasztalást igényel, amellyel ráléphetünk a TAO szerinti úthoz vezető ösvényre. Főként nekünk, európaiaknak nem egyszerű ez, mivel kezdetben nem is tudjuk, mit keresünk. Én személy szerint negyven éves koromra jutottam el odáig, hogy tudatosuljon bennem, hol tartok, és megtörténjen az én paradigmaváltásom. Eljutottam odáig, hogy rájöjjek, sehol sem tartok, de jó úton járok. Ez a felismerés új kapukat nyitott ki számomra, immár tudatosan átjárhatok a „Világok kapuin".
Az aktivizmus fogalmát nem véletlenül használtam sima aktivitás helyett. Ám nem annak a múlt század eleji aktivizmusnak a továbbgyúrására gondolok, melyet Kassákék által örököltünk, hanem arra az aktivizmusra, amely a kortárs művészeti gyakorlatot jellemzi, s amelyben teljes nyíltsággal és határtalan szabadsággal nyilvánul meg az emberi önkifejezés nyelvének valamennyi állománya. Indulásodkor mindössze két esztendő kellett hozzá, hogy a táblaképtől tovább lépj a happening, az akció, a performansz felé. Hogyan tekintesz vissza azokra az időkre?
Feldolgoztam és megpróbáltam értelmezni az eddig megtett utat. Engedd meg, hogy ezekkel a meghatározásokkal válaszoljak kérdésedre.
Igazából 1988-ban kezdek olyan műveket, táblaképeket létrehozni, amelyek eltávolodnak a valóságosnak vélt képi „ábrázoló" világtól. Inkább azt próbálják a táblakép eszközeivel megmutatni, ami a látható világ mögött érzékelhető. Az 1986 és 1993 közötti hét év fokozatos élet- és létminőség-változások időszaka, egy élvezetcikk-, hús-, alkohol- és drogmentes idő, amely az új dimenziójú képek megszületésével 1988-ban kezd eredményt felmutatni. A testi és lelki tisztulás folyamatának ciklusa ez, amely meditatív önvizsgálódással, a világot éltető erők belső úton történő megismerésével és a külvilág számára történő projekcióval telik. Filozófiailag a zsidó, ókeresztény, a bizánci keresztény vallás, majd a buddhizmus szellemi hatásai érhetők tetten a munkákban.
Az 1991-1998 közötti időt két részre oszthatjuk. Az első szakasz 1991 és 1993 közé esik, amely a „belső utazások" ideje, ekkor erősödik fel bennem a keleti filozófiák iránti vonzódás. A táblakép kereteiből egyre gyakrabban lépek ki az emberek által használt térbe, s egyúttal belépek egy metafizikai kiterjedésbe is. Saját lényemet, testemet alkalmazom kifejezési eszközként. Az akkori munkák, performanszok, akciók motivációja és célja a világ rendjének, dolgainak belső úton történő megfejtése s projekciója.
Öt éven át húzódó nehéz kísérleti munka ez. Úgy hívom: Testem Alkimista Kohójában. Módszere szerint a belső úton szerzett tapasztalatokra épít, s a testre irányozott külső, e világi, érzéki irritációk révén tárja fel az emberi test és a psziché tűrőképességét, alkalmazkodási képességeinek határait. Az érzékek felfokozásával, a test irritációinak (levegőhiány, vérhiány, fényhiány, turbósított plusz oxigén az agyba, hideg, meleg, forró, lent, fent, a testbe, a húsba olykor mesterséges nyílásokon történő behatolás) fizikai megismerésével foglalkozik. A testen keresztül az idegrendszerre, a test kémiai laborjára, mindennek az egyéni lélekre gyakorolt hatásának a megtapasztalására, a fájdalomérzet tudatos kikapcsolására, a test működtetésének, tűrőképességének, aggyal történő szabályozásának megtanulására szánt nehéz időszak ez. Ebben az alkotói periódusban a folyamatos önvizsgálatokon kívül az előadások közönségre gyakorolt hatásának vizsgálata is megtörténik. Az így szerzett tapasztalatok közül alkotói részről az egyik legfontosabb a fizikai irritáció során bekövetkező transzállapot átélése. Ezek az ideiglenes lélekvesztések, a lélek gyötört testből történő menekülése közben létrejövő transzállapotok egészen más természetűek, minőségűek, mint a későbbiekben, a Paradigmaváltásban szereplő tudatváltások, révületek.
