Önarckép (1985; olaj, vászon; 200×100 cm)
Banner Zoltán
Variációk a RÓNA érintésére
Radovan Živankić kiállítása Békéscsabán
Petőfivel járom Radovan Živankić festőművész, a nagybecskereki Modern Képtár igazgatójának a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Múzsák Termében kiállított képeinek galériáját. „Lenn az alföld tengersík vidékin/Ott vagyok honn, ott az én világom;/Börtönéből szabadult sas lelkem,/Ha a rónák végtelenjét látom.//Felrepülök ekkor gondolatban/Túl a földön, felhők közelébe,/S mosolyogva néz rám a Dunától/A Tiszáig nyúló róna képe."(Az Alföld)
Ilyen szenvedélyes vallomás ez a harminc éve szövődő festmény-sorozat, képfolyam is (A róna érintése 1981-2011), de az 1953-ban Nagybecskereken (Zrenjanin) született művész „sas lelke" nem a táj tengernyugalmában pillantja, találja meg a Végtelenség illúzióját, hanem éppenséggel az önmagába zárt lélek festői paradigmáiban. Nem a megnyugvás ösvényein járunk (bár valamennyi kompozíció fekvő alakú, márpedig a vízszintesség a nagy expresszionista előd, Mattis Teutsch János szerint a nyugalom, a vég, a halál állapotát sugallja). Hanem egy olyan természeti kataklizma nyomába/nyomán, amelyben, mintegy a Teremtés újhullámának lezárásaként az egybemosódott égi és földi dimenzió a fény színeváltozásaiban keresi arculatát.
Ez a neoexpresszionista elvonatkozás a magyar alföldi festészet általunk megszokott róna-romantikájától, vagy akár róna-drámaiságától (Munkácsy, Koszta, Kohán, Gaburek, stb.) egyáltalán nem meglepő. Ahogyan nem meglepő egy olyan szerb művésztől sem, aki az utolsó ötven-hatvan év közép-európai művészettörténetének arról a helyszínéről érkezik, ahol (Lengyelország mellett) szinte csodával határos módon be tudtak kapcsolódni a nyugat-európai, sőt a korabeli amerikai avantgárd második világháború utáni folytonosságába. Bár Tito szovjet rehabilitációját követően alku tárgya lett ez a szellemi autonómia is, a hajdani Jugoszlávia államaiban, sohasem vált élet-halál kérdésévé a szocialista realizmus doktrínájához való hűség.
A róna érintése (1979; olaj, vászon; 90×120 cm)
Živankić „az 1980-as évek elején lépett a művészi pályára, a nagy társadalmi, ideológiai és művészeti megrázkódtatások időszakában. - írja Sreto Bonsjak műkritikus a csabai tárlat katalógusában. - Közvetlenül mégsem csatlakozott egyik aktuális irányzathoz sem.(...) Érdeklődésében megőriződtek a klasszikus formák, képletek, viszont ezek egy sajátos, a realizmustól a neoexpresszionizmusig terjedő skálára hangolódtak, egy meglehetősen diffúz figuratív környezetben, amely nem követi a trendek változásait."
A figurativitás persze itt nem az emberi alak/az alakosság hagyományos értelemben vett jelenlétére, kompozíciós szerepére utal. Még önarcképei is inkább a katonai- vagy sport-lövészet céltábláinak személytelenségét idézik, s ugyanannak a felrázó személytelenségnek a változatai, amellyel talán örökké ugyanabban a tájmotívumban követi saját személyes drámáinak az érintéseit.
De talán nem is „motívumról" van itt szó, hanem állapotról: „A Róna-sorozat felfogható léleknyomat jellegű önarcképek végtelen soraként, így együtt az anyag pedig egy lassan készülő önéletrajznak is tekinthető" - mondta megnyitójában a kiállítás szakrendezője, Gyarmati Gabriella. - „A harminc év alatt született, s ki tudja, Radovánt még meddig foglalkoztató róna téma változó megoldásokkal bár, de mindig teljességgel illuzórikus térként jelenik meg, amelyben a nézőpontunk is változik: hol közelről, hol távolról figyeljük a látványt. Ami azonban azonos: végig ragaszkodik a kompozíció klasszikus, azaz előtérre, középtérre és háttérre való tagolásához."[1]
Nos, éppen való és illúzió, festői sűrítettség és ködhomály áttűnése avatja izgalmas látvánnyá a nagybecskereki művész számunkra oly ismerős és értékes kísérletét, hogy tudniillik „a nagy sömmiben", az alföld tektonikai eseménytelenségében láthatóvá varázsolja az élet szentségének a visszfényét.
[1] Gyarmati Gabriella kiállításmegnyitó szövege itt olvasható: (A szerk.)
Megjelent a 2011/5-ös Bárkában.