Összegezve: kívülről jövő ingerek átéléséből leszűrt belső, átdolgozott tapasztalatok kívülre történő projekciója. A közönség felől érkező impulzusoknak a belső úton zajló tapasztalatokhoz történő csatolása, feldolgozása, mindezek összegzésének a világ rendjébe történő illesztése.
A következő, hétéves (1998-2005) ciklust Paradigmaváltásnak hívom. A performanszművész elődök és a kortárs alkotók eddig a szintig nagyon ritkán jutnak el. Ennek egyik oka lehet, hogy nem élik túl saját, „választott", kijelölt útjukat. A másik ok lehet, hogy nem nyílnak meg előttük a kapuk, ez leginkább a művészeti, esztétikai megközelítéshez való ragaszkodásukból adódhat. A mívelés fontosságának felértékelődése az ego felülkerekedésének lehet a következménye. A különbség nagyon leegyszerűsítve abban áll, hogy a gyötrelem által előidézett transz-állapotok csak a gyötrelem fenntartásának idejéig vagy a halál bekövetkeztéig tarthatók fenn. Nem alkotó jellegűek, inkább destruktívak, önfeláldozóak, negatív irányúak. Az archaikus és neo-sámán technikák alkalmazásával előidézett tudatváltások a gyakorló akaratának megfelelően szabályozhatók. A hétköznapi tudatból (HT.) a sámán tudatba (ST.) történő oda-vissza váltás megfelelő tapasztalati tudásszint elérése után egy-egy munka közben folyamatosan megtörténhet. Sőt, ez esetben a fizikai fájdalom és a maradandó sérülés (a transz közben meglátogatott világokban szerzett sebesülésektől eltekintve) teljes mértékben kiiktathatók. Céljukat és eredményüket tekintve építő jellegűek, konstruktívak, pozitív irányúak. A Paradigmaváltásból eddig feldolgozott dolgok végkifejletének, működési mechanizmusának tömör kifejtése: A világ, a világok rendjébe történő belépés, az ott szerzett kapcsolatok, tapasztalatok, tudás vissza hozatala az érzéki világ földi dimenziójába. Ezen talentumok alkalmazása, beavatkozás a földi idő és tér szerint határolt folyamatokba.
Érdekes, hogy a nyomdászat és az iparművészet felől jöttél, másrészt a dekoratőri szakmából emelted fel magad, mint oly sokan a hatvanas-hetvenes években. Ne feledjük, a nyomdászok valamikor a szellemi elithez tartoztak, és sokan szakmájuk esztétikai potenciáljából, illetve mediális hozadékából fejlesztették ki magukat (újság)íróvá, költővé, grafikusművésszé. Nem kis ellenállás övezhette kitörési szándékodat a békési provinciában, hiszen alapvetően nem a festészet felé mozdultál ki!
Ez igaz. Igazából nem rendelkezem nyomdászi végzettséggel, de kezeltem nyomdagépet, sőt, életem egyik legizgalmasabb időszaka, amikor mint a már sajnos nem létező, nagyhírű Tevan Könyvkiadó művészeti vezetőjeként dolgozhattam néhány évig. Nagyon büszke vagyok a korabeli Tevan Könyvtár sorozat régiesített megjelenésű újraélesztésében játszott szerepemre. A sorozat sajnos nem futhatott ki, mert gazfickók kezébe került a kiadó, de többek között Ady Endre Muskétás Tanár Úr című műve volt ennek a 2003-ban megjelent régiesített sorozatnak az első darabja. Van egy mesekönyv, amelyet én terveztem, Carlo Collodi Pinnokkiója. Voltam én pék és újságkihordó is, sőt macska szitter, mélygarázs takarító és fűnyíró ember is.
A rendszerváltást követően sokáig újságírósodtam, az oknyomozás volt a fő profilom, de amikor rájöttem, hogy a hatalom vadászkutyának használja a firkászokat, akkor abbahagytam ezt a tevékenységemet. TV műsorokat is szerkesztettem, vezettem, Az Aktuális Aggódásaink című betelefonálós, helyszíni tényfeltáró riportokkal és meghívott szakértőkkel adjusztált adások rendkívül népszerűek voltak. Természetesen nem azok között, akiket lelepleztek. Ebben az adásban alkalmaztam a „szociálisan érzékeny dizájnt", ami egy vidéki szegénylakás előszobáját idézte hangulatában. Az akkori igazságügyi miniszter kissé meglepődött, hogy milyen háttérben „vallatom" egy ügyben. A rádiózást nagyon élveztem, egy ideig műsoridőt is béreltem egy helyi rádiótól. Nem is műsorok voltak ezek, hanem audio-művek, élő hangjátékok, performanszok, mint a 104-dik fokozat című is. Azután egy másik frekón, néhány év szünet után megjelentem az Éjszakai Bevetés című élő rádiós fergeteggel, amely effektjeivel technikai és szerkesztési rendjében teljesen új színt hozott a magyar média világba. Annak ellenére, hogy egy vidéki frekvencián tódult, ismerték az egész országban, sőt a határon kívül is, mert ez a rádió akkor már interneten is hozzáférhető volt. Na, ezzel a műsorral rengeteg ellenséget szereztem magamnak, sőt a felületes megítélők azt hitték, hogy én egy őrült, gátlástalan barom vagyok, aki megrontja az ifjúságot. Ezt a billogot még mindig nem tudtam levakarni magamról. De aki hajlandó megszabadulni előítéletétől és beszélget velem, hamar rájön, hogy nem vagyok állat. Mint tudod, hat gyermekem van, a hatból már kettő önálló, a négy kicsi meg velünk él nagy szeretetben. Az ítélkezők közül kevesen élnek olyan erkölcsi normák között, mint mi a feleségemmel! Eszükbe nem jut, hogy az adás, amit éjszakánkét szabadjára engedtem, nyelvezetében és problémakörében is a summantás nélküli valóságot hozta a felszínre, mint egy tükör! Vagyis nem én vagyok a „strici, a kurva, a buzi, a köcsög, az alkoholista, a drogos, az árnyoldalra keveredett rendőr, a perverz, az idegbeteg személyiségzavaros pedagógus, zsidó-náci-cigány-hazafi", nem én teremtettem meg ezeket a nehézségeket, hanem a társadalom. Én csak „hallhatóvá" tettem őket!
Ez csak úgy kitört belőlem. Bármihez nyúlok, az mindig kettéosztja a népet, de nem azért, mert ez a célom, hanem azért, mert a kívülállást nem fogadja el a többség. Most pedig, amikor szinte bűn egyik politikai oldalhoz sem tartozni, nem egyszerű az életem. Az emberek nagy része nem a szeretet útját választja, hanem a gyűlöletét, ezért bélyegzi meg az egyik oldal a másikat, ezért működhet még mindig és mindinkább az oszd meg és uralkodj elve! Egyik oldal és másik oldal van, nem egyéni emberi érték. Félre ne érts, nem valamelyik politikai irányzat módszere ez, hanem a hatalomé, amelyik önös céljai elérése érdekében politikai, kulturális, vallási, etnikai, szociológiai alapokon szétválasztja és összeugrasztja az embereket. Neked egyébként ezt nem kell külön fejtegetnem, hiszen a volt Jugoszlávia területén éltél valaha, élesben tapasztalhattad meg, hová vezethet a megosztás fekélye.
BMZ Agy-aritmia (Gyógyító mágia) című előadása az egri
Art-Alom Fesztiválon (2011; fotó: Regős Buda Tamás)
Aktivistának bizonyultál abban az értelemben is, hogy igen hamar vágtad a fejszédet performanszfesztiválok szervezésébe, előbb a csabai kulturális intézmények pajzsa alatt, majd amikor belőlük kiebrudaltak, akkor saját tanyádon, radikális körülmények közepette. Az egyik ilyennek Disznók között volt a címe. Ezzel kivetettségedre kívántál utalni? Vagy arra, hogy az értetlen közeg olyan, amilyen?
Hasonló a hasonlónak örül, mint mondják. Békéscsaba kulturálisan elszigetelt az ország és a világ szellemi mozgásától. Ez érthető, mert itt leginkább nem a tehetséges emberek vetik ki horgonyukat, hanem a tehetségtelenek és a jellemi problémákkal nem küszködő szerencsevadászok, mindenkori pártmunkások és leszakadó szegények. A tehetséges itt született fiatalok meg elmennek, mert ha már kikerültek ebből a lapos gödörből, rájönnek, hogy itt nincs életterük.
Természetesen voltak kiemelkedő egyének, mint Sinka István, Ladányi Mihály, Kohán György, Gubis Mihály, és vannak kivételek most is, de nem ez a jellemző. Valóban magányossá váltam, főleg amióta Gubis Misi is meghalt. A szándékom az volt, hogy a néhai Vihar Galériával, a Tégla Galériával, a pósteleki kastélyfoglalós Csalánlevesekkel, az Oriens keretén belül létrejött (1992) Kelet-Európai Alkotóműhellyel, vagy az említett Disznók Közé Modern Kultúra Fesztivállal (1995), majd a tanyasi Csalánlevesekkel az itt élő gondolkodásra hajlamos felnőttek és fiatalok találkozzanak élő kortárs művészettel, művészekkel. Táguljon a művészetről, alkotói lehetőségekről alkotott világképük, és én találkozzam a nagyvilágban élő barátaimmal és leendő barátaimmal, anélkül, hogy el kelljen utaznom hozzájuk. Szerettem volna itt, az Alföld viharsarki porában egy szellemi műhelyt kialakítani, hogy legyen valami kapocs a felnövő generációk számára, ne csak a kommersz disznóröfögős, nagy tömegű zabálós gagyi, önmocsárba taszajtós értéktelenség alakíthassa őket. Van egy-két jó gondolkodású fiatal, de a megfelelési és megélhetési kényszer levágja szárnytollaikat. A Disznók közé is több rétegű munka, benne van az ön- és a társadalmi irónia, mert ugye: „Disznók közé gyöngyöt szórni nem érdemes!" Vagy: „Aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók!" Igaz közhelyek ezek. Maga a fesztivál az egyik fő művem, s az azonos című akciódráma egy egyszerű dramatizált montázs kísérlet, amely bibliai idézetekből és Marx Tőkéjéből került összeollózásra. Ha belegondolsz, mára már összesimult a két ellentétesnek hitt ideológiai. A régi egyházak, vagy az új keletűek, esetleg szekták vagy ezoterikus csoportok ugyanolyan materialista alapokon működnek, mint egy gazdasági szervezet. Közben meg egy multi cég alkalmazottjának lenni is vallás, a tőzsdézés is vallás. Pedig a jelen világ „értelme", tudniillik a pénz valójában nem is létezik, nincs sem arany-, sem pedig áru-fedezete. A számok virtuális mozgatása dönt nyomorba embereket, embercsoportokat, népeket, országokat, kontinenseket. Az ember már nem individuum, hanem adat, mi több, törölhető adat.
Visszakanyarodva a Disznók közéhez, egyéni alkotói munkám egyik fontos tárgyi kivetülése a darab díszletének készült Ember alakító gyár című gép-szobrom, amely több színvonalas kiállításon szerepelt már.
Közösségre, közösségi megértésre vágytál tehát, továbbá igazoló visszajelzésekre, hiszen a közvetlen környezet nem értett meg, elutasított, bizonyos értelemben kiközösített. Törekvéseidben magányos voltál. Holott nem elitista művészetet eszményítettél, hanem pont olyat, amely eszközhasználat tekintetében például szorosan kötődik a falusi munka- és életfolyamatokhoz, vagy az egyszerű emberek hitvilágának ősi gyökereihez. Csakhogy az emberek mintha elfelejtették volna, elődeik hogyan éltek, milyen volt a természetszemléletük, az ősi vallásuk. Ha az emberek sem a hagyományos múltat, sem pedig a korszerű jelent nem képesek elfogadni és tisztelni, akkor valójában milyen síkban is élnek, mozognak, merül fel a kérdés?
Egyik elhunyt filozófus barátom, Bohár András szerint az én ténykedésem elitista. Ebben az életközegben mindenképpen. Tény, hogy vonzódom a földhöz, anyám parasztlány, magam is próbálok „gazdálkodni", de én már városból kitelepült „nájlonparasztnak" számítok. A tanyasi élet sokat absztrahált rajtam, nem is igazán szeretek kimozdulni a tanyáról, a természetközelség tudja az elmét és lelket leginkább kitisztítani. Válaszolva a kérdésedre: nem tudom, hogy milyen síkban mozognak az emberek. Kívülről nézve anyagröghöz kötött, stresszelt „zombiknak" tűnnek, mintha már elmúltak volna a síkjukkal együtt.
Mit gondolsz, miért kelt még napjainkban is megbotránkoztatást, ha egy művész a testén át kommunikál a világgal? Csak azért, mert a test még mindig tabu, vagy mert megkísérli lerombolni a hozzá tapadt erkölcsi mítoszt, miközben öndestrukcióhoz folyamodik?
Az Istenség előtt mindenki meztelen. Az exhibicionizmust mellőző mezítelenség egyenlő a teljes kitárulkozással, önfeladással, az ego megsemmisítésével. Az emberek nem ismerik önmagukat, s nem is merik igazán megismerni. Sajnos nem boldogok, inkább elégedetlenek, nem érzik magukat jól a bőrükben. Ha soványak, akkor kövérek szeretnének lenni, ha kövérek, akkor meg soványak. Nem tudják elfogadni saját helyzetüket, saját magukat, saját testüket. Így testük tabuvá válik, s a mezítelenség leegyszerűsödik a szexualitás szintjére.
Mágikus szertartásoknál, révüléseknél segít a mezítelenség, segíti a transz-állapot kialakulását és fenntartását. Amikor kezdtem pocakosodni, a hiúságom engem is próbált lebeszélni arról, hogy performanszok alkalmával le merjem venni ruháimat. Aztán rá kellett jönnöm, hogy a deformált, kissé eleresztett állagú test az én testem, az én kifejezési eszközöm. Amikor erre ráébredtem, s elfogadtam ezt a testet, minden más lett, ismét át tudtam lényegülni. Sőt, kifejezetten építettem a deformációra. Az álszemérem és a prűdség nem ismer határokat. Már több helyről hallottam az országból, hogy azokban a művészeti középiskolákban, amelyeket egyház tart fönt, nagy probléma van az élő akt-tanulmánnyal. Konkrétan tudok olyat, ahol a szeméremre hivatkozva leszedették a tanulók tanulmányrajzait az évzáró kiállításról. Gondolj bele, milyen mélységű korlátoltságra vall ez!
BMZ: Csillagfolyosó / Ősapa tűzcsappal (2005; festett fal, nemes
vakolat, tűzcsap; Békéscsabai Ifjúsági Ház és Általános
Társaskör; II. emelet; fotó: Zentai Péter)
Nyomdász, dekoratőr, rádiós műsorvezető, testművész, sámán, angyal. Nagyjából ezek lennének „evolúciód" fő állomásai. Most hol tartasz?
Többen többféleképpen rákérdeztek már, hogy mi köze a performanszművészetnek a sámánizmushoz. Úgy általában nem tudom: a testművészettel foglalkozó performanszművészek nagy része valami ősi katarzist keres, szeretné megtapasztalni a léten túlit. A hiteles előadó ténylegesen átél, megtapasztal valamit, ami ott lebeg a létezés és a megsemmisülés határán. Transzba kerül, átlép az anyagi léten, médiummá válik. A kilencvenes években ezt így fogalmaztam meg: előadásaim során én vagyok a szertartást vezető áldozópap és maga az áldozat. Mindig is a transzcendenst kereső, a szakralitást körüljáró performanszokat valósítottam meg. Műveimbe beépítettem a különböző vallások szertartás-vezetőinek liturgikus mozdulati elemeit, keverve jóga és csikung gyakorlatokkal. Kidolgoztam egy módszert, amely a modern technikai eszközöket is igénybe veszi a test, mint médium felerősítése érdekében. Előadásaim kilépnek a jelenvalóság idejéből, egy ismeretlen kort teremtenek meg, archaizálnak. Megtaláltam az úgynevezett „művészetek" gyökerét, a vallások ősmagjában, a sámánizmusban. A sámán az első pap, az első orvos, az első botanikus, az első kémikus, az első csillagász, az első meteorológus, az első színész, az első zenész, az első táncos, az első költő, az első mesélő, az első író, az első rajzoló, az első festő, az első szobrász, az első performanszművész, az első intermédia művész.
Mai munkáim elhagyták avagy mellőzik az esztétikai illemet, a művészeti trendeket, nem tartanak formát, nem korszerűek, nem önkifejezőek. Amit én művelek, az nem művészet. A „művészet" önmagáért való, maradandóságra törekvése ellenére mulandó, emberi léptékű, kicsinyes, értelmetlen, művi dolog. Haszontalan, s mivel elveszítette szakralitását, pusztulásra ítéltetett. Az általam létrehozott tárgyak, eszközök, tájátalakítások, mozdulatsorok, szavak, versek, énekek, ritmusok nem nem önállóak, hanem együvé tartoznak. Minden, ami ily módon jön létre, többet hordoz puszta léténél, s folyamatosan változik, él, organizál. Már egy jó ideje, lassan tizenhárom éve egyetlen egy művön dolgozom. Ez a folyamatmunka megszámlálhatatlan részből tevődik össze, része minden, ami körülvesz bennünket, amelynek részei vagyunk mi magunk is. A létezés a mű. Részei vagyunk a Nagy Műnek, s hogy ezt ismét megtapasztalhassuk, bebocsátást kell nyernünk a misztériumba, amelyet szertartások útján lehet elérni. Minden általunk teremtett műnek ezt a szent célt kell szolgálnia, egyébként a lerajzolt ábra nem lesz mágikus jel, nem kerül be a nagy egyetemes mintába, nem hat vissza ebbe a világba. A performanszok megtapasztalásai egyenesen vezettek vissza a sámánizmus irányába. Addig kopogtattam a kapun, míg egyszer csak átrántottak rajta. Több elhívásom volt, amelyeket nehezen éltem túl, minden egyes elhívás és túlélés, újjáépülés után tágultak spirituális lehetőségeim.
Kéréseim eljutnak a „címzettekhez", súlyos betegeken lehetett, lehet így segíteni. A gyógyító szeretet-szertartásokat leginkább itt hajtom végre a tanyánk udvarán kialakított gyógyító helyeken. Kiállítóteremben is építettem már gyógyító kápolnát, ahol szerdánként foglalkoztunk a gyógyulásra várókkal. Egerben végrehajtott két legutóbbi performanszom is konkrét személyek gyógyulása érdekében felajánlott munka volt. Ez az én utam. Amúgy meg a család, a gyermekek és a feleségem az én „egyházam", s az otthonunk a templomom.
Megjelent a 2011/6-os Bárkában.
